Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Tragikomédia, díszlettervező: Kassai Viktor
4 büntető – 2 kiállítás – 4 gól melyből kettő „időn túl” – 5 sárga – kevés néző, sáros, focira alig alkalmas pálya – a 38 éves Gerzson Zorró álarca – a jobbhátvéd Dilaver szűrőfunkciója – Dibusz földönkívüli büntetőhárítása – Ramírez sokadik örültsége – Hajnal céltalan futkározása – a 40 éves Ferenczi két gólja – Böde a kispadon – a pályaválasztó „semleges” pályán – 60 percig bekkelő Fradi…mindezek izgalommal, feszültséggel, helyenként komikus jelenetekkel fűszerezve adta elő a két csapat, felvonultatva a magyar foci összes „diszkrét báját”, melyhez Kassai Viktor olyan díszletet teremtett, mellyel beírta magát a Ferencvárosi labdarúgás fekete könyvébe. Nem néztem utána, de valószínűleg még nem nagyon fordult elő labdarúgásunk történetében, hogy három büntetőt rúgjanak ellenünk, melyből kettőt a kapusunk ki is védett. Ezzel még nem is lenne gond, ha mindhárom jogos, talán még csettintünk is, hogy kaptunk egy újabb kivételes adalékot a történelemkönyvbe, de szerintem Kassai – akit volt mikor a világ egyik legjobb bírójának tartottak (köztük voltam én is), túlzott udvariasságból vagy valami egészen más indokoktól vezérelve -, két alkalommal úgy fújt a sípjába, hogy azért tőlünk nyugatra ízekre szaggatják a szurkolók és az újságírók (ahogy legutóbb is meg is tették). Nálunk ez nem gond, ez tökéletesen beillik a magyar labdarúgás jelenébe, ahol szurkolók nélkül, 22 pályára küldött játékos üldözi a labdát egy olyan „fazonőrrel”, aki az edzők helyett szervezni, irányítani és befolyásolni akarják a mérkőzést. Ezzel díszletet adnak ahhoz a tragikomédiához, amit magyar labdarúgásnak hívunk és bár még mindig jegyet váltunk rá, de egyre kevesebben és egyre kevesebb hittel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Taktika: 0, Játék: 0, Eredmény: 0
Ezzel a rövid értékeléssel (vagy inkább véleménnyel) be is lehetne fejezni a mai napi foteles szösszenetemet, mert már előre érzem – pedig még nem nagyon fogalmazódott meg bennem, hogy miről is írjak – nem lesz egy kellemes kirándulás, nem fog sütni a nap, a patakvíz sem fog a lábunk alatt békésen csordogálni, a kedvesünk sem fog szeretettel hozzánk bújni és Morzsi kutya sem fog órákig önfeledten szaladgálni az erdő sűrűjében. Mert végül is az elmúlt idők legkiábrándítóbb Ferencvárosát láttuk tegnap, ennél csak a Nagy Tamás „korszakban” játszottunk rosszabbul (az csak két mérkőzés volt, de a Haladás elleni 1:2-t soha nem feledem). De ne legyek ennyire „kegyetlen”, tegnap azért volt néhány helyzetecskénk (melyek elpuskázásában most kivételesen Dani jeleskedett, de Djuricin is hozzátette a szokásost) és az utolsó 10 percben már úgy pörgött a csapat ahogy az elejétől fogva kellett volna, de akkor már a veszett fejsze nyele kirepült az Arénából és valahol a Sas lábainál landolt. Aki megpróbált lehajolni hozzá, de mikor meglátta a fejszére írt üzenetet, erős karmaival megragadta és egészen Újpestig repítette – örüljenek valaminek a lilák is… Nekünk túl sok örömünk nem volt a tegnapi napban és akkor még finoman jellemeztem magam és szurkolótársaim lelki állapotát a végigszenvedett 90 perc alatt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Zöld vércseppek
Ez a címer végül sosem lett hivatalos…
1956. november 1. – így adta vissza a színét és nevét a piros-fehér Fradinak a forradalom
Feljegyzések a fotelból – Elek nem énekel
Kodály országa vagyunk, a módszere mellyel megpróbálta a zene szeretete felé irányítani az embereket világhírnevet hozott a zeneszerző, tudós számára. Mert bár nálam (és anno városi „hírhedt” C osztályos fiúinál) ez a próbálkozás nem nagyon jött be, igaz arra a bizonyos „tá-titi” és a „tá-á-á” negyedhangokra emlékszem még és talán a „lá-ig” még szolmizálni is tudnék, de kézjelekkel már lennének problémáim. Ahogy a hangok összefűzése sem az erősségem, a beszéden kívül ami a torkomon kipréselődik az inkább üvöltés, ami legfeljebb Zordonnak tetszenek (Oroszlánkirály), de már a környezetem inkább menekülésre vagy füldugóra fogná a hangzásvilágomat. Ettől még imádom a zenét, persze aki a 70-s években nőtt fel (Pink Floyd, Deep Purple, Queen, Supertramp), az nem is teheti meg, hogy nem szereti és bár manapság, ráöregedve a rockzenére inkább Loreena McKennitt kelta zenéje és természetesen az Üllői úti fák zizegése ejt kábulatba, no meg a „Hajrá Fradi!” győzelemmel spékelve, roston sütve, előtte persze több órás pácolással ágyazva (ezt a konyhai hasonlatot az Aréna-Agóra „népe” érti igazán). Túl lépve saját magam énektudásán, azt már nem tudhatom, hogy a diósgyőriek válogatott játékosa, Elek Ákos mennyire sajátította el a Kodály-módszert, de azt a szokásos mérkőzés előtti egyik „tanmesés” nyilatkozatában utalt rá, hogy a Videoton elleni hazai győzelem után az öltözőben csak tapsoltak, de a Fradi stadionbúcsúztató mérkőzése után már énekelni is fog, persze csak akkor ha győznek. Nem győztek…így Elek nem énekel, legfeljebb sírdogál, de Székely Éva óta tudjuk – amit valójában én soha nem értettem, miszerint sírni csak a győztesnek szabad. De kérdem én, mi Fradisták tán sírtunk a meccs után? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy kis „segítséggel” majdnem elrontottuk
Annak ellenére, hogy a jegyzetem címében használtam egy idézőjelet, azok számára akik nem láthatták a Honvéd elleni 200. mérkőzésünket, talán elsőre nem nagyon érthető, hogy milyen „segítség” kellett ahhoz, hogy majdnem elrontsuk a nagyon is simának ígérkező győzelmet. Ahogy eddig, a fotelszurkoló amikor leül a gépe elé és megpróbál valami értelmet adni a mondandójának – főleg hazai mérkőzés után – nem szokott mérlegelni, nem néz utána az eltelt 90 perc történéseire, hanem „durrbelebalázs” módjára, meghagyva a lelátói hangulatot, arról ír, amit ott, akkor érzett. Emiatt természetesen néha elrugaszkodik a valóságtól, hiszen számos eset visszajátszva másképpen hat, de ha megvárnék minden értékelést és videót, akkor eltűnne a varázs, eltűnnének a saját érzések és gondolatok. Egy régi mondás szerint (nem pontosan idézve) a jelen valóság átélése nem mindig jelent bizonyosságot, de jelenti azt, aki vagy. Nálam ez a szurkolói állapot, mely a Szentély lelátóján ülve hatványozottan érvényesül. Gondoljanak csak benne, milyen hangulat, milyen idegi borzadály uralkodhatott rajtam, amikor is Lanzafame kamu büntetője után felálltam és miközben a lelátóval egyetemben elég hangosan adtam a bírói „csapatmunka” tudomására, hogy jobb lenne inkább a mezőgazdaságban tevékenykedni, lerohantam az aréna „agorájába”, mert az utolsó perceket már képtelen voltam a „pályán” tölteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – „Válámi ván, dé ném áz igázi”
A Magyar Labdarúgó Szövetség és a „királyi” tévék (lassan már megszámolni sem lehet annyi van belőlük, de egyik sem „királyi”) ismét hitet tettek a bajnoki mérkőzések láthatósága érdekében. A szombati hat bajnokiból a minden bizonnyal nézőcsúcsot hozó Gyirmót-Mezőkövesd és a egy fokkal feszültebbnek mondható DVTK-Videoton összecsapást tűzték a tévé képernyőjére, miközben a Bozsik-stadionban egy „ősi” rangadót játszottak és természetesen ott van még a Fradi meccse is, amit valószínűleg sokkal többen néznének mint az egész NB I-t összeadva, de mivel a tévének teljesen mindegy a nézettség (bár egy-egy válogatott és derbi után imádnak dicsekedni vele), így ismét száműzve lettünk a képernyőről. Mivel nem először fordult már elő és az előrejelzések nem csak a tél közeledtével riogatnak, hanem újabb Fradi-meccs „képtelenségével”, így már meg sem kéne lepődni. Attól még háboroghatok, és fogok is minden alkalommal, mert ettől tényleg eldurran az agyam. Lassan van egy tucat állami csatorna, hozzá szintén egy tucat „vajnavizió”, ahol inkább angol bajnokit adnak mint magyar mérkőzést, ráadásul az újonc rangadóval egyidőben a Manchester City-Everton megy – vajon ki az a elvetemült tévénéző aki ilyen összehasonlításban az M4-re kapcsol? És akkor még nem beszéltünk a többi (nem állami befolyású) sporttévéről, melyek szintén konkurenciát jelentenek. Sport 1: Veszprém BL-kézimeccs, Sport 2: spanyol bajnoki Atlético Madriddal. Ezzel szemben áll egy DVTK-Videoton, ahol azon kívül, hogy mikor rúgják ki Horváth Ferit, vagy mikor táltosodnak meg a borsodiak (szerencsére ez következett be) más tétje nem nagyon van. Nézője sem lesz a képernyőkön keresztül, de ez valójában senkit sem érdekel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Magyarország-Svájc: egy kis focitörténelem
„A pálya rövid és hengerelt havas, csinos lyukakkal. A mérkőzés kezdete lassu volt s némi magyar fölény konstatálható. Ide-oda hullámzik a kép, de lassankint belátom, hogy a reggeli panaszkodások nem voltak hiábavalók: a csapat harmada le van törve s a többi se jókedvü. Hozzájárul a buta pálya, amin küzdeni kell az egyensulylyal.” – az idézet 1911-ből való, mely pikírt és szórakoztató, de számunkra sporttörténeti is egyben. Az első világégés kezdete előtt három évvel, január 8-án a magyar nemzeti válogatott Zürichben, 6 ezer néző előtt 2:0-ra kikapott Svájc válogatottjától. Nem rémisztgetésnek szántam azt, hogy egy vereségről való tudósítással kezdtem, de a 105 évvel ezelőtti mérkőzés az első válogatott találkozónk volt Európa „semlegeseivel”, a speciális, több funkcióra is alkalmas bicskák boldog tulajdonosaival, a svájci válogatottal. Elsőre meg is lepődtem, hogy ilyen régi kapcsolatban vagyunk a svájci focival, számomra a labdarúgás hőskora Anglián kívül, Magyarországot, Ausztriát és Olaszországot jelenti. Aztán ahogy a „kezembe” került a magyarfutball.hu kimutatása, miszerint az osztrák sógorok után Svájccal játszottuk a legtöbb válogatott meccset (44), felkeltette az érdeklődésemet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Aranycsata
1/3, a bajnoki harmadolás
Annak ellenére, hogy közgazdasági végzettségem van, soha nem voltam túl nagy barátságban a számokkal. Ha annak idején gyerekkori barátom (nyugodj békében Zoli!) nem akar pénzügyi szakra menni, talán olyan foglalkozást választok mely közelebb áll hozzám és a számokat betűk helyettesítik. Ettől függetlenül bár a matek soha nem volt a kedvencem, de a számmisztika már jobban megfogott, főleg azóta mióta szerkesztőtársam olyan adathalmazokat tud lerakni az asztalra, hogy azok egyből beindítják a „fantáziámat”. Olyan eset is előfordult már, hogy a számok nyújtottak segítséget, mert azokra nézve elkezdtek mesélni és egy olyan világba kalauzoltak, mely örökké zöld-fehér és örökké szerelem. Most, hogy az MLSZ Storck kapitány kérése egy újabb őszi szünetet iktatott be a bajnokságba azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon mivel is üssem el a fotelírás hiánya okozta időt. Frusztráltságomat először a kapitányon akartam levezetni, de mivel még lobog bennünk az EB okozta láng – amit a klubcsapatok kudarcai és a Feröer-i kaland sem tudott még eloltani – így más után néztem. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Flúgos futam
Az a tény, hogy legszívesebben egy „ha” kezdetű mondattal indítanám a 218. derbi fotelos jegyzetét, egy kicsit előre is vetíti, hogy az önfeledt örömködés helyett magyarázkodás és számos kritikai megjegyzés fog osztályrészként jutni. Kezdjük feltételes módban, mert ha a 89. percben Kassai kartárs nem érvényteleníti Djuricin gólját (a lelátóról szabályosnak tűnt), akkor a tegnap esti flúgos futam olyan véget ér, mely után Merci Berci, Mafla Rómeo és Mitugrász is elgondolkozott volna azon, hogy újra a rajtvonalra álljon Joseph Barbera és William Hanna örökzöld rajzfilmjében. Ráadásul a derbik története sokkal régebbre nyúlik vissza mint sokunk kedvenc rajzfilmhősei és amíg tudtuk azt, hogy Gézengúz Guszti hiába mesterkedik Mardellel a többi autó tönkretételére, a derbik legendája annyi és annyi „flúgos futamot” adott a labdarúgás szerelmeseinek, hogy ha egyenként felidéznénk őket, évekig tartana a nosztalgiázás. Az elmúlt években számos „száraz” és egyhangú Fradi-Újpest után a tegnap esti olyan hullámvasútra ültette fel a szurkolókat, hogy abba sokkal jobban beleszédültünk, mint azok akik felmerészkedtek a kínai üveghídra, miközben alattuk több száz méteres szakadék tátongott. Kétgólos dózsa vezetésnél mi a szakadék szélén egyensúlyoztunk, és ha a lilák tényleg elhiszik, hogy győzhetnek, csak meg kellett volna érinteni bennünket és máris zuhanunk. Ehelyett talpra álltunk, egyenlítettünk majd jött a nagy „ha”, melyhez sajnos Kassai párosult és nem az önfeledt örömködés. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
