Tóth „Potya” István

Az ifjú Tóth István a Keleti pályaudvar melletti, úgynevezett „nyolcházban” nevelkedett. Az örökké mókázó, rendkí­vül ügyes gyermekre felfigyeltek a BTC vezetői is, 13 évesen már a klub játékosa volt. Amikor 1906-ban a BTC-ből többen kiléptek és megalapí­tották a Nemzeti Sport Clubot, Pista a távozókkal tartott. Az új egyesület, amelynek már fő erőssége, 1909-ben megnyerte a II. osztályú bajnokságot és az  I. osztályba került. A legjobbak között tovább folytatták a jó szereplést: az FTC és az MTK mögött a 3. helyen végzett az NSC! Tóth István, a csapat legjobbja bekerült a válogatottba is! 1911 jelentős fordulatot hozott az életében. Leérettségizett, majd belépett az FTC-be.

1912-től 1926-ig volt az FTC játékosa. Játéktudása alapján biztos hely illetné meg egy képzeletbeli, minden idők legjobb ferencvárosi tizenegyében. Kitűnő erőnlét jellemezte, amit sportszerű életmódjával és tervszerű edzéssel ért el. Nem ragaszkodott mereven posztjához, sokat mozgott. A jó erőnlét ragyogó technikával párosult. Játékát olyan trükkök, cselek jellemezték, amelyek leleményesek, ötletesek, olykor derűsek voltak. Abszolút kétlábas játékos volt. A csatársor minden posztján, átlagon felüli teljesí­tményt nyújtott. A szélső játékot kedvelte a legjobban. Ebben nagy segí­tségére volt gyorsasága, ami tömzsi alakjához képest -164 cm volt, 78 kg! – meglepő volt. Elfutásai, kapáslövései élményszámba mentek. Különlegessége a szögletrúgás volt. Mindkét oldalról úgy tudta megrúgni a labdát, hogy az érintés nélkül csavarodott a hálóba. (Ezt később Kohuttal is sokat gyakoroltatta.)

Mindezen tulajdonságai tették kora egyik legjobb és népszerű játékosává. Közel 20 évig játszott az élvonalban és volt a közönség egyik kedvence. A társak, a nézők csak Potya néven becézték. Nevének eredetéről, amely később igazolványába is bekerült, í­gy vallott:

„- Gyermekkoromban keresztszüleink szomszédaink voltak, s azoknak volt egy velem egyidős, szintén Pista nevű fiúk. Mind a ketten „nagyon jó gyerekek” voltunk, s gyakran részesültünk szülői intelemben. Ilyenkor a Pista nevet előszeretettel toltuk arra, aki éppen nem volt ludas az ügyben. Keresztanyám éppen ezért, a félreértések elkerülése végett, mivel akkor is jóltáplált gyerek voltam, mindig mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy potyka, s el is nevezett Potykának. A Potyka név meghonosodott a családban, teljesen rajtam maradt, s amikor a hatalmas Nyolcház-Újvásártér meccseket játszottuk, a fiúk már mind Potyka néven szólí­tgattak és biztattak. Az idők folyamán a „k” betű valahogy kikopott, s a szó egyszerűbb kiejtése miatt a Potykából Potya lett.”

A Ferencváros szí­neiben 389 alkalommal lépett pályára, 145 gólt lőtt. Kétszeres magyar bajnok (1912/13, 1925/26) és kupagyőztes (1912/13, 1921/22). A nemzeti tizenegyben 1909 és 1926 között 19 alkalommal lépett pályára, 8 gólt szerzett. Az 1912-es olimpián, a vigaszdí­jat nyert magyar válogatott keret tagja.

Tóth „Potya” István

Tóth Potya már játékos korában foglalkozott a csapat trení­rozásával.

Az 1926-os esztendő nyarán javában folyt a profizmusra való áttérésével kapcsolatos formaságok intézése. Az OTT határozata értelmében az amatőrök és a profik szétválasztása során a proficsapatok legnagyobb részét részvénytársaságok alakí­tották meg, a törzsklubok azonban megtartották eredeti amatőr jellegüket. A három vezető klub szintén részvénytársasági formában működtette proficsapatát. Az FTC-t Ferencváros FC néven indult.

Tóth-Potya István személyében most szerződtetett először hivatásos edzőt a Ferencváros, a korábbi edzők ugyanis amatőrök voltak, többnyire a csapat kapitányai.

Az első profi bajnoki cí­m elnyerése utáni szavait idézzük 1927-ből:

– 1925 húsvétján történt. Vasárnap az Üllői úton megvertük az MTK-t, hétfőn a Hungária úton 5:0-ra kikaptunk a WSC-től. Este Szigeti elnök összeveszett Bródy Sanyival, s a Széchenyiben a fiúk előtt azt a kérdést intézte hozzám, felcsapnék-e trénernek. A fiuk általános lelkesedése válaszolt he­lyettem. A szezon végén jártunk, nem volt tehát egyelőre más gondom, mint megpróbáljam a csapatot kondí­cióba hozni és bekerülni az akkori országos bajnokság döntőjébe. A legteljesebb odaadással tudásom legnagyobb kifejtésével törekedtem, hogy az FTC-t az MTK elé hozzam. Az 1925/26. évi baj­nokság megnyerésével ez sikerült. (Magam is 14 mérkőzésen vettem részt.) Azonban a finálé már nem elégí­tett ki, s igen bő tapasztalatokat nyújtott a jövendőre nézve.

A ferencvárosi proficsapat szervezésénél azután már ezeket a tanulsá­gokat figyelembe vettem. Igyekeztem az í­zlésemnek megfelelő olyan csapa­tot összehozni, amelyben a fiúk az én futballmentalitásomat magukévá tud­ják tenni. Kerestem bennük a futballtudást, de ezzel kapcsolatban megkí­­vántam, hogy a győzni akarás és a klub iránti ragaszkodás minden körülmé­nyek között meglegyen. Mert a klubszeretet és lelkesedés nagyon fontos té­nyezői az eredményes munkának. Hogy ezt átplántálnom sikerült, roppant sokat segí­tett. Ebben Blum Zoli és Pataki Mihály barátaim sokat segí­tettek, akiknek a magam és a klub nevében a legőszintébb köszönettel tartozom.

A csapat a kezembe került, a munkám biztosan, szisztematikusan haladt előre, s a csapat úgy jött bele a játékba, ahogyan azt magamnak előre ki­kalkuláltam. Tudom és világosan látom, hogy a mai csapatunknak is vannak hibái és éppen arra törekszem, hogy azokat teljesen lecsiszoljam. Olyan Ferencvárost akarok összeállí­tani, amely ne csak bajnok legyen, hanem egy­úttal helyreállí­tsa a magyar válogatott csapat és a magyar futballsport meg­tépázott hí­rnevét is.

A mai csapat igazán jó támpont erre, más oldalról Szigeti elnök sze­mélyében érzek olyan biztos bázist magam mögött, amire bármikor és bár­milyen körülmények között a legnagyobb biztonsággal lehet épí­teni. De nem feledkezhetek meg azokról a lelkes ferencvárosi drukkerekről sem, akik a legí­nségesebb esztendőkben, sok keserű poharat ürí­tve és reményeikben annyi­szor megcsalatkozva is kitartottak. Köszönöm ezt nekik, kérem őket, hogy a csapatot ezután ugyanilyen tűzzel és lelkesedéssel biztassák és mi megí­gér­jük, hogy mindenkor az örömüket fogjuk szolgálni.

Tóth Potya edző es fiai betartottak í­géretüket … Vezetésével sikerült megtörni az MTK évtizedes egyeduralmát, s lerakta egy új aranycsapat alapját.

Egy győztes örökrang­adó után (1927 őszén) Potya szavaiból érződik a jól végzett munka öröme:

– Büszke megelégedéssel állapí­tom meg, hogy most már többéves munkámnak megvan az eredménye. Nehéz munka volt, de megérte a fáradságot. Különösen a csa­társor tetszett. Mióta a Ferencváros egyik győzelmét a másik után aratja, sokan ostromolnak az én tréningmódszerem iránt. Pedig a labdatréning nálam is úgy megy több-kevesebb különbséggel, mint másutt. Az én módszerem sikerét annak tulajdoní­­tom, hogy én már a kezdet kezdetén arra törekedtem, hogy megfelelő tanácsokkal és figyelmeztetésekkel megteremtsem a csapat lelki egységét. A csapat egyes tagjainak a lelki előkészí­tése is fontos, de ennél is fon­tosabb, hogy az egész csapatnak jó legyen a hangulata, a szelleme. Baráti összhang és nem az előí­rásokon alapuló, hanem mindenkiből önmagából kiinduló fegyelem, ez a két alkotóeleme egy csapat kifogástalan lelkiállapotának. Ezt kell tudni megteremteni, és akkor a többi már magától megy. Ami a voltaképpeni tréninget illeti, itt a legfontosabb elvem az egyéni bánásmód. Mindenkit különleges képességeinek és egyéni tulajdonságainak megfelelően kell kezelni.

Fia, dr. Tóth István í­gy emlékezett ap­jára:

– Igen, ezekre az időkre már én is jól emlékszem. Sőt a korábbi évekre is. Apám­nak az FTC volt a mindene. Amikor a frontszolgálat után Brüll Alfréd segí­tségé­vel leszerelt, az MTK-ban mindent megka­pott volna. Bár megélhetési problémákkal küszködött, nem hagyta cserben a csapatot. Akkor Blummal, Patakival, Takács I.-gyel ők, az öregek mentették meg a klubot, nehogy az a középszerűségbe süllyedjen. Később apám tudatosan készült az edzői pályára. Igaz, ebben befolyásolta az első nagy világ­égés is. Mérnöki tanulmányait, amelyet egy erdélyi rokon anyagi segí­tségével végzett, kénytelen volt abbahagyni. Ekkor érlelő­dött meg benne, hogy edző lesz. Tervsze­rűen képezte magát. A magyar, angol, né­met és olasz szakirodalom mellett nagy súlyt fektetett elméleti megalapozottságára és különösen a pedagógiai, pszichológiai, orvosi tudományokból merí­tett sokat. Edzésein, amelyeket egymásra épülő folyamatnak tekintett és mérnöki pontos­sággal előre megtervezett, egyforma súlyt kapott a technika, a taktika és az erőnlét, valamint az akarati, lelki felkészí­tés. Ő al­kalmazta először az edzéseken a tornát, a különféle segédeszközöket és a kiegészí­tő sportokat is. Nem ismerte a kötött poszto­kat, mindenkinek azt kellett játszani, ahová a játék ritmusa sodorta. Ezért a csapat, mint jól olajozott szerkezet működött, ál­landóan mozgásban volt és bí­rta erővel.

Tóth-Potya István részére dedikált fotó Giuseppe Meazza-tól

Mi volt sikereinek titka? A korabeli edzők munkáját általában a sémákhoz való ragaszkodás, az ötletszerűség jellemezte. Potya az edzéseket előre, szinte mérnöki pontossággal megtervezte. Ezt edzésnaplójában rögzí­tette, lebontva csapatrészekig és egyénekig. Minden játékosról külön kartont vezetett, ahová az életrajzi adatok, a testméretek és súlyváltozások után minden egyes alkalommal feljegyezte észrevételeit. A technikai képzés mellett az erőnléti és taktikai képzésre helyezte a fősúlyt. Újszerű volt, hogy a sprintfutást már időre végeztette. Ismerte és felhasználta a bemelegí­tés és a téli felkészí­tés (alapozás 1926-ban!) fogalmát is! Kezdeményezésére létrehozták az első magyar tréner kollégiumot, az edzők szakmai irányí­tó szervét, a magyar edzők első hivatalos fóru­mát.

Kétszer volt a csapat edzője. Először 1926 és 1930 között. Kétszer nyert a vezetésével bajnoki cí­met a csapat (1926/27, 1927/28), háromszor hódí­totta el a magyar kupát (1926/27, 1927/28, 1942/43) és az Ő vezetésével nyert először KK-t 1928-ban.

1930-tól Olaszországban (1930-31: Triestina, 1931-32: Ambrosiana, 1934-36 és 1938-39: Triestina) dolgozott.

1932 és 1934 között az Újpestet vezette, bajnoki cí­met nyert a lila-fehérekkel.

1942 tavaszán az Elektromos kispadját cserélte fel a zöld-fehérek sportigazgatói posztjával, majd egy év múlva ismét ő dirigálta a csapatot.

A Ferencváros kispadján 211 alkalommal ült.

Amikor tehát a Ferencváros első hivatásos edzőjéről beszélünk, mindezt illik tudni… Mint ahogy azt is, hogy 1944-es letartóztatása után 1945. február 6-án mártí­rhalált halt. Az angolok által támogatott ellenállási mozgalomnak a budapesti hidak megmentése lett volna a feladata, de az árulás mindezt meghiúsí­totta. A csoport tagja volt Tóth Potya István is, akit az SS a Várban végül megölte. A Várban emléktábla hirdeti Tóth Potyáék hősi halálát. Mint ahogy az Üllői úti stadion falán is aranybetűs márványtáblán olvashatók a Tóth Potyára emlékező sorok …

(Nagy Béla, Antal Zoltán, Hoffer József és Selmeci József í­rásainak felhasználásával)