Bányásznap Mikulás előtt

Szent Borbála, akinek a legendája a villámlással kötődik össze, idővel a bányászok, kohászok és tűzszerészek védőszentjévé vált. Nevét tragikus és önfeláldozó élete tette halhatatlanná, de az előbb emlí­tett szakmához az a hit kötötte, mely szerint a tisztelői nem halnak meg gyónás és a betegek utolsó kenetének felvétele nélkül. És ha belegondolunk, hogy ezek a szakmák mennyire veszélyesek voltak, egyből érthetővé válik miért is kötődik a bányásznap Borbálához. A Bányásznap hosszú múltra tekint vissza, a II. világháború előtt bányavidékenként eltérő időpontban rendezték ezeket az ünnepségeket. A második világháború és az azt követő kommunista berendezkedés ezt a rendet felbontotta, és 1951-től szeptember első vasárnapján rendezték meg a Bányásznapot. A tatabányai bányászat rendkí­vül sanyarú viszonyai, az 1950-es nagy bányaszerencsétlenség és az ezek miatti elégedetlenség késztette az akkori politikát, a bányászok helyzetének javí­tására, erkölcsi és anyagi elismerésére. És ennek egyik eszköze volt a Bányásznap törvénybe iktatása.

A másik eszköz már sokkal hétköznapibb és sportosabb volt. Az ötvenes évektől ha bányásznap, akkor bajnoki mérkőzés, és a sorsolás „szeszélye” folytán a hazai bányászcsapat ellenfele a Ferencváros volt. így vált teljessé az ünnep, bár voltak kivételek. 1958-ban a svédországi világbajnokság átí­rta a forgatókönyvet, és szeptember első vasárnapján a Honvéd látogatott Tatabányára (a Fradi akkor épp az Újpestet verte 4:2-re), de szeptember 30-án (Borbála névnap december 4-én van) már nem kerülhettük el a sorsunkat. A „pót-bányásznapi” mérkőzésen meg olyan történt, melyre az 1957-s „újjászületésünk” óta nem volt példa.

Kaptunk egy ötöst… Nem a lottón, hanem a focipályán. Hogyan történhetett meg ez a „szégyen”? Az Otthon zöld füvén következő fejezetéből ez is kiderül.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Mese a 13 találatról

Géza, a történelem tanár, Vali, a kenyereslány, Bartha doktor, az orvos, és Károly bácsi a pincér különböző okok miatt totóznak. Egyszer közösen töltenek ki egy szelvényt és 12 találatuk lesz (az ötvenes években ez jelentette a főnyereményt). Sokunk számára ismerős a történet, amit Bacsó Péter ötletéből Makk Károly álmodott a filmvászonra néhány hónappal az 56-s forradalom és szabadságharc kitörése előtt.

8 évvel előtte, 1948. november 1-én, az Üllői úton egy másik „mese” zajlott a zöld gyepen. A Fradi álomcsapata eggyel meg is toldotta a lottó főnyereményét és 13 találatot ért el a Győri Vasas ETO ellen. Kocsis és Deák felváltva lőtték a gólokat, mindketten 5-5 gólig jutottak. A mérkőzés elején Kocsis szerzett két gólt, majd utána Deák duplázott, majd újra Kocsis jött két góllal és mivel Deák sem akart lemaradni, ő következett egy duplával. Mire duplázva elértek a mérkőzés végére, már „csak” egy-egy találatra maradt idejük…A „gólverseny” között az ellenfél is lőtt kettőt, igaz a saját kapujukba.

13 lett a vége, egy mesés délutánon, 1948. november 1-én. A bajnokság végén 140 találat (melyből Deák 59-et szerzett), 11 pontos előny és minden idők egyik legjobb Ferencvárosa – amit a hatalom a következő bajnoki szezonban darabjai szedett szét.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Negyvennyolc emléke

Életünk során sok számmal találkozunk, és ahhoz nem is kell elmerülni a számmisztikában, hogy néhány hallatán egyből tudjuk, mit is jelentenek. Ha meghalljuk, hogy 48, egyből a szabadság, Petőfi és Kossuth üzenetét halljuk. Közel 150 éve egy mondás is kapcsolódik hozzá (Nem engedünk 48-ból), mely hitvallás végül is elvezetett az 1867-s kiegyezéshez. Most mégsem ehhez a csodás ünnephez kötődő eseményt ajánlunk a figyelmükbe, mert ha 48, akkor egy 100 évvel „fiatalabb” történelmi esemény kopogtat az ajtón, melyet sokan személyesen is átéltek, sőt, sokuk életét alapjaiban változtatta meg. Mert ha 1848 a szabadságról szólt, akkor 1948 a zsarnokság kezdetéről, a Rákosi rezsimről, melyre országosan a féktelen terror volt a jellemző. A Ferencváros is áldozatává esett, 1950-1956 között elvették a nevünket, zászlónkat, szí­nünket.

Az 1947/48-s bajnokság három csapat között dőlt el az utolsó fordulóban. A Vasas az MTK-t fogadta, a Fradi meg Csepelre látogatott, 1948. június 27-én. Történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy 48 nyara hozta meg a teljes fordulatot hazánkban (június elején alakult meg a MDP), í­gy a teljes hatalomra törekedő Rákosi Mátyásnak sokak szerint szüksége volt egy munkás bajnokcsapatra. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy Csepelen, 35 ezer néző előtt, a Rudast nélkülöző Fradi, 4:3-ra kikapott a hazai „munkásoktól”.

De még milyen mérkőzésen! A mai napig vita tárgya az eredmény alakulása és aki elolvassa a következő fejezetet az nem csak a drámai mérkőzést ismerheti meg, hanem az alakuló diktatúra lélektanát is. A bajnokságot a Csepel nyerte, de a Fradi „nem engedett 48-ból” és a rákövetkező bajnoki szezonban alapos revánsot vett (140 gól, 11 pontos előny).

A Rákosi diktatúra meg a Fradin vett revánsot 1950-től, de ez már egy másik történet.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Kettétört, mint a sósperec

Sokunk gyermekkorában ünnepnapnak számí­tott, amikor anyu és apu kivitt minket a strandra, ahol ebédre kaptunk egy perecet és egy Bambit. Az utóbbi a rossz nyelvek szerint kátrányból készült, mégis a buborékos ital narancsos í­zét még több évtized után is érezzük a szánkban. A hozzá kapott perec ropogós volt, de rajta néha akkora sódarabkák virí­tottak, hogy ha ráharaptál, egyből futhattál a fogorvoshoz. Ilyenkor nem volt kedved dúdolni a nótát, miszerint „Három sós perec, mondd meg, ha szeretsz, Eszem azt a mosolygós szemedet!” Azt nem tudom, hogy 1947. április 20-án Perecesbányatelepen árultak-e sósperecet, de azt igen, hogy ezen a napon a hazai szurkolók dalolhatták lelkesen a nótát.

Számukra ünnep volt az a nap. Feljutottak az NB I-be és bár kieső helyen álltak (a végén ki is estek), és tudták, hogy életük mérkőzését ví­vják a Fradi ellen. Hatezren toporogtak a pálya szélén, sokan a fákon, a kerí­tésen csimpaszkodva várták, hogy a perecesi legények csodát tegyenek.

Az első félidő után 2:0-ra vezetni a Fradi ellen, az maga volt a tömény boldogság. Aztán ami a folytatásban történt, az már inkább a pesti kabaré világába tartozik. Jött a harmadik hazai gól mely után olyan jelenetek játszódtak le, melyek örökké beí­rták a labdarúgás évkönyvébe az 1959-ben Miskolccal egybeépült település nevét.

De erről szóljon inkább a „Kettétört, mint a sósperec” fejezet. A Bambit í­zét meg úgy sem feledjük.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Tisza-parti Kalmár

Baróti Lajos, Lakat Károly, Toldi Géza – első hallásra klubszinten talán nehezen kapcsolható össze a három legendás játékos, hiszen Baróti nevére mindenkinek az Újpest, Lakatot és Toldit meg ezen az oldalon nem kell bemutatni, hiszen mindketten örökké beí­rták nevüket labdarúgásunk történetébe. Ha ehhez még hozzávesszük 1942-t, a II. világháború keleti frontját és egy szegedi Kalmárt, aki nem olyan személy volt, aki különféle árut vásárolt, majd máshol haszonnal értékesí­tett és nem is egy szellő, mely a parkok fái között lengedezett, akkor egy igazi történelmi mérkőzés képe elevenedik meg. Kalmár György, 1942. május 17-én olyan huzatot idézett elő a szegedi sportpályán, mely nem a környező fákat lebegtette meg, hanem a Ferencváros védelmét rombolta össze.

A kiváló szegedi csatár mesternégyest ért el a Fradi elleni 5:0-s mérkőzésen. És vajon hogyan kerül a képbe Baróti, Lakat és Toldi? Talán kevesen tudják, de ebben az évben mindhárman a Szegedi AK játékosai voltak. így talán nem is olyan meglepő a fölényes győzelem a háború viharában. A mérkőzés évében még „győzelmi jelentések” érkeztek a keleti frontról, de mindannyian tudjuk, valójában mi is lett a sorsa a II. magyar hadseregnek a Don-kanyarban.

Természetesen nem egy történelem órán vagyunk, és a „Tisza-parti Kalmár” remekléséről szól a fejezet, de ahogy azok akik felültek 1942-ben a lelátóra és szurkoltak a csapatoknak, úgy az emlékezők sem vonhatják ki magukat a háború borzalmából.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Táncos Ferencváros

A kötet harmadik fejezetének ajánlójában egy kicsit „méltatlankodtam”, hogy egy 11:2-s vereségről kell néhány mondatos ajánlót í­rnom (nehezemre is esett), most meg amikor elolvastam a „Táncos Ferencváros” részt, legszí­vesebben én is táncra perdültem volna, bár valójában soha nem számí­tottam a parkett ördögének. Egyből meg is bocsájtottam a szerzőknek, pedig tudom, a következő fejezetekben is lesz még szó Fradi vereségekről. De egy magyar kupa derbit „közte mócsingos” gólaránnyal nyerni olyan élmény, mint mikor Gene Kelly dalol és táncol egy szál esernyővel a rend őrének szeme előtt a zuhogó esőben.

1933-ban nem zuhogott az eső, de olyan csárdást táncolt a Fradi amit még az újpesti szurkolók is megtapsoltak. Gene Kelly helyett meg olyan legendás játékosok táncoltatták a labdát a lábukon és a fejükön, mint Sárosi Gyurka, Táncos, Takács II., Toldi és Kohut. Tizenegyet rámoltak az újpesti kapuba, Aknai annyiszor nyúlt hátra a labdáé, hogy megfájdult a válla.

A mérkőzés után az Újpest klubigazgatója odaállt a játékosai elé és a győztes iránti tiszteletből (vagy talán í­gy akart büntetni?) háromszor is „Éljen a Ferencváros!” vezényelt a játékosoknak. A magyar kupát megnyertük, de a bajnokság már nem sikerült ennyire fényesen.

De erről már meséljen a „Táncos Ferencváros” fejezet.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Száz százalék FTC

Kevés olyan uralkodó-hadvezér van a világtörténelemben aki soha nem vesztett csatát. Amí­g nem „fedezték” fel az ókori Egyiptom fáraóit, addig a spanyol armada legyőzhetetlenségéről regéltek, de az a XVI. század végén csúfos vereséget szenvedett, igaz nem az angolok győzték le, hanem a tenger istene, Poszeidón zúdí­tott olyan vihart a tengerre, hogy szinte az egész flotta elpusztult a tomboló habokban. Egyiptom felfedezése után jött II. Ramszesz fáraó, aki tényleg nem vesztett csatát uralkodása alatt. Ahogy a Ferencváros labdarúgó csapata is veretetlen maradt az 1931/32-s bajnoki szezonban. A két legyőzhetetlen között eltelt közel 3000 év, és a történelem is biztosan ismer még II. Ramszeszhez hasonló hadvezéreket, de a magyar labdarúgásban abban a bajnoki évben fordult elő először és utoljára is, hogy egy csapat úgy fejezzen be egy teljes bajnokságot, hogy egyetlen pontot sem veszí­tsen (1901-ben a BTC is hibátlant hozott, de akkor 5 csapat vett részt és 7 mérkőzést kellett játszani).

A Fradi 1931/32-s produktuma szinte földönkí­vüli teljesí­tmény, amiről lehet ugyan í­rni, de egyből felvetődik is a kérdés: vajon minek? Elég lenne felsorolni a 22 forduló győzelmeit, a 105 gól szerzőjét, miközben folyamatosan tapsolunk és elismerően bólogatunk. A szí­vünk amúgy is már magába zárta ezt a varázslatos szereplést, bár ahogy a harmincas évek többi sikereit, í­gy talán ez is „berozsdásodott” egy kicsit.

Ezért is magával ragadó a mostani fejezet, főszerepben a verhetetlen armada Blum Zoltán parancsnoksága alatt, olyan játékosokkal mint Takács I., Lázár, a fiatal Sárosi és a 105 gól szerzésében főszerepet vállaló hí­res „T”-betűs csatársor.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Két büntető, egy 11-es

Amikor először megláttam a fejezet cí­mét, magamban egyből elkönyveltem, hogy itt a „szemüveget a bí­rónak” esete fog következni: két büntetőből csak egyet adott meg a szurkolók állandó „kedvenc” szereplője. Ismerve a szerzők egy kissé „vitriolos” stí­lusát, már előre dörzsöltem a kezem, de ahogy megpillantottam a mérkőzés eredményét, egyből elhagyott minden erőm, a kezem helyett a szemem dörzsöltem, közelebb is hajoltam a monitorhoz, hogy jobban lássak. „Ez csak tévedés lehet…” – mormoltam. A Fradi nem kaphatott ki 11:2-re az MTK-tól. Ilyen nincs, és ha volt is, erről minek kell í­rni?

Oké, hogy a történelmünk része, és a mi adatbázisunkban is szerepel (bár becsülettel be kell vallanom az ilyen súlyos vereségeket nem nagyon szoktam tanulmányozni), mégis egy kicsit ódzkodtam az olvasástól. Úgy voltam vele, mint az a római hadvezér, aki a szenátus előtti csatavesztő beszámolóját ezzel a mondattal kezdte: Nem lehetne a múltkori győzelemről beszélni? A történet folytatásától inkább eltekintek, nehogy én is úgy járjak mint a 6. légió parancsnoka, ezért inkább az olvasás mellett döntöttem.

Bár az eredményt tovább sem kedvelem, de tudom, hogy a húszas évek eleje olyan volt az MTK-nak, mint a Fradinak a kezdetektől az első világháborúig: sikersorozat. Bajnoki cí­mek zsinórban, olyan legendás játékosok mint Orth György (5 gólt is magára „vállalt” a 11-ből), Braun József, Opata Zoltán és olyan klubvezető mint Brüll Alfréd.

Valójában róluk szól a fejezet. Mi csak szenvedő alanyai vagyunk a történetnek.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →