Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Kezdőlépés
Aki egy héttel ezelőtt, június 23-án megnyitotta a Fradi Naptára rovatunkat, szembesülhetett azzal, hogy az a nap a Ferencvárosi labdarúgás legszebb 24 óráját öleli keretbe. Múltunk dicsőséges, a 29-23-1-2 számsor bármelyik számmisztikában zöld-fehéret jelent, mégis nincs olyan nap, mely egyszerre jelentene bajnoki címet, magyar kupagyőzelmet és a legfényesebben ragyogó VVK diadalt. 1963, 1965, 1993 és 2001 – négy év, egy nap, négy serleg. Vajon lesz még egy ilyen tüneményes napunk? Biztosan nem, de ettől még egyenként lehet növelni a serlegek számát, ahogy azt az elmúlt években meg is tettük. Három kupagyőzelem zsinórban, egy nagyszerű szezon utáni bajnoki cím – ha csak ezeket vesszük górcső alá, akkor talán nem is kéne annyira pesszimistán értékelni a jelenünket. Csak van egy kis bibi, ami bár nem tudja a kukába dobni a megnyert hazai címeket, de beárnyékolni, azt sajnos tudja. Mert az a fejünk homokba rejtése lenne, ha nem emlékeznénk az elmúlt évek nemzetközi kupaszerepléseinek fájó kudarcaira: 2014 Rijeka, 2015: Zeljeznicar. Mindkét évben a második selejtezőkörben mondtunk búcsút annak a sorozatnak, melynek elődjében nyertünk 1965-ben, döntőt játszottunk 1968-ban, elődöntőztünk 1972-ben és bejutottunk a csoportkörbe 2004-ben. Persze igazságtalanok lennénk, ha csak a szépre emlékeznénk, hiszen a hetvenes és a nyolcvanas években is estünk ki már első fordulóban, igaz akkoriban sokkal kevesebb csapat indult, így már az első körben is bolgár, lengyel és holland együttest sodort az utunkba – megálljt is parancsoltak. 2017. június 29-én meg a lett Jelgava csapatát. Vajon melyik utat válasszuk, vajon folytatódni fog az elmúlt évek kudarca, vagy idén sikerül néhány fordulóval Európa kapujába érnünk? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Vigaszdíj, avagy besöpörtük a századikat
Vége van. Jó néhány forduló óta várjuk a befejezést. Ahogy Julius Ceaser a híres, hírhedt római hadvezér majd császár mondta mikor elindult légiói élén északra egy kis hódításra, miszerint gyorsan zárjuk le a játékot, mert így gyorsabban tudjuk meg, hogy mit szán nekünk a jövő. Még szombat reggel is úgy éreztem, hogy maga a derbi varázsa is elillant, nem ébredtem gyomorgörccsel, talán volt bennem egy kis gyerekes izgatottság, de az is inkább annak szólt, hogy egy hónapos „kényszerpihető” után újra találkozhatok a barátaimmal az aréna „Agorájában” (ennek még lesz jelentősége). Annak sem szenteltem túl sok időt, hogy ki lesz a bajnok és ki fog kipottyanni, bár mikor elolvastam egyik kedves olvasónk kommentjét a Dózsa elleni Sípszó előtt összeállításunkban, miszerint jobban érdekli a Honvéd-Videoton bajnoki döntő mint a 220. derbi, benne a 100. bajnoki győzelmünk reményével, azért elgondolkoztam, vajon hogyan juthattunk idáig? Vajon mikért illanhatott el 2015/16 varázsa, vajon mikért lettünk egyik napról a másikra „kegyvesztettek”. Egy győztes derbi után természetesen nem most fogom felkutatni az okokat, egyrészt hátra van még egy kupadöntő, mely a tegnap esti győztes játék után már optimistává is tette a zöld-fehér színek szerelmeseit, másrészt történjen bármi, a lila-verés apropóján inkább örömködni van kedvem, mint belemélyedni az elmúlt hónapok sötétedő bugyraiba. És el is jutottunk a szurkolók lélektanához, amit valószínűleg soha nem lehet megfejteni, vagy csak üres frázisok dobálásával lehet magyarázni, hiszen tegnap este is elég volt 90 perc jó játék, és főleg az a tudat, hogy az ősi ellenfél hajtott térdet az arénában, és olyan euforikus hangulat alakult ki a mérkőzés után, mintha a 30. bajnoki címünket ünnepeltük volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – K.O.
A Fradi labdarúgásának kutakodása mellett a történelmet kedvelem legjobban, benne az angol história vérzivataros XV.századával, amit a tankönyvek Rózsák háborújaként oktat és melyről túljutva Shakespeare kissé eltúlzott és a Tudor dinasztia érdekeit szolgáló III. Richárd drámáján, eljutunk ahhoz az alakhoz, akiről kevés szó esik, de az egész valódi „Trónok harcát” befolyásolta: Richard Neville, Warwich grófja, akit már annak idején is Királycsinálónak hívtak, hiszen három akkori király hatalomra kerülésénél segédkezett. A vasárnapi reggeli kávé mellett kell bevallanom, hogy most szívesen írnék a „Kingmaker” (nem kedvelem az idegen kifejezéseket, de valahogy jobban hangzik mint a „csináló” szó) kalandos életéről mint a tegnapi borzalomról amit át kellett élnünk, de azért, hogy ne tűnjek túlságosan is okoskodónak, egy kis magyarázattal mégis tartozom annak tisztázása érdekében, hogy miért is kezdtem a Rózsák háborújával és mire is akarok kilyukadni Warwich grófjának említésével. Ez a kissé erőltetett hasonlat már a felcsúti fellépésünk előtt befészkelődött az agyamba, miután a Honvéd egy ötöst rámolt be a Debrecennek, annak a Lokinak mely a kiesés ellen küzd és melynek nekünk két meccsen nem sikerült egyetlen gólt sem lőnünk. „Hemi papa” legényeinek győzelme meg azt is jelentette, ha mi Felcsúton valami csoda következtében nyerünk, bizony átvesszük a harcias gróf szerepét és mi fogunk a Királycsináló nem éppen fényes páncéljában tündökölni. Sőt, ha kikapunk (ami már az elején sem tűnt annyira csodának), akkor is belebújhatunk a szerepbe, hiszen ebben az esetben a Videotonnak adjuk meg az esélyt arra, hogy a fejükre adják a koronát…amit legyen az a Honvéd vagy a Videoton, tőlünk oroznak el, ami eleve fájdalmas, főleg annak tükrében, ahogy a tegnapi felcsúti 90 percet át kellett élnünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Bágyasztó döntetlen
Ahogy közeledünk a bajnokság befejezéséhez egyre fásultabban érzem magam. Úgy vagyok vele mint a mindennapok taposómalmával, jó lenne kilépni a szinte már robottechnikával működtetett napok egyhangúságából. Jó lenne ha nem kéne foglalkozni a reggeli csörgőóra kalimpálásával, ha nem futtából kéne bekapni a pirítóst és szőrteleníteni torkunkat a forró kávéval, hanem kipihentem megállni a reggelis svédasztal előtt és azon elmélkedni, hogy most jobbról balra, vagy balról jobbra lapátoljam be a finomságokat. Ahogy jó lenne a reggeli dilibogyók helyett egy időkapszulát bekapni és a munkahely helyett elrepülni oda, ahová mindig is vágytunk. Az biztos, hogy az első utam Augusztus császár Rómájába vezetne, ahol már túl lennénk Lepiduson és Antoniuson, nem akarnék én harcolni, csak a kezembe fogni néhány denariust, kimenni a piacra, sétálni az épülő és szépülő Róma utcáin. A második utam már közelebbre vezetne, oda csak 80 évet és 120 km-t kéne megtenni, majd megállni az Üllői út 129 előtt, nem törődni a zuhogó esővel, elvegyülni az urak és a hölgyek tömegében, akik mind-mind azért jöttek, hogy tanúi lehessenek a Ferencváros második KK győzelmének. Innen már a dátum sem lehet kérdéses, 1937. szeptember 12. A mérkőzés kezdése előtt az eső is eláll, a lelátók megteltek, zúgott a Hajrá Fradi!, mindenki idegesen tördelte a kezét, vajon Sárosi vagy Piola fogja eldönteni a döntő első mérkőzését…Szép-szép ez az időutazós álom és bár legszívesebben továbbra is Sárosi dr. három góljáról mesélnék, de a mókuskerék visszarángat a földre, a jelenbe és bármekkora is a két korszak közötti kontraszt, most mégis a tegnapi bágyasztó döntetlenről kell értekeznünk még akkor is, ha jelen pillanatban ehhez nincs túl sok hangulatom. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kényelmes győzelem
„A május nap aranyos derűje káprázatosan szép keretet adott a két örök rivális találkozásához. A Hungária-út friss zöldje körül a kopott tribünök már kora délután megnépesedtek s amint a csilingelő villamosok, robogók, tülkölő autók kiértek az MTK sporttelepéhez, egyre-másra ömlött a tavasz eddig legnagyobb s legszínesebb közönsége befelé. A tribünök és állóhelyek után hamarosan megteltek a korzóülések is, sőt a kapuk mögötti karéj szinte a pálya sarkára ült rá, hogy a sarokrúgásokat nem is igen tudták rúgni a szélsők. Ez azonban nem zavarta az egész, ragyogó délután harmóniáját, mely olyan nagy örömet hozott a ferencvárosiaknak.” – mielőtt bárki azt hinné, hogy a két héttel ezelőtti epekövek nem csak a májamat támadták meg hanem az agyi térfogatomat is csökkentették, az előbbi idézetre szombat délelőtt találtam rá, miközben oldalunk hétfői naptárának az anyagát böngésztem. A stílusból nem nehéz kitalálni, hogy a számomra oly kedves (irodalom és sport terén) ’20-as és ’30-as évekig kell visszamennünk, pontosan 1927-ig, amikor is a Ferencváros és a Hungária derbyje még igazi társadalmi eseménynek számított, ráadásul az május 8-i rangadó el is döntötte a bajnoki címet a Fradi számára. Ahogy belemerültem a három oldalas beszámolóba, ahol a mérkőzés minden apró rezdülését megírták, azon morfondíroztam, hogy 90 évvel később vajon milyen élményben lesz részünk a 212. örökrangadón az új Hidegkúti stadionban? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Elég volt egy félidő (?)
„Ahogy vonakodva, akadékoskodva végre mégis felkecmergek a lépcsőn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszít úgy innen.” – Karinthy Frigyes kórházi gondolata ötlött fel, amikor nem éppen saját elhatározásból (annyira azért nem vagyok bátor) én is beléptem megpróbáltatásaim színterére. Annyival könnyebb dolgom volt mint a két világégés közötti magyar irodalom egyik zsenijének, hiszen nekem nem a koponyám körüli bizarr utazást kellett átvészelnem, csupán az epekövek intéztek frontális támadást a szervezetem ellen. Orvosom, aki egyben régi barátom is, jól tudta Fradi iránti vonzalmam, ezért az első vizsgálatok után miközben vészriadót fújt, sanda mosollyal közölte, hogy most gondoljak a ’68-s Liverpool elleni meccsünkre, milyen nyomást kellett kiállnia a védelmünknek és mi lett a vége – győztünk. Mi is győzni is fogunk. Mégis, mikor belenéztem a tükörbe és olyan sárgának láttam magam mint száz szmájli ikont összegyúrva egy korsó angol barna sörrel, egy kissé földhöz csapottnak éreztem magam. Amihez hozzájárult az is, hogy tudtam, bármennyire is gyorsan lettem betáblázva két műtétre, a szombati Gyirmót elleni mérkőzésről lemaradok. Valójában ez inkább önsajnálat volt, ráadásul abban bíztam, hogy a meccsig már túl leszek mindenen és bár nem láthatom a remélt győzelmet, de a technika vívmányainak köszönhetően az „okosomon” legalább követhetem. A győzelem össze is jött (jobban is lettem tőle, bár sokak szerint jobb is, hogy nem láttam), a szerdai kupa góldömpinget már otthon nézhettem és bár megfordult butuska agyamban, hogy ha már kint vagyok, szombaton éppenséggel fel is lehetne zötykölődni az arénáig, de ez tényleg csak kósza ötlet volt, így ma igazi, vérbeli fotelszurkolóként vártam a csapattól, hogy végre kikecmeregjen a saját maga ásott gödörből. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – „Best of” vagy helyettesítés?
A legjobb műsorszámokból, beszélgetésekből összeválogatott ismétléseket előszeretettel használják a reggeli rádiós műsorok, ha a műsorvezetők szabadságon vannak, vagy más irányú elfoglaltságaik miatt nem tudják hétköznap vezetni az adást. A mi esetünkben ennek az alkalmazása több sebből is vérezne, lévén még is csak egy Fradi-meccs, ami ugye ünnepnap. Ráadásul az eredmény ismerete nélkül kellene legalább két (három) féle hangulatú jegyzet-részlet összeállítás, ami nem is okozhatna nagy gondot, hisz az elmúlt évek hullámvasútján ülve nincs az az eredmény, amire nem találnánk már az előző „Feljegyzésekben” korholó, dicsérő, stb. gondolatokat.
Feljegyzések a fotelból – 45 percre már jók vagyunk
Amikor egy vírus ledönti az embert a lábáról és lázasan, hidegtől rázva mindent magára húzva próbál elbújni a világ elől, nem a legkellemesebb érzés végigszenvedni egy újabb kudarcot. Ilyenkor nem tudjuk, hogy valójában azt látjuk-e amit a szemünk érzékel, vagy az erőteljes hidegrázás okozta kábulat játszik velünk komisz játékot. Persze jobb lett volna inkább bekapni egy altatót és duplán szenvedni, de a „kötelességen” túl, minden kínos előzményt is beleszámolva, mégis csak a Fradi van a pályán és ha már nem tudtam személyesen a lelátón szurkolni, akkor szenvedés ide vagy oda, mégis csak meg kellett próbálnom nyitva hagyni a szemem és legalább 90 perc erejéig mellőzni az altató üdvözítő hatását. Bármennyire is „szigorú” és reményvesztett voltam a szerdai paksi fiaskó után, úgy gondoltam, az a csúfság még sem fordulhat elő, hogy egy hét alatt, három meccsen mindösszesen egyetlen pontocskát szerezzünk. Aztán meg ott van még a (kecskeméti) Vasas is, akinek soha nem fogjuk megbocsájtani 2006-ot, ráadásul ők már kétszer meg is fricskáztak minket. Tavaly augusztusban a Groupama Arénában tudtak nyerni az utolsó percben egy olyan meccsen, amit gólokkal kellett volna nyernünk, majd egy emlékezetes Kassai ámokfutás következett novemberben, ahol is végül a Vasas pályaedzője mentett pontot a hazaiaknak, szintén az utolsó pillanatban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések “A FOTELSZURKOLÓNAK” IV.
Még hat meccs, mire kellene valami nagyon frappánsat összeszednem. Még csak most tettük le a fejhallgatót, fejeztük be a szokásos „skype-os” idegenbeli meccs nézést és vártam, majd olvastam az idei első „Fotelt”, a debreceni kirándulásunkról, melynek végén már előre vigasztaltuk szerkesztőtársunkat, hogy lesz ez még rosszabb is.
Miért is vagyok gondba, csak egy szám miatt: 250, ezt betűvel is le kell írnom, mert egy ilyen műfajban ez egy nagyon-nagy szám: KETTŐSZÁZÖTVEN. Feltehetnék a kérdést, hogy milyen műfajról beszélek, hát azt én nem igazán szeretném sem meghatározni sem besorolni, mivel az írás tudománya kb. olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől.
Feljegyzések a fotelból – Eljött az idő
Ha most lenne hozzá időm és főleg kedvem, akkor visszalapoznék néhány évet a fotelszurkolós jegyzeteim közt és megnézném, hogy vajon akkor miket tudtam írni egy-egy megalázó vereség után. De mivel hamarosan kezdődik a Bayern-Real, inkább hanyagolom a keresgélést és talán nem is lenne ildomos plagizálni saját magam, de enélkül meg hogy a fenébe tudjak egyetlen okot is felhozni mentségül a mai paksi szenvedésre? Mert vagy okoskodni kéne, vagy egyszerűen csak hülyíteni magam és a kedves olvasót. Egyikhez sincs kedvem, sőt ha jól belegondolok még az íráshoz is komoly erőszakot kell tennem saját magam ellen. Mert amit focinak álcázott labda utáni rohangálás címén előadtunk, az tényleg a vég. Nem lebecsülve a paksi csapatot, de az mégis csak kínos (és szánalmas is egyben), hogy szinte egyetlen percig sem volt esélyünk a pontszerzésre, mert a hazaiak a foci minden szegletében többet tettek a győzelemért. És ami még keserűbb, hogy ez a vereség csak folyománya volt annak, amit az elmúlt hetekben láttunk a csapattól és a szakmai vezetésről. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
