Amióta Thomas Doll ül a Fradi kispadján ha jól emlékszem egyszer már elsütöttem ezt a cí­met, de talán azért nem kapok feddést, ha saját magamat plagizálom. Ha kapnék is érte némi büntetést most azt is felvállalnám, legfeljebb térdre rogyva könyörögnék a büntető hivatal munkatársának, hogy én ártatlan vagyok és csak a német mester iránt érzett töretlen bizalmam és tiszteletem vitt arra, hogy újra „számra” vegyem a nevét. Mert amit a 215. derbin Thomas Doll edzőként, taktikusként, parancsnokként, karmesterként és emberként produkált, az örökké emlékezetes marad. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, mivel az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a mai derbiről sem könnyű papí­rra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. A mérkőzés során olyan hullámvasútban ültünk, hogy annak minden pillanatát még a világ egyik „leggonoszabb” játékszere, a ohiói Cedar Point is megirigyelhette volna. Volt itt kérem 90 fokos ereszkedő szakasz, lélekölő zuhanás és egyéb csalafintaságok, melyek garantáltan megviselték az utasok gyomrát (főleg az enyémet, de az egy másik történet). Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →