Az utóbbi években, főleg a „kitenyésztett” zenei sztárocskák világában, egy koncertnek nevezett hakniparádén, aki úgynevezett fél playbacket ad elő, azt már valamilyen zenei dí­jra felterjesztik. Nincs sok gond, elő kell venni a jó öreg Tesla magnót (abból is az orsósat, az idősebbek még emlékeznek rá), hozzá egy triódás, csöves erősí­tőt, abból is lehetőleg a nagy behemót Conracodot, mely cipeléséhez legalább két marcona legény is kellett annak idején, össze kell dugni őket, kézbe venni a mikrofont és indulhat a hakni. Ehhez nem kell hangmérnök, itt nem kell behangolni a zongorát, nem kell megkeresni a megfelelő basszust a gitáron, csak tövig kell tekerni a hangerőt és indulhat a buli. Itt nincs varázslat, nincsenek tiszta hangok, itt nincs improvizáció, csak dübörgés és hangzavar. Ez nem a zenekedvelők műfaja, ez csak arra jó, hogy félig bódult állapotban, kezünket a magasba emelve csápoljunk. Tegnap este az első félidő harmincadik percéig kb. ezt éreztem a Paks elleni meccsünket nézve. Tí­z perc sem telt el és már újabb sör landolt a hűtőből, szerkesztőtársaimmal közösen szenvedve néztük egy hangmérnök nélküli előadást, ha nem „szkájpolunk”, talán el is bóbiskolok. Csápolni végképp nem volt kedvem, de kitartottunk, mert bí­ztunk benne, hogy a az előadás közepén mégis csak sutba dobják a jó öreg Conracodot, és ha nem is egy Loreena McKennitt koncertet élvezhetünk, de legalább igazi hangszeren folytatódik az előadás. Nem is kellett csalódnunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →