Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – A fütty lélektana
A pestiek sokkal jobban tudják – és biztosan sokan találkoztak is vele – a gulyás kommunizmus idején élt a belvárosban egy különös figura, aki céltalanul rótta az utcákat, megállítva az arra járókat szeretett volna egy „bélást” kikönyörögni, hogy a közeli restiben be tudjon gurítani egy fejest. Ha nem kapott, és általában nem kapott, akkor a kezében lévő sportújsággal (mert nagy focirajongó hírében is állt) finoman a „megtagadóra” sújtott. Ezt a kissé udvariatlan cselekedetet elsősorban nőknél alkalmazta, azoknál is a „hátsó fertályt” célozva meg, nem erősen, inkább gyengéden, melyben több volt a pajkosság, mint a bántó szándék. Füttyös Gyuri aztán a nyolcvanas évek vége felé el is tűnt, ha jól tudom Gothár Péter Ajándék ez a nap című remek filmjében még szerepelt egy snitt erejéig, majd Kovács Kriszta egy dalt is énekelt róla és bár lehet, hogy ez csak legenda, de úgy tudom, hogy az Omega együttes Trombitás Frédije is róla szólt (vagy csak én keverem a szezont a fazonnal). Füttyös Gyuri legendája úgy jutott az eszembe, hogy a reggeli kávé viharos gyorsasággal történő legurítása után és a jegyzetírás előtt még kíváncsi voltam Thomas Doll véleményére a tegnapi finoman is fogalmazott borzadály után. Vajon a mester hogyan látta a DVTK elleni első félidejét, vajon milyen indíttatásból keverte meg ismét a csapatot, és vajon az edzésen nem látta, hogy a jelenleg Ferencvárosban olyan játékosok próbálják terelgetni a labdát, akik nem illenek bele a képbe, és vajon miért akar újra meg újra jobb futó nélkül kezdeni, amikor a lassan már csak emlékeinkben élő 2015/16-s szezonban azzal kergettük kétségbeesésbe az ellenfeleinket? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Áprilisi tréfa
Nem könnyű megemészteni a tegnap esti Honvéd elleni vereséget, ami nem csak a „bűntudat” miatt fájó, hanem az elszalasztott lehetőség miatt is. A kezdő sípszó előtt ha ránéztünk a tabellára, az előttünk tornyosuló csapatok eredményeire, kellemes bizsergés járta át a bajnoki címvédésre ácsingózó szívünket. Pontot vesztett a Videoton, kikapott a Vasas, ráadásul ami a tabella szempontjából mellékes, de mégis simogató érzés volt látni az ősi rivális vereségét a Diósgyőr ellen. Ami az örömködés mellé egy kis aggodalommal is járt, mert kedden mégis csak visszavágózni kell a magyar kupában és bár ellenünk a második félidőben egy nyugdíjas otthonhoz hasonlítottak, de mégis csak legyőzték a lilákat. És bár akkor még nem számoltam azzal a verzióval, hogy szombat este 10 óra magasságában már csak a kupa megnyerése jelenthet majd vigasz erre a szezonra. Pedig benne volt a pakliban, de egyrészt úgy gondoltam, ha ezt a lehetőséget nem használjuk ki, akkor tényleg nem érdemeljük meg a harmadik csillagot, másrészt az előző négy meccsen vertük Rossi tanítványait és mivel a két világháború között volt már egy 30 mérkőzéses győzelmi sorozatunk is a Honvéd ellen, ami ugye a matematika szerint is jóval több mint a mostani négyes győzelmi széria. Mindezek után elég nyugodtan ültem le a tévé elé, amit persze megkönnyített az egész délutáni kertészkedés miatti izomfájdalom, de úgy voltam vele, hogy egy jó meccs, egy reménykeltő győzelem, egy-két sör a ropogtatni való mellé, plusz beszélgetés a szerkesztőtársaimmal, mind-mind egy kellemesnek ígérkező szombat estét vetített elő – melyből szenvedés lett, felsőfokon. Az izmaim megpihentek, a sör elfogyott, jót is beszélgettünk, csak közben elveszett a lényeg, a harmincas szám igézete. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Böde százados!
Nagyon kedvelem a magyar labdarúgás mókuskerekén ücsörgő megmondó embereket, akiket a szurkolók nagyon találóan csak „szagértőknek” neveznek. Ők azok, akik minden forduló előtt és utána mosolyt csalnak az arcunkra még akkor is, ha nekünk éppenséggel nincs hangulatunk jókedvet játszani. Szombat délelőtt amikor „összefutottam” egy volt lila mester előzetes kalkulációjával, majd lefordultam a székről. Az még OK, hogy az újpesti gyökerek miatt nem nagyon kedveli amikor az Üllői úti fák az égig nőnek, de annyit talán kéne tudnia saját múltjából is, hogy igenis, egy újpesti győzelem, még ha nyögve-nyelősre is sikerekedett, nem csak a szurkolókat repíti az égig, hanem a játékosoknak is ad olyan plusz töltetet, hogy azzal néhány fordulót biztosan át lehet vészelni. Várhidi döntetlent vizionált, amit Laudetur barátommal a meccsre tartva harsány kacagással konstatáltunk, majd előre véve szokásos Fradista optimizmusunkat, egy bizonyos gólzsák kiszakadásában reménykedtünk. Melynek már éppen ideje lett volna, hiszen az még ügyes cselekedett volt, hogy az eddigi három fordulót lehoztuk kapott gól nélkül, de az egyetlen árvácska gól ami a lilák kapujába landolt, nem kerül aranybetűvel a történelem könyvekbe. Pedig az a bizonyos könyv már egy ideje nyitva állt, és várt egy gólt, nem törődve azzal, hogy az csak éppen átgurul a gólvonalon, vagy bombaként robban a bal felső sarokba, a lényeg a gólszerző személye: Böde Dánielé, aki tegnap megduplázta a jövőbeli emlékezést, hiszen nem csak a 100. gólját szerezte díjmérkőzésen, hanem egy olyan parádés szóló után pókhálózta ki a mackónadrág bal felső csücskét, hogy ezzel méltán lehet tagja a legeredményesebb Fradi játékosok dicsőségtáblájának. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Elrontottuk a „felújított” stadionavatót
Szombat reggel miközben békésen szürcsölgettem a kávémat azon morfondíroztam, hogy vajon hová is tűnt a tavalyi hó? Mielőtt bárki azt hinné, hogy a derbigyőzelem után egy kissé homályossá váltak a gondolataim, természetesen nem a januári zimankót sírom vissza (ráadásul az már az idén volt). Aki ismeri Villon mester versét azok tudják, hogy az a tova tűnt tavalyi hó nem egy síversenyt sír vissza, hanem a tova tűnő régi emlékeket. Néhány éve már a derbi hetének elején arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kíséretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki díványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak. Ma meg békésen iszogattam a kávémat és a derbi varázs helyett annak örültem, hogy a ránk szakadt tavaszi napsütés milyen kellemesen simogatja a fagyhalál közeli izmaimat. A délutáni kertészkedés után már kezdett felszökni az adrenalin, bár az is lehet, hogy ezt a „kimerítő” munka utáni izomgörcs okozta. Ahogy az óramutató kezdett hatfelé bandukolni, már éreztem egy kis mocorgást, mégis csak egy bajnoki derbi következik, abból is a 219., mely eleve tiszteletet érdemel, hiszen az ősök 112 év alatt számtalan örökké emlékezetes mérkőzéssel tették a magyar labdarúgás első számú találkozójává. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Újabb érdektelen döntetlen
Múlt héten a Loki elleni döntetlen után egy bizonyos veszett fejsze nyele után próbáltam kapadozni, bízva abba, hogy azt tegnap késő délután a Videoton kapujában találjuk meg és akkor még lesz esélyünk a „fej” és a „nyél” összeillesztésére. Ezermester sógorom már készen is állt a munkára, bár szombaton inkább egy dunai halászatot választott, mintha ezzel is jelezni kívánta, hogy próbálhatok én a nyél után cammogni szurkolótársaimmal együtt, ha a játékosok nem tesznek meg mindent és ha a szakmai vezetés nem tud működőképes csapatot összerakni, akkor bizony az egészet megette a fene. Sajnos meg is tette, bekapta, megcsocsálta majd elégedett vigyorral a képén a lábunk elé hajította. Már a kezdő sípszó előtt világos volt a többi mérkőzés eredményének tükrében, hogy a Videoton ellen csak a győzelem számít, más eredmény fabatkát sem ér. Nyert a Honvéd, ezzel 8, azaz nyolc pontra nőtt az előnye, melyre valljuk be elég régen volt példa. Talán a legfanatikusabb Honvéd szurkoló sem emlékszik rá. Ráadásul az Újpest is felzárkózott és még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy a Mezőkövesd Pakson beleszakadt a késbe, mert így legalább nem esett meg a dupla szégyen. Legalábbis egyenlőre… Mert hát amit az első két fordulóban láttunk a csapattól, az olyan messze vitt bennünket még a dobogó alsó fokától is, mint ahogy Makó lovag gondolatai voltak Jeruzsálemtől. Messzire… nagyon messzire, ahol talán még a madár sem jár. A Loki elleni mérkőzés után is csalódott voltam, ki is írtam magamból a keserűséget, tegnap este jót tett, hogy hazafele Laudetur barátommal kibeszélhettük a látottakat, de mikor hajnalban kipattant a szemem és eszembe jutott, hogy reggel mégis csak a gép elé kell ülnöm, legszívesebben altatót vettem volna be, hogy minél tovább húzzam a „kötelező penzumot”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy pont, ami nem sokat ér
„A hivatalos footballszezon a mai nappal beköszöntött. Az első osztályú csapatok ma már a bajnokságért küzdenek s a mai eredmények után véleményt alkothatunk magunknak arról, vajjon a téli szünet a csapatok képességére mily befolyással volt s hogy a szünet alatt beállott csapatváltozások után mily reménynyel nézhetünk a tavaszi fordulók kimenetele elé.” – Mielőtt azt hinné a kedves olvasó, hogy a két hónapos téli szünet alatt a fotelszurkolónál komoly nyelvészeti problémák merültek fel, annyit a védelmemre felhozok, hogy az előbbi idézet 1905-ből való és mivel szeretek ragaszkodni az eredeti szöveghez, így a Word szövegszerkesztője hiába akadt ki és zárta be önmagát az általa hibásnak vélt szavak láttán, én maradok a történeti hűségnél. Azóta több mint száztíz év telt el, és hiába változott körülöttünk a világ és hiába írjuk már egy „j-vel” a vajon szót, manapság is épp olyan reménnyel és bizakodással várjuk a tavaszi rajtot, mint ahogy elődeink tették. Ezen meg az sem változtat, hogy amíg a magyar foci a téli álmát alussza, tőlünk nyugatabbra még szilveszter napján is kergetik a bőrlabdát. Nálunk eközben mást kergetnek, de ezt most hagyjuk, inkább idézzük fel Janó bácsit a sarki kocsmából, aki miközben megpróbálta lebirkózni a sokadik nagyfröccsöt a torkán egy örök igazságot osztott meg a világgal: úgy várom a tavaszi focirajtot, mint anyjuk a postást, hogy hozza a nyugdíját. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az osztrák Sebes
1937 – Nyolcvan éve hunyt el a Wundermannschaft atyja, Hugo Meisl
Feljegyzések a fotelból – Jó, hogy vége
Ez a hét sem telt el nyomtalanul. Adventi gyertyák hiába gyúltak, és a karácsonyi nagybevásárlások sem „riasztották” el a fekete varjúkat az Üllői úti fák ágairól. A fákról lehulltak a levelek és bár van bennük továbbra is élet, de sajnos lombkoronák híján nem takarják el a varjakat, akik nyugodtan károghatnak. Sajnos van is miért. A hét eseménye Pintér és Lovrencsics (ne feledjük, mindketten az EB „hősök” táborának tagjai) pihenőre küldése volt, állítólag fáradtság volt az oka, de én inkább fásultságnak nevezném, hiszen Gera Zoli is ott volt az EB-n, sőt aktív részese is volt a sikeresnek titulált szereplésnek, ráadásul Gerzson már a harmincnyolcadikat tapossa, ha valakire ráfért volna a pihenő, akkor az ő és nem Pintér valamint Lovrencsics. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Ramírez is ajándékozással múlatja az időt, a Hüsing-Trinks páros talán már nincs is Magyarországon, Varga Roland meg csak lábadozik a sérüléséből, miközben a többszörösen visszavonultatott Csukics még mindig kezdő, hát…ne csodálkozzunk azon, hogy a valamikori égig érő Üllői úti fák oly gyorsan hullajtották el a leveleiket. Olyan gyorsan, ahogy a csapat szórta el a pontokat, kapta a sárgákat, a pirosakat, az eltiltásokat és helyenként a jókora pofonokat. Valami nagyon megtört és nem csak a valós sérelmek miatt. 19 mérkőzésből 30 pont, az alig több mint 50 %-os teljesítmény. És akkor még nem is említettük a tavalyi „havat” (Villon mester vajon tudod hová tűnt?), hiszen egy évvel ezelőtt ilyenkor már szinte bajnokok voltunk. A mai viharos döntetlen után meg, bár nem nagy a lemaradásunk, de mégis csak a bajnoki cím védőjeként „kullogunk” a dobogósok után. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szülinapi csőd
Valamelyik tévéadón (talán az M1?) van egy szórakoztató vetélkedő műsor, Maradj Talpon! címen, ahol ha a játékos nem tudja a választ, lezuhan a mélybe. Ha most felállítanám a pódiumra Fradi kezdő 11-t, és feltenném a kérdést, miszerint december 3-a kinek a születésnapja, valószínűleg nagyon kevesen maradnának talpon. Ráadásul a mai produkció után még az is a mélybe landolna, aki esetleg tudná, hogy a mai napon 116 éves a Ferencvárosi labdarúgás. Még ha nem is kerek az évszám, de 116 évet megélni a XX. és a XXI. század vérzivataros éveiben, több mint ünnep. Ha ehhez hozzávesszük azokat az eredményeket melyek dicsőséget hoztak a zöld-fehér meznek, legalább néhány perc erejéig meg kell állni, be kell hunyni a szemünket és felidézve a Ferencvárosi labdarúgás legendás éveit tisztelegni kell azok előtt, akik nélkül ma nem lenne Ferencváros. Még akkor is, ha a mai Fradi, a mai játékkal alaposan belerondított az emlékezésbe, mert amit ma láttunk, azt csak egyetlen szóval lehet jellemezni: csőd. Most még magyarázatokat sem lehet kreálni, főleg nem összeesküvés elméleteket, mert legyen bármilyen fájó is a megállapítás, de el kell ismerni, ma a Mezőkövesd játszotta a focit (legalábbis magyar szinten) és teljesen megérdemelten gyűjtötte be a három pontot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Három pont, kapott gól nélkül!
Mozgalmas héten vagyunk túl. Más jelzővel is illethetném a mögöttünk hagyott napokat, de a fekete szót kisajátította a pénteki webáruház őrület, amikor is a vásárlók olyan heves rohamokat intéztek az először felárazott, majd kedvezményessé tett áruk ellen, mint anno a híres T-betűs csatársor. Számunkra a „black week” Kassai ámokfutásával kezdődött, melynek felemlítése is erős vérnyomáspumpálással jár és mivel még nem vagyok túl az esti gyógyszeradagomon, így gyorsan túllépnék rajta, de mivel a 90+3 percnek vannak folyományai is, így néhány percig még 200/110 körül kell tartanom a vérnyomásomat. Kezdődött azzal, hogy Ramírezt három meccsre meszelték el (tegyük hozzá gyorsan, hogy jogosan), amit a klub még megfejelt egy kis pénzelvonással és egy száműzetéssel, melyből szerintem a télen szépnek éppen nem nevezhető búcsú is lehet – bár ne legyen igazam. Doll mester sem kerülhette el a sorsát, őt az MLSZ nagyra becsült ítészei két meccsre száműzték a lelátóra, ami azért is érdekes, mert valójában csak akkor szembesültünk a bünti tényével, amikor nyilvánosságra hozták, hiszen a Vasas elleni meccsen valójában senkinek sem tűnt fel, hogy Doll is pirosat kapott. Közben Orosz Pál is megírta levelét, melyben tudatta a továbbra is nagyra becsült MLSZ ítészekkel, hogy a jövőben Kassai urat a Fraditól lehetőleg a legtávolabbi pontra küldjék dolgozni (lenne javaslatom arra a pontra). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
