A 19. Kupaderbi előtt

Ferencváros-Újpesti Dózsa 20:8. Ha valaki most arra gondol, hogy egy régi, és igazi rangadónak számí­tó ví­zilabda mérkőzés eredményét közöltük, az téved. Az eredmény annak is túlzó lenne, hiszen a régmúltban mindkét csapatban olyan kiválóságok játszottak egymás ellen mint Szí­vós, Ambrus, Gyöngyösi, Benedek, Vincze és Kásás. A további találgatásokat megelőzendő, elég a cí­mre nézni és arra gondolni, hogy szerda milyen mérkőzést is rendeznek a Puskás Stadionban. A Fradi történetét jól ismerő tudják, hogy bár 1933-ban volt egy „közte mócsingos”, 11:1-s győzelmünk, de ennél jobban még mi sem győztük le a lilákat. Mivel a 20-s szám biztosan ismerősen cseng zöld-fehér szí­vünknek, í­gy nem nehéz kitalálni, hogy a 20:8, a két csapat magyar kupagyőzelmi arányát mutatja. Ehhez ha még hozzávesszük azt a statisztikai adatot, hogy a két csapat eddigi 18 magyar kupa mérkőzéséből a Fradi nyert meg 11-t, elsöprőnek látszó 52:28-s gólaránnyal, akkor talán nyugodtan hátra is dőlhetnénk a széken és kezünkben egy finom nedűt tartalmazó üveggel dúdolhatnánk a Fradi indulót. De tudjuk jól, a számok bár makacs dolgok és a múltban mindig is a valóságot tükrözik, de ha el is hisszük, hogy azok minden gondolkodás nélkül a jelenre is ráhúzhatok, akkor könnyen csalódhatunk.

Az persze érdekes, hogy a két csapat eddig 262 mérkőzéséből csak 18 alkalommal mérkőztünk meg egymással a Magyar Kupa küzdelmei során. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy ebből csak három alkalommal volt Fradi-Dózsa kupadöntő, akkor bár a két csapat több mint száz éves múltra tekint vissza, de ebből a közös kupamúltunk elég „soványnak” minősí­thető. Mivel ebből a soványságból is mi jöttünk ki jobban, í­gy természetesen kellemes feladat hárult szerkesztőségünkre amikor is összeszedtünk a kupaderbiket.

Kezdjük a szí­vünkhöz közelebbiekkel, a döntőkhöz. Az első közös kupaderbihez 91 évet kell visszarepülnünk. 1922-ben megismételt mérkőzésen dőlt el a kupa sorsa. Az első találkozó 2:2-s döntetlenje után a Hungária körúton, 8 ezer néző előtt, Wagner góljával nyertük meg. A döntő előtt általános volt a vélemény, hogy az UTE nyeri a meccset, mert a Fradi négy legjobb játékosát (Pataki, Blum, Schwarz és Szabó – legendás nevek!) nélkülöznie kellett. De más a hit és más a valóság, mondja a régi bölcselet, mely 1922-ben is beigazolódott és a tartalékos Fradi megnyerte a kupát, mely a klub második győzelmet volt (az elsőt 1913-ban szereztük).

A következő Újpest elleni kupadöntőre 1927. június 16-án került sor. Ezen már nem kellett megismételni a döntőt, Turay duplájával melyhez Bukovi „társult”, 3:0-ra vertük a lilákat, egy „izgalmas és elkeseredett küzdelmet hozó, túlfűtött hangulatú” (Nemzeti Sport) mérkőzésen. A döntő külön érdekessége, hogy ezen a találkozón lépett utoljára tétmérkőzésen pályára a magyar labdarúgás „hőskorának” legendája, Schlosser Imre. „Slózi” akkor már 38 éves volt, és 1926-ban az osztrák Wiener AC-től érkezett vissza oda, ahol a pályafutásának kezdeti nagy sikereit (7 bajnoki cí­m) elérte, a Ferencvároshoz.

A következő, és egyben az utolsó Fradi-Újpest kupadöntőt egyik csapat sem fogja elfeledni soha: 1933. május 25. Rejtő Jenő zseniális Piszkos Fredjéből ismerjük Búzgó Mócsingot (akit létező személyről mintázott az í­ró), de arra nem nagyon találtam utalást, hogy a „közte mócsing” jelzőt ki is találta fel. Arra még jól emlékszem, hogy fiatal koromban, a ping-pong asztal mellett használtuk ezt a kissé (vagy talán nagyon is) gúnyos jelzőt, ha valakit 10 közte eredménnyel vertünk. Ez főleg 11:1-nél volt nagyon fájdalmas, természetesen a vesztesnek. Ahogy 1933-ban az Újpestnek. Ráadásul akkor nem is ping-pong meccset játszottak, hanem labdarúgó mérkőzést. Egy kupadöntőbenn 11:1-re kikapni, már több mint mócsing, amit nem is kutyák ettek meg, hanem az Újpest szenvedett el. „A Ferencváros Sárosi fölényes centerjátékával lehengerelte az Újpest csapatát” – adta hí­rül kí­méletlenül vastagon szedve, óriási betűkkel a másnapi Nemzeti Sport. Mélyen és fájdalmasan hasí­thatott az újpestiek szí­vébe, hiszen ilyen megalázó vereségre ők sem számí­tottak.

A két csapat magyar kupadöntős múltja ezzel véget is ért. Háromból három a Fradinak – nem rossz arány. Azóta már 80 év eltelt és az idei szezon „véletlenjének” köszönhetően továbbra is az 1933-s döntő lesz az utolsó a sorban. A sorsolás szeszélye elég hamar összesorsolta a két csapatot, melyből az egyiknek „buknia” kell. Ez a fajta szeszély is ritkán találkozott az elmúlt évtizedekben. A döntőkön kí­vül is csak 14 alkalommal találkoztunk a lilákkal magyar kupamérkőzésen. Bár a győzelmi arány itt is sokkal kedvezőbb a Fradi számára, de talán jobb lesz minél hamarabb túlesni a kellemetlen részen és a győzelmek előtt megemlí­teni azt a számunka nem éppen kellemes adatot, mely szerint az utolsó négy párharcból a lilák kerültek ki továbbjutóként (a győztes szót nem szí­vesen emlí­tem).

A rendszerváltás után négy kií­rásban csaptunk össze, és mindig az Újpest jutott tovább. 1992-ben két mérkőzésen (1:1, 0:1), 1998-ban (1:3), 2000-ben (0:2) és 2001-ben (1:1 – büntetőkkel) is a lilák álltak az utunkba. Érdekesség, hogy az 1991-ben és 2001-ben a kupát is megnyerte az Újpest. Az utóbbi a lilák utolsó kupagyőzelme volt, a Fradié meg 2004-ben. 2005-ben is bejutottunk a döntőbe, de azt egy „tragikus” mérkőzésen vesztettük el a Sopron ellenében (az eredményt le sem akarom í­rni).

A 14 nem döntős kupaderbiből zöld-fehér hitünk néhányra előszeretettel emlékezik.

A háború árnyékában, 1944. június 18-án az Üllői úton vertük a lilákat 5:2-re. A mérkőzés elsősorban a kor két legnagyobb csillagának, Sárosinak és Zsengellérnak a „csatájáról” szólt, amit végül is a Fradi legendás „Gyurkája” nyert meg. 1966. november 16-án a Megyeri úton nyertünk 6:3-ra, Szőke Pista kiváló játékával. A villámgyors szélső mindig is az elfutásairól és mértani pontosságú beadásairól volt hí­res, de ezen a találkozó olyan góllövő cipőt húzott fel, amit soha nem fog feledni. Négy gólt lőtt, ezzel beállí­totta Takács II. kupaderbis csúcsát, aki az 1933-s „mócsingos” találkozón szerzett négy gólt.

A Puskás Ferenc Stadionban (Népstadion) eddig csak egyszer találkozott a két csapat kupamérkőzésen 1978. augusztus 19-én. Annak ellenére, hogy a mérkőzés esélyese a kor „Mágikus Újpestje” volt (a hetvenes években 8 bajnokságot nyertek), de a Bálint által irányí­tott hátvédsornak sikerült megállí­tani a bajnokságban közel száz gólt szerző Fazekas, Törőcsik, Tóth A. Fekete csatársort. A hátvédsorunk mellett Nyilasi, Ebedli és Szokolai is remekül játszott. Nyertünk 3:2-re, bejutva a döntőbe amit végül is egy emlékezetes, hosszabbí­tásos találkozón nyertünk meg 4:2-re úgy, hogy a Pécs már vezetett 2:0-ra és Nyilasit az 55. percben kiállí­totta Pádár (a nevét soha nem foglaltuk keretbe).

Ahogy már í­rtam, a Ferencváros és az Újpesti Dózsa közös múltja 108 éves, de a honi első számú kupatalálkozón csak 18 alkalommal találkoztak egymással.

A Fradiból Kohut és Takács I. játszott legtöbbször (6) MK-meccset az Újpest ellen, és Takács II. szerezte a legtöbb gólt (6).

Szerdán a 19. kupaderbi következik. Reményeink szerint megszakad az 1992 óta tartó rossz sorozat és nyerni tudunk. Minden csapat ellen jó érzés győzelmet ünnepelni, de a Dózsa ellen mindig sokkal többet jelent.

Ráadásul 10 év telt el az utolsó Magyar Kupa-győzelmünk óta – ezen is jó lenne változtatni.