Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Kibrusztolt döntetlen
Szokásomat sutba vágva a mérkőzés előtt elkerült a feszültség, nem volt gyomorgörcs, képzeletben sem játszottam le az előttünk álló 90 percet (melyeket mindig meg is nyertünk). Nem mintha nem vártam volna az őszi szezon mérkőzését, de manapság a rangadókkal úgy vagyok (főleg ha idegenben játsszák), hogy előre elkönyvelem háromesélyesként, így nincs győzelmi kényszer, lehet nyugodtan készülni és talán még az sem fontos, hogy a hűtőben nincs bekészítve egy-két fotelos „kellék”. Ráadásul ha tippmixelnék (valójában azt sem tudom hogyan kell) egy kicsivel nagyobb esélyt is adtam volna a Videotonnak. Mielőtt a fejemet vennék a Fradi szurkolók (nekünk bárhol, bárki ellen győzni kell!) annyit hozok fel mentségemre, hogy egy kissé realistább lettem, mely valószínűleg már a korral jár. Meg aztán ha jól belegondolunk, a Videoton jobban igazolt (legalábbis úgy tűnik), néhány meccsel többet botladozott a nemzetközi porondon, és végre nekik is sikerült egy olyan edzőt szerződtetni aki azon kívül, hogy tudja hogyan kell leülni a kispadra, talán még a focihoz is ért. Plusz a kezdeti botladozást egy remek sorozat követte, mi meg elég hullámvasutast játszottunk az elmúlt hetekben, amit tetézett a sérüléshullám és az sem tett jót, hogy az EB-t megjárt játékosok kifacsavart citromként érkeztek vissza az Üllői útra. Lassan rendeződni látszik a helyzet, a Lokit simán kipipáltuk, de Ramírez önmagát pipálta ki, így várható volt, hogy Thomas Doll változtatni kényszerül a győztes csapaton. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Visszatértünk
Annak ellenére, hogy egy hete, az MTK elleni kiábrándító játék után legszívesebben nyugdíjaztam volna magam, már a kissé komorra sikeredett jegyzetem után szerkesztőtársam kommentjében „üzent”, hogy szó nem lehet itt lazsálásról, a Loki ellen ott a helyünk a lelátón. Punktum, nincs apelláta, ha kell a hajamnál fogva ráncigál fel. Azt persze nem tudta, hogy hétfőn az első utam a fodrászhoz vezetett… „Súlyosbította” a helyzetet, hogy Laudetur barátomnak családi elfoglaltsága miatt (remélem jól éreztétek magatokat!) egyedül kellett volna felzötykölődnöm a meccsre, ráadásul a késő éjszakai órákban kimondottan utálok vezetni. Az újabb kifogásomra is jött a válasz, – majd nálunk alszol, csapunk egy „görbe” estét és másnap délelőtt landolhatsz Kalocsán. Erre jött a szerdai kupameccs utólagos „hangulata”, mely után a Fradi tábor egységes apátiába zuhant – megjegyzem teljesen jogosan. De már nem volt visszaút, ráadásul a ránk zúduló rosszkedv átcsapott egy „csakazértis” hangulattá, ha az elmúlt két évben tudtunk örömködni a győzelmeknek, akkor igenis a bajban is ki kell állni és segíteni a csapatot a visszatérni a helyes útra. Ezt persze továbbra is gátolja az MLSZ szurkoló barát időpont kijelölése, szó szerint agyament dolog este fél kilenckor meccset rendezni, mely még rá is játszik arra, hogy lehetőleg minél kevesebben menjenek magyar focit nézni. A fanyalgóknak is jól jön, megint lehet címlapon közölni, hogy milyen kevesen voltak a Groupama Arénában. Ez persze nem jelenti azt, hogy csupán az MLSZ a hibás az ötezres nézőszámban, a csapat is tett hozzá néhány lapáttal az elmúlt hetekben. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kicsordult a pohár
Tanár úr, én készültem – állt fel révedten Simonyi Béla 7/C osztályos tanuló, miközben megpróbált szimpátiát átplántálni a mindig is mogorva Beke tanár úr felé, de már félúton tudta, hogy ma semmi esélye. Végül is egyetlen mondatot sem írt a Mohácsi vészről, pedig a doga előtt még anyával át is vették a csatát, persze neki könnyű, most megy a kedvenc sorozata Szulejmánról, bár azt soha nem értette, a magyarok miért is kedvelnek egy olyan szultánt, aki minden gond nélkül átmasírozott az országon. – Maga Simonyi egyetlen sort sem írt a Mohácsi csatáról, és mégis felkészült? – förmedt rá Beke tanár úr, akkor már tudta, ennek a próbálkozásnak vége, mégis kicsúszott a száján – Tanár úr, egy ilyen csúfos vereségről mit is lehetne írni? Tegnap este, a hármas bírói sípszó után valami hasonlót éreztem én is. Egy kicsit Simonyi Bélává változtam, révedten meredtem a képernyőre, miközben halottam a „fülesemben” barátaim beszélgetését, de megszólalni sem volt erőm. – Most én inkább át is kapcsolok egy másik csatornára – ennyit sikerült kipréselnem magamból. Nem voltam kíváncsi a levonuló játékosokra, a kék-fehérek örömére és nem érdekelt Thomas Doll magyarázkodása sem. Betelt a pohár, helyesebben inkább kicsordult, az elmúlt hetekben, hónapokban annyira megtelt már, hogy a tegnapi este „maradványa” már nem fért bele. A távkapcsoló után a második gondolatom az volt, hogy kész, ennyi, vége, finita, egy időre talán be kéne fejezve, nyugdíjaznom kéne magam, nyugodtan szürcsölni a kávét a rózsafák alatti padon és mindent, ami zöld-fehér, egy időre elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Mint a mesében
A mesélés eredete még azokra az időkre vezethető vissza, amikor még nem ismerték az írást az emberek, amikor a mítoszok, a mondák és a legendák rövid történetekben jelentek meg, melyeket vagy elhittek az emberek vagy nem, de szerették őket, mert közel hozta számukra azt a világot, amit nem ismertek. Vagy amitől féltek, amitől rettegtek vagy amiben hittek, vagy hinni szerettek volna. A „mese” ősi magyar kifejezés, a kutatók szerint még az ugor korszakból származik. Azóta természetesen sok víz folyt le a Dunán, a mese idővel a gyerekek napi altatója lett, bár visszagondolva anyám meséire, aki elég nagy fantáziával volt megáldva (ezt biztosan tőle örököltem) és mivel nagyon kevés népmesét ismert, valamint a Grimm vagy Andersen könyvek helyett inkább kenyeret és tejet tett az asztalra, a mesék varázslatos világa dús fantáziájából születtek, melyek ráadásul néha annyira elkalandoztak, hogy mikor látta a szemünkben a rémületet, mosollyal az arcán csak annyit mondott, nyugi fiúk, ez csak a mesében fordul elő. Bár egész életemben hittem neki, de ha a csillagok között tegnap este látta, ahogy égnek emelem a kezem és kitör belőlem „ilyen csak a mesében van!” kiáltás a sokadik kihagyott helyzetünk után, talán ő is átértékeli a több évtizeddel ezelőtti megállapítást. Mert néha a mesék is „hazudnak”, és bár a mesékben még egy farkas gyomrából is van kiút, a valóságban azért nem mindig a jobbik kerekedik felül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy gól és más semmi
Ha most nótás kedvem lenne, akkor megpróbálnám én is Tolnay Klárit meghódítani, bár nekem messze nincs olyan érdes hangom mint Jávor Pálnak, sőt ha jól belegondolok, általános iskolában az énektanárom azt mondta, hogy „Laci, jobban teszed ha csendben maradsz”. Jelen pillanatban nem csak az énektudásom miatt kéne csendben maradni, nyomni kéne egy Start menü – Leállítást és nem próbálkozni azzal, hogy valami értelmes magyarázatot adjak arra produkcióra amit ma Gyirmóton elkövettünk labdarúgásnak álcázva. A lényeg persze az, hogy megvan a három pont, a Videoton és a Debrecen megint bukott egy nagyot és bár a Vasas nyert (NSO-t idézve ők a magyar Leicester – sicc!) így nem foglaltuk vissza a trónt, de ami késik az úgyis eljön. Legalábbis remélem, mert a BL fiaskó miatt egyedül a harmadik csillag az elfogadható, bár ahhoz az ilyen könnyű és finom (Danone) meccseket kéne játszi könnyedséggel behúzni. Ehelyett most az írás közben azon jár az agyam (ezt Tolnay Klári hozta elő, akiben anno minden férfi szerelmes volt), hogy vajon apám a csillagok között hogyan is élte meg a gyirmóti 90 percet és nem azon, hogy ne felejtsek el egyetlen olyan pillanatot sem, mely örömet szerzett a szurkolóknak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Góltalanság
Hosszú volt az út hazáig az augusztusi éjszakában. Autónk a megszokott úton zakatolt, egy-két idegbolond éjszakai gázbajnoktól eltekintve csendben tört utat a ránk boruló sötétségben. Csend és nyugalom honolt az autópályán, de az autóban, Laudetur barátommal már teljesen más lelkiállapotban próbáltunk magyarázatot találni a Vasas elleni vereségre. Utunk elején elhangzottakat most inkább nem idézném, aki jött már haza vesztes mérkőzés után, az tudja, hogy ilyenkor mi játszódik le a szurkolókban és helyenként milyen, nem éppen Shakespeare-i nyelvezet használt mondatokkal vezetik le a feszültséget. Ahhoz, hogy egy kicsit reálisabban értékeljünk, el kellett telnie egy kis időnek, közben lecsúszott az otthonról hozott „hamuba sült pogácsa”, mely az éhségünk csillapítása mellett arra is jó volt, hogy jól neveltként tele szájjal nem beszéltünk – így volt időnk arra, hogy lepörgessük a magunk mögött hagyott 90 percet és megpróbáljuk megfejteni a „titkot”, miszerint hogy a fenébe tudtunk kikapni egy olyan csapattól, akinél alig volt a labda, aki azon kívül, hogy a szigetvári hősökhöz hasonlóan védték a várukat, az ég világon nem csinált semmit? Egy kvízjátékban roppant könnyű lenne a válasz (ők rúgtak két gólt, mi csak egyet), kapnánk is érte egy hangszórót, de az erősítő nélkül semmit sem ér, legfeljebb rápakolhatunk egy vázát és a hangsugárzók helyett mi énekelhetnénk. Az meg ugye nem lenne egy Loreena McKennitt koncertélmény… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Képtelen X
Talán a címből is következik, hogy a tegnapi paksi vendégszereplésünkről egy elég képlékeny (írhattam volna erőltetettet is) jegyzet fog születni, hiszen nem csak amiatt nem láttam a mérkőzést mert a tavalyi mikuláshoz hasonlóan nem utaztunk el Paksra és nem csak azért mert a TV éppenséggel mással volt elfoglalva, hanem mert kivételesen nekem is más dolgom volt. Az utóbbira a fotelszurkoló eddigi hét éve alatt még nem került sor, ha jól rémlik egyszer egy fránya vírus döntött ágynak (ki is kaptunk Kaposvárott, 0-1?), de mivel egy Fradi-meccs szent és sérthetetlen (ennek már közel 40 éve), így mindig úgy terveztem a dolgaimat, hogy ha nem otthon játszunk (akkor ugye ott a helyem a lelátón) akkor legalább fél szemmel, de tudjam követni az „aranylábú gyerekek” ténykedését a pályán. Ezt a „kalózos” megoldást tegnap is tudtam volna követni, de a közszolgálati tévé tervező urai inkább egy újabb diósgyőri gyásznapot iktattak a programba. A védelmükben felhozhatom, hogy ezt legalább időben tudtuk, nem úgy Storck kapitány úr legújabb ötletelését, aki a héten felriadva EB-s álmából egy huszáros kardvágással felborította a szurkolók és a családok ünnepi programjait. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Dacos hatos
Sok minden járt a fejünkben, sok forgatókönyvet átbeszéltünk az úton amíg a ránk szakadt forróság ölelésében gurultunk Laudetur barátommal a Groupama Aréna felé. Nem tagadom, ebben voltak olyan részek, melyeket most nem szívesen idéznék, azok jobban hasonlítottak a görög tragédiákra, ahol a szereplők álarcot viseltek, mellyel egyrészt a jellemvonásaikat emelték ki, másrészt el tudták takarni vele a valódi szereplők nemének kilétét. És ha már néhány szó erejéig beültünk a tragikus „triász” egyik előadására és a múzsák csábítása közben elmerengtünk Arisztotelész gondolatán, miszerint a „tragédia lényege nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása”. Ezzel a gondolattal már fel is ülhettünk a lelátóra és bár nem Dionüszosz színházának monumentális szépsége tárult elém, de hasonló érzések kerítettek hatalmába, mint mikor Athénban felülhettem a több mint kétezer éves színház „lelátójára”. Talán az sem véletlen, hogy a Ferencvárosi labdarúgás szerelmeseinek az aréna egy mágikus szentély, ahol kizökkenve a hétköznapok mókuskerekéből egy olyan világba csöppensz mely még akkor is lenyűgöző, ha néhány nappal ezelőtt éppenséggel Euripidész Elektrája játszódott le a szemünk előtt. Ezért is vagyok most nehéz helyzetbe, hiszen ahogy a mérkőzés előtt megfogalmazódott az „aulában”, helyrehozni azt, amit a BL búcsú jelentett a szívünkben, szinte lehetetlen vállalkozás…vagy talán mégsem volt az? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kiszenvedtük
Nem volt egyszerű feladat szombat este a tévé elé ülni. A ránk zúduló nyári meleg kirándulásra csábított, egy vízparti pancsolásra, egy jó könyvre a több száz éves fák árnyékában és teljes ellazulásra amikor lehetőség szerint azon kívül, hogy elég hideg-e a sör, másra nem óhajtasz figyelni. Néha bizony nagyon jó dolog teljesen kikapcsolni az agyat, elüldözni minden rossz gondolatot és nem törődni azzal, hogy a héten éppenséggel hol hülyült meg a világ. Nekünk, a Tempó, Fradi! szerkesztőinek szombatra egy kedves, baráti látogatás adta meg az alaphangot. Novák Dezsőné, Erzsike meghívásának tettük eleget Badacsonyban, ahol öt évvel ezelőtt először találkozhattunk Dezső bácsival, először szembesülhettünk a magyar labdarúgás egyik legeredményesebb játékosának, edzőjének csodálatos egyéniségével, vendégszeretetével, akinek körömpörköltjének zamatát még mindig érezzük a szánkban. Dezső bácsi már több mint két éve, a régi játszótársakkal a csillagok között pihen, de kapcsolatunk tovább él, mely nem csak az évente megrendezésre kerülő utánpótlás emléktornában testesül meg, hanem az évenkénti badacsonyi találkozásban is, ahol Dezső bácsi szombathelyi barátaival együtt emlékezünk a Ferencvárosi labdarúgás legendájára. Aki ha szerdán a csillagok között látta a Fradi szenvedését az albán bajnokság második helyezettje ellen, minden bizonnyal nagyon szomorúan konstatálta, hogy a jelen zöld-fehér alakulat olyan messze van attól a csapattól, mely 1995-ben a BL csoportkörében vitézkedett, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől (és akkor még finoman fogalmaztunk). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tévedések végjátéka
Nehezen jött álom a szememre. A szomorúság, a méreg, a düh és a csalódás olyan kotyvalékot kavart bennem, hogy azt még a tiszazugi méregkeverő asszonyok is megirigyelhették volna. Pedig ők aztán igazán értették a dolgukat, alaposan megcsappantották a környező falvak férfi (férj) lakosságát, számukra az arzén egyenlő volt a cukorral, miközben elhitették a külvilággal, hogy ők csak áldozatok, egy csúnya férfi világ kárvallottjai, akik nem tehetnek arról, hogy a háborúból visszatért férjek nem a harctéren hullottak, hanem a hitvesi ágyban. A „tévedésekre” persze fényt került, Móricz Zsigmond beszámolóiból tudjuk, hogy több nőt halálra is ítéltek és talán örökre feledésbe merül a közel száz éves történet, ha tegnap este a csapat nem mérgezi meg több ezer Fradista estéjét. Mert amit 120 perc + büntetők alatt láttunk, az maga volt a Shakespeare-i tragédia, mely talán törvényszerűen zúdult is ránk, csak az olyan elvetemült és lelkes szurkoló mint én, ezt nem nagyon akartuk észre venni. A tévedéseket Shakespeare vígjátéknak szánta, az Efezosz-i történéseken már több száz éve nevet és vigad a színházat kedvelők népes tábora, akik ha látták a tegnapi BL-selejtező visszavágónkat, biztosan örökre lemondanak a színházi páholyok előkelő világáról. Arra már gondolni sem merek, mi lenne ha maga Shakespeare Mester ül fel a lelátóra és utána tintába meríti híres pennáját (III. Richárd egyből gyerekeknek szóló darabbá szelídülne). Ismerve Móricz vitriolos jegyzeteit, ha neki kellene most a számítógép elé ülve leírni a mérkőzés utáni érzéseit, hát…az sem lenne egy babazsúr. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
