Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Fásult döntetlen
Annyit elárulhatok, hogy ha magányosan kellett volna ücsörögnöm a lelátón, valószínűleg kihagyom a tegnap késő esti mérkőzést. Először (megszokásból) „örökrangadót” írtam, de az ujjam nagyon gyorsan rátapadt a „backspace” billentyűre és sima mérkőzésre változtatva a valaha szebb napokat megélt Ferencváros-MTK-t. A 20-s évek kezdetétől a második világégésig nem csak a pályán és a lelátón, hanem a kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is „összecsaptak” a két csapat hívei. Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre (és még sorolhatnánk a neveket órákig), adtak igazi rangot és tették társadalmi eseménnyé az örökrangandót. Tegnap délután meg úgy ültem be Laudetur barátom autójába, mintha piknikezésre mennénk, azzal a különbséggel, hogy nem volt nálunk hamuban sült pogácsa, de „illendőségből” nálunk volt a Fradi mezünk és a sálunk. Pogácsa helyett egy vacsora várt egy kellemes belvárosi étteremben a barátainkkal (csak a fránya parkolás ne lenne!), és mikor hét óra magasságban felvetődött, hogy talán indulni kéne az arénába, valamelyikünk halkan meg is kérdezte: „Tán meccs is lesz?”…Az, a 209. bajnoki örökrangadó. Tét nélkül, kevés nézővel, még kevesebb anekdotázással, és még a látszatát is elkerülve annak, hogy ennek a találkozónak bizony történelmi hagyományai vannak és voltak idők, amikor nagyban befolyásolták a kor társadalmi életét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tartalékolt győzelem
Nem könnyű vállalkozás egy megnyert bajnoksággal a hátunk mögött levezényelni a hátralévő néhány fordulót. Főleg annak fényében, hogy szerdán bajnoki tort ültünk, álltunk, tapsoltunk… Legszívesebben postán küldeném el az érmeket, bezárnám a boltot, kényelmesen hátradőlnék a fotelban és nézném ahogy a többi csapat elszenvedi egymás tehetetlenségét. A nézők úgy sem kíváncsiak rájuk, jó példa a szombati nap, amikor is öt mérkőzésen 5693 szurkoló gondolta úgy, hogy a lelátóra ül, miközben Bródy János születésnapi koncertjére (Boldog szülinapot Tini!) több mint 12 ezren váltottak jegyet. A Groupama Arénában sem voltunk sokan (valamivel több mint hétezren – többen mint a szombati meccseken összesen), vasárnap este 7 óra, elég hűvös idő, túl a 29. ünneplésén és előttünk a szerdai kupavisszavágóval, mely legalább téttel bír és amit be kell húzni, hogy legyen még legalább egy mérkőzésünk az EB-ig, mely izgalmat hozhat és betetézheti az egész szezon kiváló teljesítményét. A jegyzetíró sincs könnyű helyzetben, a bajnoki örömöt már kiírta magából és bár ebben a hűvösre váltó időben (szerdán egy póló – vasárnap már kabát, mely még véletlenül sem lehet lila) felültem az Aréna lelátójára, de ma ezt a barátaim indikálták és nem a mérkőzés várható feszültsége. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
12 dühös év
Feljegyzések a fotelból – Aranyeső az arénában
Bizonyára sokan ismerik (van olyan aki nem?) Bud Spencert, akinek filmjei úgy tartoztak hozzá a fiatalságunkhoz, mint a Ferencváros. Egyik nélkül sem tudtunk meglenni. A volt válogatott vízilabdázó vér nélküli pofonjain harsogva nevettünk, míg a Nyilasi-Ebedli tengely által vezényelt Fradi mérkőzésein rekedtre kiabáltuk a torkunkat. Bud egy kissé már megöregedett (ahogy mi is), de filmjei örökké belénk ivódtak. így vagyok ezzel ma reggel is, ahogy leültem a gép elé és megpróbáltam egy kis életet verni a kissé „megfáradt” fejembe. A tegnap esti történések felidézése helyett először egy filmcím ugrott be: „Aranyeső Yuccában”, majd néhány pillanatra láttam a „nagy mackót” lovon ülni, aki egy papírból készült indián hadsereggel próbálja megtéveszteni a katonaságot, miközben a mellé szegődő egyetlen indián mindig akadályt gördített a frissen főtt bab elfogyasztása elé, melytől a pofozógép mindig dühbe gurul. Annyira ismerem már a rám törő emlékeket, hogy tudjam, ezek soha nem csak a véletlenek játékai. Mert ha aranyeső, akkor nem csak Bud Spencer, hanem 2016. április 6-a, este 8 óra, a Groupama Aréna. És ha két órával előrébb lapozunk, és végigpörgetjük a Paks elleni mérkőzésünket, akkor azon sem kapjuk fel a fejünket, hogy nem csak Bud Spencer tud dühbe gurulni ha elveszik a kedvenc foglalatosságát, hanem Thomas Doll csapata is, ha az ellenfél a második félidő közepén úgy gondolja, hogy megpróbálja elrontani a készülődő ünnepséget. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kedves 29.!
12 évet vártam rád. Nem tagadom, voltak idők, amikor már lemondtam rólad, amikor azt hittem, én is úgy leszek veled, mint Charlotte a Szex és New York egyik epizódjában, mikor a barátnőkkel kávézgatva kijelentette, hogy ő bizony örökre 34 éves marad. Gondolj csak bele, mit érezhettem amikor két évvel a 28. után egy gonosz tollvonással a másodosztályban találtuk magunkat. Ráadásul a ház is omladozott, naponta jöttek kibicek, úgy záporoztak a megmentő ötletek mint a májusi eső, mely nem ért aranyat, csak bizonytalanságot. A gyalázatos 2007 tavasza után legszívesebben elbújtam volna a világ elől, a játékosok helyett szégyelltem magam és már egy lezáró vonalat is húztam a 28. alá, ezzel is véglegesítve a dicsőséges múltunkat. Ma már mosolygok, ma már jobb a kedvem, legszívesebben az egész világot átölelném. Megérkeztél. Nem dörömböltél az ajtón, csak halkan kopogtál. Talán tartottál egy kicsit a reakciómtól, talán nem ismerted a bennem rejlő Fradizmus valódi okát, vagy csak úgy érezted, most csendesebben kell ünnepelni. Igazad van, hosszú volt ez a tizenkét esztendő. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ünnepi ajtónyitás előtt
Arra talán még a legvérmesebb zöld-fehér hívők sem gondoltak 2015 őszén, hogy 7 fordulóval a bajnokság vége előtt az a „csúfság” is megeshet velünk, hogy otthon, párnák közt, magányosan ünnepelhetjük a 29. bajnoki címünket. Öt óra tájban bágyadtan ücsörgünk a fotelban, miközben unottan ropogtatjuk a chipset, mely olyan sós, hogy azt még a Holt-tenger is megcukrozná. Egy igazi fotelszurkoló a cukor helyett (ami eleve magas, még gyógyszert is szed rá) inkább sörrel öblögeti a torkát, miközben azon morfondírozik, hogy talán még sem kellett volna megvernünk tegnap este a Vasast. A Vasast…a kecskeméti Vasast! Normálisak vagyunk? 2006 óta számunkra a piros-kékek egy platformra kerültek a lilákkal, aki ilyen badarságot kiejt a száján, hogy ne alázzuk meg a Vasast, azt a Fradi szurkolók meg sem várva a rögtönítélő bíróság ítéletét azonnal a falhoz állítanák. Vagy gyorsan eszkábálnának egy giotint (guillotine), mely még Böde Daninál is biztosabb ítéletvégrehajtó. Aztán mehetnénk fejünkkel a hónunk alatt a Honvéd elleni meccsre ünnepelni. Olyanok lennénk mint a Mások a Trónok harcában. Ha erre még ráteszünk egy lapáttal és a vasárnapi délutáni MTK-Debrecen meccsen a Loki győzelméért szorítanánk, hát…akkor jönne el az igazi kánaán. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Minden jó, ha a vége jó
Skapespeare-től „lopni” egy jegyzet címet talán nem illendő dolog, de akik ismerik az írózseni tragikomikus drámáját és tegnap részesei voltak a Felcsúti legények legyőzésének, azok talán megértik miért is követettem el a plágiumot. Persze hivatkozhatnék egy magyar nótára is, melynek első strófáját fel is tudom idézni: „Minden jó, ha jó a vége, egyszer úgyis minden kiderül”, bár a szöveg pontosságában nem vagyok biztos és abban sem, ha most hangoskönyvként meghallgatná a kedves olvasó, nem menekülne ki a világból. Úgy, ahogy tegnap este hét óra magasságában az arénában „összezsúfolódott” szurkolók. Egyrészt ilyen kevesen még nem voltunk bajnoki mérkőzésen, másrészt a mérkőzés első 60 perce felért egy rémálommal, épp úgy, ahogy három hete. Kezdjük a lelátó „értékelésével”, melynek kopárságát fájdalmas volt nézni. Tudom az okát, tudom azt is, hogy milyen mérkőzésre kerül ma sor Csepelen, nekem is sok minden hiányzik a stadionból (és sok minden nem), de talán nem a csapatot kéne büntetni. Jó lenne ésszerű kompromisszumot kötni, jó lenne együtt ünnepelni a 29. bajnoki címünket, jó lenne földi pokollá változtatni az arénát. Ahogy eddig, ezután sem fogok állást foglalni, bár nagyon sajnálom, hogy idáig feszültek a viszonyok a Fradi családon belül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Kijutni bolondulásig
Feljegyzések a fotelból – Adásszünet, plusz egy gól
Valaha régen, az őskor tájékán, amikor még mezítláb és klottgatyában rohangáltunk a vasút mögötti kiserdőben és botra kötött levelekkel próbáltunk békákra vadászni a kacsaúsztató térdig érő vízében, valahogy nem hiányoltuk a tévét, a különféle „okos” dolgokat és eszünk ágában sem volt a mindennapos csatározásokról készült képeket feltolni a „fészbúkra”, hogy az egész világ röhögjön azon, amikor Sankó barátom „megfürdőzött” Boris tehén aznapi „fölöslegében”. Bár apám mindig próbált haladni a korral, de az 1968-s olimpiáig úgy jártunk tévét nézni, mintha moziban mennénk. Két házzal tőlünk, Deák Feri bácsinak már 1966-ban tellett egy jóképű Videoton Tavasz tévére (ez volt a robbanós fajta, ha jól emlékszem oldalt voltak a gombjai), amit hetente egy alkalommal, 1 forint ellenében bárki megcsodálhatott. Vinni kellett hozzá egy széket is, homályos volt képe, de mikor Kudlik Júlia feltűnt a képernyőn, mindenkinek elakadt a lélegzete. A fordulat 1968-ban történt, apám akkor lepte meg a családot egy tévével, mégis az első tévés fociélményem az 1970-s mexicói olasz-német, mely örökre meg is határozta a labdarúgáshoz való rajongásomat. Tévé sokáig nem volt, de ott volt a jó öreg rádió, benne a hétvégi körkapcsolásos közvetítés, mely olyan szent esemény volt apám számára, mint nagyi számára a templomba járás. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Hová lett a tavalyi hó?
Nem vagyok meteorológus, ráadásul a mögöttünk hagyott télen inkább a „bacik” támadtak ránk és március elején már nem nagyon szoktuk hiányolni a hólapátot, de mivel elég régóta kedvelem Francois Villon költészetét, így talán nem volt véletlen, hogy amikor a barátaimmal egy kissé lehangoltan a búcsú itókánkat szürcsölgettük a büfé előtt, a reneszánsz kor kiváló költőjének mondatai hoztak vissza a valóságba: „Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb, hol vannak ők, nem kell itt semmi szó, hisz az utolsó sorból megtudod: hová lett a tavalyi hó!”. Pedig amikor Pintérnek a 85. percben nagy-nagy „kínok” után valahogy mégiscsak sikerült a diósgyőriek kapujába préselnie a labdát, egy pillanat alatt köddé vált az addig eltelt percek zsörtölődése. Mindenki talpon volt, bár voltunk annyira óvatosak, hogy négy perccel a vége előtt még sem zendítettünk rá a „Szép volt fiúk!-ra”, de abban a pillanatban nem volt ember az Arénában (még a lelkes vendégszektorban sem), akik egyetlen fabatkát is adtak volna a vendégek pontszerzésére. A három pont miatt elfelejtjük az addigi szenvedést – törtek fel a Fradista szívek sóhajtásai, melyek sajnos néhány perc múlva újra a pokol tornácán kezdtek el szambázni. „Ezt nem hiszem el!” – szakadt fel számos kiáltás a második vendég gól után, mely nemcsak a három pontunkat „kálózta” le, hanem a hangulatunkat is béka feneke alá száműzte. Emiatt sikeredett egy kissé hidegre és bánatosra a mérkőzés utáni „búcsú” sörünk és talán emiatt jutott nekem is eszembe a Fradi induló helyett, Villon kissé szomorkás és dekadens idézete a tavalyi hó kereséséről. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
