Szerkesztőség
Rédli András a Tempó Fradi Alapítvány új kurátora
Vannak olyan kötelezettségek, törvényi előírások melyekről tudjuk, hogy el kell végeznünk, mégis nehezen fogunk hozzá. Nem azért mert „kekeckedni” akarunk a hatóságokkal, hiszen akik bármilyen összefüggésben használhatják a Fradi nevet, azoknak a saját felelősségen túl a Ferencvárossal szemben is vannak kötelezettségei. Mégis vannak pillanatok amikor szeretnénk megállítani az időt és nem venni tudomásul a sors akaratát. Amikor 2013. április 30-án elhunyt Hargitai Károly a Ferencváros volt ügyvezető elnöke és a Tempó Fradi Alapítvány kuratóriumának tagja, szerkesztőségünk nem az időt akarta megállítani, inkább néhány nappal visszaforgatni az órát és meg nem történtté tenni az elmúlást. Számunkra Karcsi bácsi nem csak múltat jelentette. Annál sokkal többet: az önzetlen segítséget, a nyíltságot és a Fradi iránti alázatot. Amikor az Alapítványunkhoz kerestünk kurátorokat és felmerült Karcsi bácsi neve, feszengve és visszafojtott izgalommal kerestük meg. Vajon mit fog szólni a felkérésre? Mondhatnánk az idő távlatából, hogy nem csalódtunk, hiszen előtte már ismertük őt, mindig önzetlenül segített ahol csak tudott, de egy Alapítvány kurátorának lenni már mást jelent. Ennek ellenére szinte az első szóra igent mondott, mert tudta, a létrejövő Alapítványunk célja a Ferencvárosi labdarúgás történetének feldolgozása, a legendák emlékének ápolása, mely neki is a szívügye. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A Sárosi család emléktáblájának avatása
1912 és 1939 között Budán, a Budafoki út 10/b alatti házban élt a családjával Stefancsics Bálint szabómester. Feleségével három igen eleven fiúgyermeket neveltek, Györgyöt, Lászlót és Bélát. A három fiú – már Sárosira magyarosított néven – lett a magyar sport, a Ferencvárosi Torna Club büszkesége. Dr. Sárosi György és Sárosi III Béla labdarúgóként, Sárosi László pedig vízilabdázóként emelkedett válogatott szintre. A Sárosi (Stefancsics) család emlékét a ház falán a mai napig nem őrizte semmilyen jel.
Újbuda Önkormányzata, a Ferencvárosi Torna Club és az FTC Baráti Kör támogatásával, dr. Sárosi György születésének 102. évfordulóján, emléktábla avatására került sor a Budafoki út 10/b ház bejáratánál. Az Önkormányzat részéről dr. Hoffmann Tamás polgármester emlékezett meg a Sárosi családról. Orosz Pál, az FTC labdarúgó Zrt. vezérigazgatója méltatta a Sárosi fiúk sporteredményeit, s hangsúlyozta, hogy nagy szükség van az emlékek ápolására. Rudas Ferenc, az FTC Baráti Kör elnöke, a legidősebb élő válogatott labdarúgó büszkén emlékezett vissza arra, hogy ő még együtt játszhatott Sárosi Gyurkával és Bélával a Fradiban, sőt Bélával a válogatottban is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Felavatták a Novák Dezső Sport- és Szabadidőcentrumot
Felavatták a Novák Dezső Sport- és Szabadidőcentrumot a „800 éves a Jáki templom” ünnepségsorozat keretében
Az otthon zöld füvén XXIII.
Fradista fradista farkasa
A mai napon véget ér Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly „Az Otthon zöld füvén” könyvének Ferencvárosi fejezeteit bemutató sorozatunk. Huszonhárom fejezet, huszonhárom pillanat labdarúgásunk több mint száz éves történetéből. Egy virtuális képeskönyv, egy történelmi anziksz, mely körbeöleli mindazt, amit szinte születésünk pillanatától szeretünk. Legyen az győzelem, vagy vereség, történjen az a hőskorban, vagy a második világháború vérzivataros éveiben, a történetek szóljanak hétszer csengető postásról, a bányásznapok szikrázó összecsapásairól, a 100 %-ról, a 68-s lázadó hónapjairól, történelmünk legendás játékosairól, edzőiről. Mindezek együtt jelentik a Ferencváros dicsőséges múltját, azt a 114 évet melyből a szerzőhármas huszonhárom Fradihoz kapcsoló kis történetet tárt elénk, melyekkel gazdagabbak lettünk, melyeket bár eddig is ismertünk, de az a stílus, az a játékosság és a foci iránti szeretet, mely áthatja ezeket az emlékeket, örökké velünk maradnak. Ez még akkor is így van, ha a záró fejezet labdarúgásunk egyik legborzalmasabb eseményéről szól. Bevallom becsülettel, ezt a részt nem olvastam el. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XXII.
Üllői úti színház, Hegedűs: a fejtetőm!
Számomra egy focimérkőzés akkor emlékezetes, ha ahhoz egy gól, egy pazar csel, egy látványos felhőfejes – röviden maga a játék kapcsolódik minden szépségével és izgalmával. Mert ami nem ezt a csodás játékot élteti az még akkor sem lehet igazán emlékezetes, ha azokat nehéz feledni. Legyen az leszakadt lelátó az Üllői úton, a 96 szurkoló halálával végződő Hillsborough tragédia az angol FA-kupa döntőjén, vagy az 1985-s Heysel stadionbeli borzalom, de voltak kisebb szurkolói rendbontások is melyek miatt félbe kellett szakítani egy mérkőzést, de voltak olyan esetek is, amikor bár történt egy kis rendbontás, de a végkifejletet már a pályán lévők színészi alakítása révén kerültek reflektorfénybe. Egy ilyen Oscar-díjas alakítás fűződik 1983. október 1-hez, amikor egy „eltévedt” metrófogantyú repült be a szombathelyi kapus irányába, akit bár nem talált el (szerencsére) a labdának nem látszó tárgy, de ettől még Hegedűs kapus olyan teátrális mozdulattal vágódott el a füvön, hogy azt még Argan (Moliere – Képzelt beteg) is megirigyelte volna. A történet további részét nem mesélem el, nem akarom ellőni a poént (bár azt minden bizonnyal sokan ismerik), ezért inkább néhány mondatot ejtenék Fradi szívünk egyik legkínosabb bajnoki időszakáról az 1983-1985 közötti időszakról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XXI.
Rába-parti
Az emlékek néha önmaguktól is képesek megszépülni. Manapság, amikor tényleg konganak a stadionok az ürességtől (kivéve egy-két Fradi mérkőzést), amikor a szurkolók inkább más szórakozást választanak a foci helyett, sokszor szoktuk felemlegetni a múltat, a telt házas mérkőzéseket, a kettős rangadók tömegiszonyát. Pedig azért régen sem volt minden fenékig tejföl, játszottunk mi is félházak előtt, de egy-egy kedves emlék annyira belénk tud ivódni, hogy azokból pillanat alatt képesek vagyunk megszépíteni a múltat. Sokunk számára az egyik ilyen emlék az 1982. április 28-i, Rába ETO elleni mérkőzés, mely a bajnoki címről volt hivatott dönteni. Két pont volt csupán a győriek előnye, amit egy győzelemmel lehetett volna egalizálni. Meg is éreztük a „vér szagát”, ráadásul remek előjelekkel vártuk a Rába EDE-t (a Rába gyár tejhatalmú igazgatójáról – Horváth Ede – hívtuk őket így). Április közepén a Vasast vertük 4:2-ra, utána a Dózsát küldtük haza egy ötössel (érdekes, hogy ez az 5:0 nem vésődött be úgy az emlékekbe, mint az 1990-s), majd Pogány emlékezetes fejesgóljával Székesfehérvárról is elhoztuk a két pontot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XX.
Közel a Naphoz
Vannak mérkőzések, melyeket örökre kitörölnék az emlékeimből. Sőt, meg is büntetném azokat, akik előttem szóba hozzák. Rémálmaimban három ilyen mérkőzés van, melyből kettőre elég tisztán emlékszem, sőt az egyiken személyesen is részt vettem. A harmadik „áldozat”, bár nem történt olyan régen (pedig elég régi), de abból csupán apám szenvedő arca maradt meg, majd másnapi tiltó határozata, amit elég teátrálisan adott elő anyámnak és melyben megtiltotta bárminemű lila szín használatát a lakásban. Anyám, mint minden ilyen döntést rezzenéstelen arccal vett tudomásul. No nem azért, mert félt volna apámtól, hanem azért mert tisztában volt azzal, hogy otthon úgyis az történik, amit ő akar. Ráadásul a vázában ott ragyogtak a kert legszebb lila orgonái, amit az előző napon szedett… amikor is 8:3-ra kikaptunk az Újpesti Dózsától. Az évre is pontosan emlékszem, hiszen akkor léptem a felnőttek világába. Így utólag már az is lehet, hogy apám csak azért változott át „dühödt” Fradistává 1976. május 15-én, és azért adta ki az „aranybullát”, mert nem szerette volna, ha fia 18. születésnapján erre a keserű napra emlékezzen. Megjegyzem, a lila orgonák a vázában maradtak addig, amíg el nem hervadtak… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések „A FOTELSZURKOLÓNAK” II.
Közel két évvel ezelőtt, amikor a 100. rész után dr. Sárosi György születésének 100. évfordulója alkalmából Genovából egy rendhagyó köszöntővel leptük megszerkesztőtársunkat, még nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan elröpül a következő szűk két év.
Az otthon zöld füvén XIX.
Avatók és aratók
1911, 1974: két emlékezetes dátum a Ferencváros történelmében, melyek nem bajnoki címhez és nem kupagyőzelemhez kapcsolódik, hanem az otthonunk zöld füvéhez, az Üllői úti stadionhoz. A Fradi első stadionját 1911. február 12-én avatták fel, majd a történelem viharaiban számos fejlesztésen, bővítésen esett át: új tribünök, cementlépcsők, számozott helyek, Springer-szobor. 1936. június 21-én már gyepszőnyegen vertük a Slaviát 5:2-re. Aztán 1947. május 4-én az osztrákok elleni válogatott mérkőzésen leszakadt a tribün egy része. És bár 1954-ben még felújításon esett át a stadion, de 1962-ben már kimondták rá a „halálos ítéletet”. Szakaszosan kezdték bontani, az öreg, legendás fatribün 1962. október 14-én búcsúzott el a csapattól. Tíz évvel később lett újra otthonunk az Üllői út, addig albérletben, a Népstadionban játszott a csapat, mely a Ferencvárosi labdarúgás egyik legeredményesebb korszaka is egyben. A stadiont 1970-ben kezdték építeni, a négy évig tartó munkálatok során a szurkolók szinte naponta zarándokoltak az Üllői útra, hogy figyelemmel kísérjék az építkezést. Bár akkor is voltak fanyalgók, de a zöld-fehér álmok végül is beteljesedtek és 1974. május 19-én átadásra került a stadion, mely sokunk számára több volt egy focipályánál, az maga volt Szentély. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XVIII.
Gagarin is nézte Gránert
Amikor először megláttam a fejezet címét egy kicsit értetlenül meredtem a semmibe. Azt tudtam, hogy ki volt Gagarin, de Gráner nevéről nem ugrott be semmi. Pedig ha tökéletes memóriával rendelkeznék, akkor eszembe kellett volna jutni, hogy valamikor a hetvenes években olvashattam róla Moldova György egyik szociográfiai könyvében. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a „Tisztelet Komlónak” c. könyv annyira nem tud megelevenedni előttem, mint az „Akit a mozdony füstje megcsapott” és a „Szent Tehén”. Ettől függetlenül el sem tudtam képzelni, hogy vajon Gagarin mikor is láthatta Gránert, akit valójában nem is így hívtak, csak így becéztek. Már ez a kettősség felkeltette az érdeklődésemet és olyan mohon faltam a fejezet sorait annak érdekében, hogy kiderüljön a „titok”, hogy el is felejtkeztem arról a tényről, hogy itt valójában a Fradi 1974-s MNK győzelméről szól a fáma. Gagarin és Gráner kapcsolatát most nem is leplezem le, azt meghagyom az olvasás élvezetének. Azt meg a Fradi szurkolók előtt nem kell titokban tartani, hogy az 1973/74-s Magyar Népköztársasági Kupát (maradjunk a hűségnél, akkor így hívták) mi nyertük meg. Legfeljebb az okozhat meglepetést, hogy az ellenfél a Komlói Bányász csapata volt, akik akkor a másodosztályban játszottak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
