Kép, Könyv & Videotár
Az otthon zöld füvén XIII.
Hátradőlt az egyik, romba dőlt a másik
Azt pontosan nem tudjuk, hogy mikor is alakult ki a Fradi országos népszerűsége és mikortól tolódott ki a kilencedik kerület határa. Annyit tudunk, hogy a harmincas évekig főleg budapesti csapatok alkották a bajnokságot . A vidéki csapatok csak a 40-s években kezdtek nagyobb létszámban megjelenni, melyből talán következhet az a megállapítás, hogy a két világháború közötti vidéki Magyarország, ha szerette a focit és szurkolni is akart egy országos klubnak, akkor azt Pestről kellett „választania”. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a labdarúgás népszerűsége és profizmussá válása a harmincas évekre tehető, amikor is a Ferencváros-Újpest-MTK hármas uralta a mezőnyt, akkor ezen klubok szurkolótáborának országossá válása is ezen időszakra tehető.
Ez meg akkor vált „pikánssá”, amikor a Fradi bajnoki mérkőzést játszott vidéken. A vidéki városok mindig is híresek voltak lokálpatriotizmusukról, így soha nem volt könnyű eldönteni, hogy az a szurkoló aki már az anyatejjel megkapta a Fradi szeretetét, vajon kinek is szurkoljon. Főleg azokban a kisvárosokban, melyek csak néhány évet töltöttek a legmagasabb osztályban. Annak ellenére, hogy a jelenben a Dorog az NB III-ban szerepel, volt olyan 23 évük amikor elég jelentős szerepet töltötte be a magyar labdarúgásban, bár bajnoki címet nem szereztek, de olyan játékosok szerepeltek a csapatban, mint Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Varga János, Ilku István, Prohászka János, Karába János, Szuromi Antal, Monostori Tivadar, Szűcs Lajos. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XII.
Piros hetes
Azt nem tudom, hogy a többi kártyajátékban milyen szerepet tölt be a piros 7-s, de azt igen, hogy ultiban az a lap, amit legszívesebb minden kártyás megcinkelne, vagy olyan chipet építene bele, mely mindig hozzá irányítja. Mert ahogy nagyapám mondta, sok szép dolog van az életben, de egy piros 20-100 ulti terített durchmars-nál nincs szebb. A gond az, hogy ez a kombináció legfeljebb szökőévente jön össze és a játszótársak is mindig hitetlenkedve néznek a nyertesre, mert ilyen a „világon nincs”.
1963. november 17-én a Népstadion 65 ezres nézőseregének zöld-fehér része (kb. a 80%!-a) is azt hitte, hogy valami rossz tréfa áldozata. Bajnoki címvédőként közel egyéves veretlenséggel a hátunk mögött hogyan tudtunk 7 gólt kapni a Honvédtól? Magabiztosan vezettük a bajnokságot, az előző héten az Újpestet győzték le Mészáros József tanítványai, ráadásul a Honvéd a középmezőnyből próbált a dobogóra érni. Egy zöld-fehér győzelem már előre borítékolta volna a bajnoki címet az 1963 őszi, csonka bajnokságban (ezután álltunk át újra a tavasz/ősz rendszerre).
A meccs vége egy piros hetessel „fényesített” terített betli lett a Fradi számára. Ettől még simán megnyerhettük volna a bajnokságot, melyhez csak az kellett volna, hogy a két utolsó mérkőzésen 1 pontot szerezzünk a Szeged és a Dorog otthonában. Sajnos nem sikerült, így még egy piros ulti sem jött össze, bár a dobogó harmadik fokára felléphettünk.
Talán ezért is keserves emlék a Honvéd elleni „piros hetes”, de nem lenne zöld-fehér a szívünk, ha nem említenénk meg, hogy négy évvel később a Fradi húzott elő egy zöld hetest (7:1), mely a kártyában nem olyan értékes mint a piros, de nekünk sokkal kedvesebb.
Most mégis érdemes leküzdenünk minden akadályt és átadni magunkat az olvasás és az emlékezés örömének. A piros hetes ellenére is ajánljuk a következő fejezetet – nem fogják megbánni.
Nagy Béla képtára
Az otthon zöld füvén XI.
Bányásznap Mikulás előtt
Szent Borbála, akinek a legendája a villámlással kötődik össze, idővel a bányászok, kohászok és tűzszerészek védőszentjévé vált. Nevét tragikus és önfeláldozó élete tette halhatatlanná, de az előbb említett szakmához az a hit kötötte, mely szerint a tisztelői nem halnak meg gyónás és a betegek utolsó kenetének felvétele nélkül. És ha belegondolunk, hogy ezek a szakmák mennyire veszélyesek voltak, egyből érthetővé válik miért is kötődik a bányásznap Borbálához. A Bányásznap hosszú múltra tekint vissza, a II. világháború előtt bányavidékenként eltérő időpontban rendezték ezeket az ünnepségeket. A második világháború és az azt követő kommunista berendezkedés ezt a rendet felbontotta, és 1951-től szeptember első vasárnapján rendezték meg a Bányásznapot. A tatabányai bányászat rendkívül sanyarú viszonyai, az 1950-es nagy bányaszerencsétlenség és az ezek miatti elégedetlenség késztette az akkori politikát, a bányászok helyzetének javítására, erkölcsi és anyagi elismerésére. És ennek egyik eszköze volt a Bányásznap törvénybe iktatása.
A másik eszköz már sokkal hétköznapibb és sportosabb volt. Az ötvenes évektől ha bányásznap, akkor bajnoki mérkőzés, és a sorsolás „szeszélye” folytán a hazai bányászcsapat ellenfele a Ferencváros volt. Így vált teljessé az ünnep, bár voltak kivételek. 1958-ban a svédországi világbajnokság átírta a forgatókönyvet, és szeptember első vasárnapján a Honvéd látogatott Tatabányára (a Fradi akkor épp az Újpestet verte 4:2-re), de szeptember 30-án (Borbála névnap december 4-én van) már nem kerülhettük el a sorsunkat. A „pót-bányásznapi” mérkőzésen meg olyan történt, melyre az 1957-s „újjászületésünk” óta nem volt példa.
Kaptunk egy ötöst… Nem a lottón, hanem a focipályán. Hogyan történhetett meg ez a „szégyen”? Az Otthon zöld füvén következő fejezetéből ez is kiderül.
Az otthon zöld füvén X.
Mese a 13 találatról
Géza, a történelem tanár, Vali, a kenyereslány, Bartha doktor, az orvos, és Károly bácsi a pincér különböző okok miatt totóznak. Egyszer közösen töltenek ki egy szelvényt és 12 találatuk lesz (az ötvenes években ez jelentette a főnyereményt). Sokunk számára ismerős a történet, amit Bacsó Péter ötletéből Makk Károly álmodott a filmvászonra néhány hónappal az 56-s forradalom és szabadságharc kitörése előtt.
8 évvel előtte, 1948. november 1-én, az Üllői úton egy másik „mese” zajlott a zöld gyepen. A Fradi álomcsapata eggyel meg is toldotta a lottó főnyereményét és 13 találatot ért el a Győri Vasas ETO ellen. Kocsis és Deák felváltva lőtték a gólokat, mindketten 5-5 gólig jutottak. A mérkőzés elején Kocsis szerzett két gólt, majd utána Deák duplázott, majd újra Kocsis jött két góllal és mivel Deák sem akart lemaradni, ő következett egy duplával. Mire duplázva elértek a mérkőzés végére, már „csak” egy-egy találatra maradt idejük…A „gólverseny” között az ellenfél is lőtt kettőt, igaz a saját kapujukba.
13 lett a vége, egy mesés délutánon, 1948. november 1-én. A bajnokság végén 140 találat (melyből Deák 59-et szerzett), 11 pontos előny és minden idők egyik legjobb Ferencvárosa – amit a hatalom a következő bajnoki szezonban darabjai szedett szét.
Az otthon zöld füvén IX.
Negyvennyolc emléke
Életünk során sok számmal találkozunk, és ahhoz nem is kell elmerülni a számmisztikában, hogy néhány hallatán egyből tudjuk, mit is jelentenek. Ha meghalljuk, hogy 48, egyből a szabadság, Petőfi és Kossuth üzenetét halljuk. Közel 150 éve egy mondás is kapcsolódik hozzá (Nem engedünk 48-ból), mely hitvallás végül is elvezetett az 1867-s kiegyezéshez. Most mégsem ehhez a csodás ünnephez kötődő eseményt ajánlunk a figyelmükbe, mert ha 48, akkor egy 100 évvel „fiatalabb” történelmi esemény kopogtat az ajtón, melyet sokan személyesen is átéltek, sőt, sokuk életét alapjaiban változtatta meg. Mert ha 1848 a szabadságról szólt, akkor 1948 a zsarnokság kezdetéről, a Rákosi rezsimről, melyre országosan a féktelen terror volt a jellemző. A Ferencváros is áldozatává esett, 1950-1956 között elvették a nevünket, zászlónkat, színünket.
Az 1947/48-s bajnokság három csapat között dőlt el az utolsó fordulóban. A Vasas az MTK-t fogadta, a Fradi meg Csepelre látogatott, 1948. június 27-én. Történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy 48 nyara hozta meg a teljes fordulatot hazánkban (június elején alakult meg a MDP), így a teljes hatalomra törekedő Rákosi Mátyásnak sokak szerint szüksége volt egy munkás bajnokcsapatra. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy Csepelen, 35 ezer néző előtt, a Rudast nélkülöző Fradi, 4:3-ra kikapott a hazai „munkásoktól”.
De még milyen mérkőzésen! A mai napig vita tárgya az eredmény alakulása és aki elolvassa a következő fejezetet az nem csak a drámai mérkőzést ismerheti meg, hanem az alakuló diktatúra lélektanát is. A bajnokságot a Csepel nyerte, de a Fradi „nem engedett 48-ból” és a rákövetkező bajnoki szezonban alapos revánsot vett (140 gól, 11 pontos előny).
A Rákosi diktatúra meg a Fradin vett revánsot 1950-től, de ez már egy másik történet.
Az otthon zöld füvén VIII.
Kettétört, mint a sósperec
Sokunk gyermekkorában ünnepnapnak számított, amikor anyu és apu kivitt minket a strandra, ahol ebédre kaptunk egy perecet és egy Bambit. Az utóbbi a rossz nyelvek szerint kátrányból készült, mégis a buborékos ital narancsos ízét még több évtized után is érezzük a szánkban. A hozzá kapott perec ropogós volt, de rajta néha akkora sódarabkák virítottak, hogy ha ráharaptál, egyből futhattál a fogorvoshoz. Ilyenkor nem volt kedved dúdolni a nótát, miszerint „Három sós perec, mondd meg, ha szeretsz, Eszem azt a mosolygós szemedet!” Azt nem tudom, hogy 1947. április 20-án Perecesbányatelepen árultak-e sósperecet, de azt igen, hogy ezen a napon a hazai szurkolók dalolhatták lelkesen a nótát.
Számukra ünnep volt az a nap. Feljutottak az NB I-be és bár kieső helyen álltak (a végén ki is estek), és tudták, hogy életük mérkőzését vívják a Fradi ellen. Hatezren toporogtak a pálya szélén, sokan a fákon, a kerítésen csimpaszkodva várták, hogy a perecesi legények csodát tegyenek.
Az első félidő után 2:0-ra vezetni a Fradi ellen, az maga volt a tömény boldogság. Aztán ami a folytatásban történt, az már inkább a pesti kabaré világába tartozik. Jött a harmadik hazai gól mely után olyan jelenetek játszódtak le, melyek örökké beírták a labdarúgás évkönyvébe az 1959-ben Miskolccal egybeépült település nevét.
De erről szóljon inkább a „Kettétört, mint a sósperec” fejezet. A Bambit ízét meg úgy sem feledjük.
Az otthon zöld füvén VII.
Fradi-Újpest, hadi helyzet
„Valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború; természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.” 1944 őszén talán Márai Sándor gondolata vezérelte a magyar labdarúgás vezetőit amikor annak ellenére döntöttek a bajnokság elindítása mellett, hogy az angolszász légierő már bombázta az ország stratégiai pontjait. Valószínűleg úgy gondolták, ha az égből bombák hullanak, akkor a zöld gyepen is záporozzanak a bombák. Az előbbiek életeket oltottak ki és az emberek bunkerekbe, pincékbe menekültek, az utóbbiak láttán tenyerek verődtek tapsra, egy-egy bombagól láttán el lehetett felejteni a jelen borzalmait.
1944 őszén azonban ezek csak pillanatok voltak.
Az MTK 1940-s erőszakkal való felszámolása után a derbi számított az év mérkőzésének Budapesten. Erről sajnos a háború nem nagyon vett tudomást, így fordulhatott elő, hogy 5 forduló után félbeszakadt az országos bajnokság és kizárólag pesti csapatokkal hadibajnokságot hirdettek – benne két Fradi-Újpest derbivel. Melyből az egyik félbeszakadt légiriadó miatt, a másikat meghirdették, de már nem játszották le.
Sárosi és Szusza bombái „vereséget” szenvedtek a háború nehéztüzérségével szemben. Háború és labdarúgás – mindez az 1944-s derbik tükrében. Kihagyhatatlan olvasmány.
Az otthon zöld füvén VI.
A Tisza-parti Kalmár
Baróti Lajos, Lakat Károly, Toldi Géza – első hallásra klubszinten talán nehezen kapcsolható össze a három legendás játékos, hiszen Baróti nevére mindenkinek az Újpest, Lakatot és Toldit meg ezen az oldalon nem kell bemutatni, hiszen mindketten örökké beírták nevüket labdarúgásunk történetébe. Ha ehhez még hozzávesszük 1942-t, a II. világháború keleti frontját és egy szegedi Kalmárt, aki nem olyan személy volt, aki különféle árut vásárolt, majd máshol haszonnal értékesített és nem is egy szellő, mely a parkok fái között lengedezett, akkor egy igazi történelmi mérkőzés képe elevenedik meg. Kalmár György, 1942. május 17-én olyan huzatot idézett elő a szegedi sportpályán, mely nem a környező fákat lebegtette meg, hanem a Ferencváros védelmét rombolta össze.
A kiváló szegedi csatár mesternégyest ért el a Fradi elleni 5:0-s mérkőzésen. És vajon hogyan kerül a képbe Baróti, Lakat és Toldi? Talán kevesen tudják, de ebben az évben mindhárman a Szegedi AK játékosai voltak. Így talán nem is olyan meglepő a fölényes győzelem a háború viharában. A mérkőzés évében még „győzelmi jelentések” érkeztek a keleti frontról, de mindannyian tudjuk, valójában mi is lett a sorsa a II. magyar hadseregnek a Don-kanyarban.
Természetesen nem egy történelem órán vagyunk, és a „Tisza-parti Kalmár” remekléséről szól a fejezet, de ahogy azok akik felültek 1942-ben a lelátóra és szurkoltak a csapatoknak, úgy az emlékezők sem vonhatják ki magukat a háború borzalmából.
Az otthon zöld füvén V.
Táncos Ferencváros
A kötet harmadik fejezetének ajánlójában egy kicsit „méltatlankodtam”, hogy egy 11:2-s vereségről kell néhány mondatos ajánlót írnom (nehezemre is esett), most meg amikor elolvastam a „Táncos Ferencváros” részt, legszívesebben én is táncra perdültem volna, bár valójában soha nem számítottam a parkett ördögének. Egyből meg is bocsájtottam a szerzőknek, pedig tudom, a következő fejezetekben is lesz még szó Fradi vereségekről. De egy magyar kupa derbit „közte mócsingos” gólaránnyal nyerni olyan élmény, mint mikor Gene Kelly dalol és táncol egy szál esernyővel a rend őrének szeme előtt a zuhogó esőben.
1933-ban nem zuhogott az eső, de olyan csárdást táncolt a Fradi amit még az újpesti szurkolók is megtapsoltak. Gene Kelly helyett meg olyan legendás játékosok táncoltatták a labdát a lábukon és a fejükön, mint Sárosi Gyurka, Táncos, Takács II., Toldi és Kohut. Tizenegyet rámoltak az újpesti kapuba, Aknai annyiszor nyúlt hátra a labdáé, hogy megfájdult a válla.
A mérkőzés után az Újpest klubigazgatója odaállt a játékosai elé és a győztes iránti tiszteletből (vagy talán így akart büntetni?) háromszor is „Éljen a Ferencváros!” vezényelt a játékosoknak. A magyar kupát megnyertük, de a bajnokság már nem sikerült ennyire fényesen.
De erről már meséljen a „Táncos Ferencváros” fejezet.
