Fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Fehér zsebkendős reményvesztés
Nem tagadom, amikor először olvastam a C-Közép felhívását a fehér zsebkendős integetésről, rossz érzéseim támadtak. Először természetesen a spanyol fehér kendős „integetés” ugrott be, melyről tudjuk, elégedetlenséget jelent, sőt, egyértelmű utalást közvetít, hogy a szurkolóknak elegük van abból, ami a csapat körül zajlik. Tudom, a felhívás külön „fejezetet” szentel arra, hogy itt nem a spanyol módit akarjuk utánozni (nem az edző-csapat-elnök elleni a tiltakozás), egyszerűen csak békét, nyugalmat és főleg egyetértést szeretnénk. A másik gondolatom magával a „fehér” jelképpel kapcsolatos, mely a történelem viharaiban sok esetben nem csak a megtisztulást volt hivatott jelképezni, hanem az erőszakot és a kegyetlenséget is, mindezt a tisztaság színében ágyazva. Természetesen nem akarok semmit sem belemagyarázni a vasárnapi fehér kendős lobogtatásba, csak egyszerűen unom és el is szomorít, hogy hetek óta demonstrálunk, sípolunk, fehéret loboghatunk és még sem történik semmi. De aztán felrémlett Shakespeare örökérvényű gondolata, miszerint sokszor épp a szenvedély az mely eltalálja, mit az értelem és a józan ész nem bírna soha sem megoldani és új értelmet kapott az egész kezdeményezés. Amikor kivonultak a csapatok majd felhangzott a Fradi himnusz, magam is lobogtattam a fehér zsebkendőt, bár abban akkor sem voltam biztos, hogy az a szenvedélyes Fradi szeretet, mely betöltötte a lelátót, megoldást fog hozni. Pedig szükség lenne rá, a Dózsa elleni vereség után még Doll mester is a megbékélés mellett tette le a garast, hiányolva a bíztatást, a szurkolást. Mert anélkül a Fradi csak félkarú óriás. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – „Csendes” vereség
A 213. derbi napja nem indult úgy, ahogy szokott. Nem volt gyomorgörcs, nem volt meg az a bizsergés mely igazi ünneppé változtatta volna a vasárnapot. Pedig feszülten kéne készülni a derbire, naponta ezzel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. Bolondnak lenni a derbi napján annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. Minden zöld-fehérbe öltözik, vezetés közben nem a forgalmat látod, hanem Szenes 1990-es bombagólját az első percben, Dragó fejesét 2000-ben vagy Leonardo szólóját ez év tavaszáról! Azon sem csodálkozik senki, ha este a tévénézés közben lelki szemei előtt nem valamelyik véget nem érő sorozat pereg, hanem a BL csapatunk 1995. áprilisi Megyeri úti 3:1-es emlékezetes győzelme. Atyaég! Emlékszel? Megyeri út, 22 ezer néző, fergeteges hangulat, Keller „Kohut-szögből” szerzett bombagólja, majd Lisztes 30 méterről lőtt parádés találata amit Páling szemfüles gólja zárt zöld-fehér keretbe. „Hol van már a tavalyi hó!” – Francois Villont idézve rázzuk meg a fejünket, mert nem csak az emlékezetes 1995/96-s szezon tűnt el, de az a fajta idegi bénultság is, mely egy Fradi-Dózsa meccs előtt költözik belénk. Jó lenne tudni az okát, bár sejtjük, sőt talán tudjuk is, de még sem akarjuk megfejteni és még sem akarjuk keresni a megoldást. Inkább hadakozunk egymással, vénázunk és bénázunk, inkább egy óriási kivitetőt állítunk a Sas árnyékába, buszokon szállítjuk a szurkolókat (ilyen kevés Fradista régen volt már a Megyeri úti derbin) a Népligetből Újpestre az M0-n mint ha városnézésre mennének, vagy inkább a fotel süppedő ölelésébe zuhanunk és azon elmélkedünk, hogy vajon hová is tűnt az a bizonyos hó. Nagyon nincs ez jól, tudja ezt mindenki, de a közeledés helyett inkább „tolódunk”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Az esőisteneket is legyőztük
A régmúlt azték mitológiában Tlalok-nak és segédjeinek volt dolguk rendesen, hiszen ők gondoskodtak a vízről, mely az életet adja azóta, amióta élőlények vannak a Földön. Persze az Istenek is gonoszkodtak néha és olyan esőfüggönnyel ölelték körbe Tenocstitlant, hogy az aztékok az Istenek békítése érdekében áldozatokat mutattak be. Tegnap este fél hat tájékán az azték esőistenek úgy gondolták, kibővítik határaikat és olyan zuhataggal ajándékozták meg az Üllői út környékét, amilyent ritkán látni. Tudom, nem csak ott zuhogott, hanem az egész országban (már napok óta), mely miatt volt elmaradt mérkőzés, félbeszakadt találkozó és volt olyan is, mely inkább hasonlított vízilabdára, mint focira. Amikor Laudetur barátommal úgy három óra környékén az autóban ülve alig látva a „szobalány” szorgos tevékenysége miatt azon tanakodtunk, hogy vajon mi fog ránk várni a Szentélyben még mi sem gondoltuk, hogy lesznek olyan pillanatok amikor a halasztás réme fog az agyunkba fészkelődni. Aztán mire Pest határába értünk, eltűnt az eső szőnyegbombázása, sőt még a napi is kikandikált néhány pillanatra a felhők körül. Ez meg bőven elég volt ahhoz, hogy a Felcsút elleni mérkőzésre koncentráljuk minden erőnket. Amit el is intéztünk azzal, hogy kötelező feladat a három pont megszerzése. Négy óra magasságában arra azonban nem nagyon számoltunk, hogy egy óra múlva Tlalok és segédjei nem csak a mi tűrőképességünket teszik próbára, hanem az új Szentély gyepszőnyegét is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gyenge játék, fájdalmas vereség
Ilyen mérkőzések után megy el az ember kedve a focitól. Természetesen nem számítottam könnyű győzelemre, de arra sem, hogy semmi ne köszönjön vissza abból, amit ez előző fordulókban láttunk. Talán az én szememre is vékony fátyol húzódott az újoncok legyőzése után? Meg lehet. Magamnak még meg tudom bocsájtani, mert szurkoló vagyok, aki az elmúlt évek eredménytelensége után már a legkisebb sikernek is tud lelkesedni. Ehhez persze párosult az új Szentély varázsa, mely úgy látszik sokkal jobban elvarázsolt a kelleténél. Ma délután szembesültünk a valósággal, a végkövetkeztetés elég szomorú. Hazai pályán, gyenge ellenfél ellen tudunk szépen és eredményesen játszani, de olyan csapat ellen aki felkészült a Fradiból és ismerte annak minden gyengeségét, már csak küszködünk. Ettől függetlenül menthettünk volna pontot, és a második félidő elején még be is gyömöszölhettünk volna még egy gólt, de ha az összképet nézzük, el kell ismernünk, az MTK megérdemelt nyert. Ez meg egyenlő egy jó nagy taslival. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Győztes pótlás
Hétfőn este amikor leültem a tévé elé és a távirányítót megkaparintva a Real Madrid-Cordoba mérkőzésre kapcsoltam, nem tagadom, voltak hátsó gondolataim. Amellett, hogy kedvelem a Real-t (még akkor is, ha a címerükben van egy számomra eléggé csúnyának tartott szín is), az egyik kedvenc spanyol városom Cordoba, melynél hangulatosabbat nem nagyon alkotott a történelem, ahol a római, a mór és a spanyol kultúra olyan bájos keveréke található mely örökre beszippantja az embert. Ráadásul a város focicsapata is történelmet írt, hiszen feljutott az első osztályba, ahol az első mérkőzését a sorsolás „szeszélye” folytán a királyi gárda otthonában játszotta. Újoncként a világ egyik legjobbja ellen, a Santiago Bernabéu stadionban. A kíváncsiságom is éppen ebből a tényből fakadt. Vajon milyen taktikát választ az újonc? Vajon rombolni, ütközni, verekedni akarnak majd, vagy „csak” tisztelni a játékot és megpróbálni a legjobbat kihozni belőle? Aki látta, az tudja a végeredményt: 2:0-ra nyert a Real egy olyan mérkőzésen ahol alig volt szabálytalanság, ahol végig a hazaiak domináltak, de a vendégek sem elégedettek meg a buszuk leparkolásával. Egyszerűen élvezni akarták a lehetőséget, meg akarták mutatni a világnak, hogy úgy is lehet egy kiscsapatnak vendégként pályára lépni, hogy ne kelljen állandóan a 104-s számot tárcsáznia a hazaik gyúrójának. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Győzelmi nyitány
Nem vagyok egy komolyzenei szakértő, de annyit tudok, hogy Beethoven egyetlen operáját a Fideliot több éven át írta, vagyis helyesebben mivel soha nem volt megelégedve azzal amit addig a kottákra vetett, újból és újból átkomponálta. Ráadásul úgy, hogy a számára annyira fontos nyitányt, minden alkalommal újra is írta. Az indokát nem tudom, de sejtésem szerint a zeneszerző géniusz úgy gondolta, ha már a nyitánnyal sikerül a székekhez „ragasztani” a közönséget, akkor azok végig kitartanak és értő fülekkel fogadják be Fidelo szenvedélyes történetét, melyben a sok szenvedés mellett benne van „az emberi érzés csírája, mely kivirágzik, ha a szabadság, az igazság verőfénye megérinti”. Csodás gondolat és bár természetesen nem Beethoveni magasságokban, de tegnap délután (kora este) ugyanezt éreztük a lelátón amikor Vad II. István befejezettnek nyilvánította a Ferencvárosi labdarúgás történetének egyik legemlékezetesebb mérkőzését. A jelzővel gondban vagyok, mert végül is nehéz elhelyezni egy magában szimpla NB I-s mérkőzést történetünk 115 évében, hiszen ha csak annyit olvasunk majd évek múlva, hogy Ferencváros-Nyíregyháza 3-1, talán egy finom legyintéssel el is intézzük: Na és? Hazai pályán evidens, hogy megverjük az újoncot. Ez igaz. De a tegnapi nap nem csak a három pontról szólt, hanem a örökké élő Ferencváros ünnepnapjáról, a III. Szentély első bajnoki mérkőzéséről. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megszenvedtünk érte!
Vajon ma melyik formánkat húzzuk elő a varázskalapból? A kecskemétit, a pápait vagy a Chelsea ellenit? Ez a kérdés ugrott be először amikor reggel böngésztem a tegnapi nap eredményeit. Amikor „vigyázó” szemeimet a tabellára vetettem, a pápai formát egyből a sutba is dobtam. Pedig tudtam, hogy a tabella nem mutat reális képet, hiszen mi egy meccsel kevesebbet játszottunk mégsem volt jó érzés látni magunkat a középmezőny vége felén, főleg úgy, hogy az örök rivális előttünk poroszkál, melyre az elmúlt években nem nagyon volt példa. Aztán egy rövid számolgatás után rájöttem, hogy ha behúzzuk a mai győri meccset és jövő héten már az új Szentélyben legyőzzük a Nyíregyházát majd a Dunaújvárost, máris helyre állhat a világ jól megszokott rendje. Az még rendben van, hogy tudok számolni (3*3=9), de a focihoz nem matematikai képességekre van szükség (bár a számok szerelmesei szerint mindennek a matematika az alapja), hanem jó játékra és főleg győzelemre. Ami Győrött nem ígérkezett valami könnyű feladatnak. Főleg akkor nem ha a pápai forma kerül elő a varázskalapból. De vajon a kecskeméti forma Böde gólképességével vagy a Chelsea elleni ünnepi játék elég lehet Horváth Feri csapata ellen? Vajon hogyan áll Thomas Doll a csapat összefésülésével? Mateos sérülése mennyire komoly és vajon idegenben, egy támadó focit játszó csapat ellen is 5 védős rendszerben játsszunk majd? A forró reggeli kávé mellé elég is volt ennyi megválaszolatlan kérdés, bár ahhoz jó volt, hogy kellően fel tudjam magam spannolni a délutáni zöld-fehér rangadóra. A válaszokat meg úgyis Thomas Doll és a csapat fogja megadni. A varázskalapot meg simán ki lehet hajítani, mert az cirkuszba való és nem a focipályára. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A nagy semmi
Az Európa-Liga kiesésünk és a kecskeméti győzelmünk óta nem hagy nyugodni az a gondolat, amit közvetlenül a mérkőzés utáni foteles jegyzetemben is „kutattam” már, miszerint tényleg ekkora különbség van Európa és a magyar bajnokság között? Erre még rá tett egy lapáttal a Diósgyőr elég szégyenteljes 5:1-s veresége az orosz bajnokság 5. helyezett csapatától, amit a hazaiak természetesnek vettek, sőt a lelkes közönségük még vastapssal is jutalmazott. A dilemmámat ez csak fokozta a Pápa elleni bajnoki előtt, de megpróbáltam leszámolni azzal a tényszerű megállapítással amit az elmúlt hetekben már sokan megfogalmaztak, miszerint tőlünk nyugatra, keletre, délre és északra is másként játsszák ezt a gyönyörű játékot. Ez persze elég rossz érzés, főleg nekünk Fradistáknak, akik évtizedeken át nagyon is benne voltunk a „sűrűjében” és világklasszisok sorát adtuk a labdarúgásnak. Ha most ezek után a kedves olvasó azt hiszi, hogy el ment a kedvem a focitól és főleg a Ferencvárostól, az téved. Mert történjen bármi, a szívem örökre zöld-fehér marad… csak néha-néha helyére kell tenni a dobbanás erősségét, nehogy komolyabb baj származzon belőle. Az Európa-Liga kiesésünk okán ezt meg is tettem, és egy-két szem „Betaloc” gyógyszer kíséretében helyére is kerültek a dolgok. Vasárnap délelőtt meg már azt kezdtem számolgatni, hogy ha begyűjtjük a 8. pápai győzelmünket, akkor már 5 pont „előnyünk” lesz a BL-t/EL-t előtérbe helyező Debrecennel szemben. És ezt nem egy pikírt megjegyzésnek szántam (főleg az eredmény ismeretében), egyszerűen lezártam az Európa-Ligából való kiesésünket és minden „erőmet” a bajnokságra szegeztem. Önbecsapás? Vagy talán realitás? A mai pápai vereség választ is adott mindenre. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Köszönjük, Dani!
Simának indult. Nagyon is simának. Talán ez volt a baj. A csapat elhitte az első félidős játszadozás után, hogy itt minden további erőlködés nélkül hozzuk a mérkőzést. Amit joggal is hitetett, hiszen a mai Kecskemét az első félidőben nem nagyon ütötte meg az NB I-s szintet. Pedig a múltban általában szenvedtünk Kecskeméten, az eddig 7 mérkőzésből (ebből 5 volt NB I-s) csupán egyet sikerült megnyerni. Ehhez jött még a nem éppen sikeres Európa Liga szereplésünk, de azt már megtanultuk, hogy „arrafelé” más fajta játékot játszanak mint a magyar élvonalban. Ezért sem voltam túlságos ideges a mérkőzés előtt és bár nehéz, küszködős meccsre számítottam, de úgy gondoltam – főleg a tavaszi szereplésünk okán -, hogy végül is 3 ponttal fogunk távozni Kecskemétről. Arra meg nem nagyon számoltam, hogy a hazai lila-fehérek olyan első félidőt produkálnak, mely még edzőmeccsnek is rossz volt. Az első pillanattól kezdve támadólag léptünk fel, a Kecskemét talán a 30. perc tájékán találkozott először a labdával, amikor már vezettünk 1:0-ra, egy kombinatív Gera-Böde összjáték után. Dani majdnem szétszaggatta a hálót, a lövésben benne lehetett minden dühe és bizonyítása vágya. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Bye-Bye Európa!
Nem vártam csodát, bár a szívem zöld-fehér része még bizakodott egy kicsit. Hazai pályán (vagy inkább hazai környezetben) játsszunk, kezdőként pályára lép Gerzson, és bár a horvát foci sokkal előrébb tart mint a miénk, de a Rijeka nem tűnt olyan félelmetesnek, hogy esetleg valahogy „betuszkoljunk” egy gólt, mely után jöhet a hosszabbítás és a büntetők. Láttuk a VB-n, hogy sok csapat élt ezzel a leírva nagyon is egyszerű képlettel, a gond csupán annyi, hogy zöld-fehér szívem azzal nem számolt, hogy a horvát csapatnak is eszébe jutott ez a verzió és eleve úgy léptek a pályára, hogy ennek még a felvetés magját sem engedje elvetni a Puskás stadion zöld gyepén. Pedig megpróbáltunk támadóan fellépni, a védelmet előrébb toltuk, bár az is lehet, a horvátok gondolták úgy, hogy gyertek csak nyugodtan, a kapunkat úgy sem fogjátok szétbombázni, mi majd egy-két kontrával elrendezzük a meccset. Talán ezzel a mondattal be is lehetne fejezni az egész értékelést, hiszen hűen tükrözte a 90 percet, bár annyi helyesbítést hozzá lehetne tenni, hogy a horvátok nem csak kontrákkal próbálkoztak, hanem 60 percen át uralták is a játékot. Ennyi meg bőven elég volt a sima továbbjutáshoz, nekünk meg a fájdalmas búcsúhoz. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
