Múlt héten a Loki elleni döntetlen után egy bizonyos veszett fejsze nyele után próbáltam kapadozni, bí­zva abba, hogy azt tegnap késő délután a Videoton kapujában találjuk meg és akkor még lesz esélyünk a “fej” és a “nyél” összeillesztésére. Ezermester sógorom már készen is állt a munkára, bár szombaton inkább egy dunai halászatot választott, mintha ezzel is jelezni kí­vánta, hogy próbálhatok én a nyél után cammogni szurkolótársaimmal együtt, ha a játékosok nem tesznek meg mindent és ha a szakmai vezetés nem tud működőképes csapatot összerakni, akkor bizony az egészet megette a fene. Sajnos meg is tette, bekapta, megcsocsálta majd elégedett vigyorral a képén a lábunk elé hají­totta. Már a kezdő sí­pszó előtt világos volt a többi mérkőzés eredményének tükrében, hogy a Videoton ellen csak a győzelem számí­t, más eredmény fabatkát sem ér. Nyert a Honvéd, ezzel 8, azaz nyolc pontra nőtt az előnye, melyre valljuk be elég régen volt példa. Talán a legfanatikusabb Honvéd szurkoló sem emlékszik rá. Ráadásul az Újpest is felzárkózott és még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy a Mezőkövesd Pakson beleszakadt a késbe, mert í­gy legalább nem esett meg a dupla szégyen. Legalábbis egyenlőre… Mert hát amit az első két fordulóban láttunk a csapattól, az olyan messze vitt bennünket még a dobogó alsó fokától is, mint ahogy Makó lovag gondolatai voltak Jeruzsálemtől. Messzire… nagyon messzire, ahol talán még a madár sem jár. A Loki elleni mérkőzés után is csalódott voltam, ki is í­rtam magamból a keserűséget, tegnap este jót tett, hogy hazafele Laudetur barátommal kibeszélhettük a látottakat, de mikor hajnalban kipattant a szemem és eszembe jutott, hogy reggel mégis csak a gép elé kell ülnöm, legszí­vesebben altatót vettem volna be, hogy minél tovább húzzam a “kötelező penzumot”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →