Amikor életre kel a Ferencváros (mint egy könyv lapjai közé préselt virág)
Pontosan nem tudom idézni, de valahol olvastam, hogy az élet egy bizonytalan valami, de akad benne néhány olyan pillanat, amit az ember sohasem szeretne elfelejteni, amit örökre bevésne az emlékezetébe, hogy utána bármikor elővehesse, épp úgy, mint egy könyv lapjai közé préselt virágot. Ugyanezt éreztem amikor szombat délután a Tempó Fradi „író-olvasó” találkozójának a végén felálltunk az asztaltól. Nem először találkoztunk, az idei volt a negyedik összejövetelünk ahová idén is úgy indultam el, mint egy kamasz az első randevújára. Egyrészt tudtam, hogy lesznek olyanok, akik már nem lehetnek közöttünk, de szívünknek nagyon kedvesek és örök emlékeket idéznek a régi találkozásokból. Hargitai Károly és Novák Dezső már nem lehettek ott a Corvin sétány napsütötte teraszán, de tudtuk, hogy az égi csillagok között ott ragyognak és vigyáznak ránk. Másrészt tudtam, hogy egy év után újra olyan barátokkal ülhetjük körbe az asztal, akikkel egy „húron pendülünk”, akiknek szinte az egész életük a Ferencváros körül forog. Legyenek történészek, újságírók, közgazdászok, hétköznapi emberek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Leonardo parádé
A ráhangolódás a mérkőzésre a csapatnak és nekem is jól sikerült. Most egy kicsit udvariatlan leszek és nem csapok azonnal abba a bizonyos lecsóba és nem a győzelem mámorát ízlelgetem először, hanem szerkesztőségünk baráti, fradista (és sorolhatnám még a jelzőket) találkozóját említem meg kiindulási pontként, ahol 5 órán keresztül még az asztalokon lévő sörös üvegekből is a Ferencváros folydogált. De még hogyan! Néha úgy éreztem magam, mint Micimackó, akit Füles nyakon önt egy csupor mézzel, de nem haragszik a barátjára, hanem lelkesen felkiált: Még! Még! Persze tudtam, hogy mire készülhetek, hiszen ez már a negyedik író-olvasó találkozónk volt, mégis azok a visszaemlékezések, sztorik és „mesék” egy olyan zöld-fehér lepellel fonták körbe a Corvin sétány teraszát, hogy onnan nem volt könnyű elindulni „a világ legjobb Fradi-Pápa mérkőzésére”. Ennek a kijelentésnek is külön története van, de ha belekezdenék a mesébe, akkor tényleg nem jutna idő a Pápa elleni győzelemre. Annyit azért megemlítek a „történeti hűség” kedvéért, hogy ez a kijelentés nem pejoratív értelemben hangzott el, egyszerűen egy könnyed riposzttal átszaladtunk a hatvanas évekből a jelenbe, miközben azt a pillanatot elevenítettük fel, amikor Varga Zoli a 16-s sarkáról, kapásból a jobb felső sarokba vágja a labdát. Volt aki még arra is emlékezett, hogy Zolinak jobbra vagy balra volt elválasztva a haja és a saját hálójában sütkérező pókot milyen erővel repítette ki a stadionból. De most hagyjuk el a múltat, a szombat délutáni szeánszra még úgyis visszatérünk. A múlt mellett a jelen is fontos, nélküle a jövőnek nem is lehetne múltja. És ha 20-30 év múlva lesznek olyanok a Corvin-sétány teraszán akik emlékezni fognak a Pápa elleni 4:0-ra, egy valakiről biztosan hasonló lelkesedéssel fognak mesélni, mint mi Varga Zoliról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2014.III.29. Ferencváros – Pápa: 4-0
Doll megszerezte első NB I-es győzelmét a Fradival
A zöld-fehérek négyet lőttek a Pápának, szeptember óra először nyertek a Puskás Stadionban.
Szeptember 22. óta először nyert a Puskás-stadionban a Ferencváros, amely az NB I 22. fordulójában rengeteg helyzetet elpuskázva is négy gólt vágott a nagyon rossz napot kifogó Lombard Pápának.
2014.III.29. NB III, Hatvan – Ferencváros II.: 2-1
Szezonbéli tizedik vereségét szenvedte el második csapatunk
Csilus Tamás 11-est hibázott az utolsó percben
Az otthon zöld füvén XII.
Piros hetes
Azt nem tudom, hogy a többi kártyajátékban milyen szerepet tölt be a piros 7-s, de azt igen, hogy ultiban az a lap, amit legszívesebb minden kártyás megcinkelne, vagy olyan chipet építene bele, mely mindig hozzá irányítja. Mert ahogy nagyapám mondta, sok szép dolog van az életben, de egy piros 20-100 ulti terített durchmars-nál nincs szebb. A gond az, hogy ez a kombináció legfeljebb szökőévente jön össze és a játszótársak is mindig hitetlenkedve néznek a nyertesre, mert ilyen a „világon nincs”.
1963. november 17-én a Népstadion 65 ezres nézőseregének zöld-fehér része (kb. a 80%!-a) is azt hitte, hogy valami rossz tréfa áldozata. Bajnoki címvédőként közel egyéves veretlenséggel a hátunk mögött hogyan tudtunk 7 gólt kapni a Honvédtól? Magabiztosan vezettük a bajnokságot, az előző héten az Újpestet győzték le Mészáros József tanítványai, ráadásul a Honvéd a középmezőnyből próbált a dobogóra érni. Egy zöld-fehér győzelem már előre borítékolta volna a bajnoki címet az 1963 őszi, csonka bajnokságban (ezután álltunk át újra a tavasz/ősz rendszerre).
A meccs vége egy piros hetessel „fényesített” terített betli lett a Fradi számára. Ettől még simán megnyerhettük volna a bajnokságot, melyhez csak az kellett volna, hogy a két utolsó mérkőzésen 1 pontot szerezzünk a Szeged és a Dorog otthonában. Sajnos nem sikerült, így még egy piros ulti sem jött össze, bár a dobogó harmadik fokára felléphettünk.
Talán ezért is keserves emlék a Honvéd elleni „piros hetes”, de nem lenne zöld-fehér a szívünk, ha nem említenénk meg, hogy négy évvel később a Fradi húzott elő egy zöld hetest (7:1), mely a kártyában nem olyan értékes mint a piros, de nekünk sokkal kedvesebb.
Most mégis érdemes leküzdenünk minden akadályt és átadni magunkat az olvasás és az emlékezés örömének. A piros hetes ellenére is ajánljuk a következő fejezetet – nem fogják megbánni.
Már nyolc éve, hogy elment a krónikás
Külföldön járva egyáltalán nem meglepő, ha valamely ismert futballklub stadionjában találunk egy múzeumot, amelyben az illető egyesület labdarúgói által szerzett trófeákat és az elmúlt sok évtized írásos és tárgyi emlékeit csodálhatjuk meg. E csapatok múltjáról pedig különböző, a klubok által megjelentetett újságokban, könyvekben olvashatunk rengeteg érdekességet.
Magyarországon a Ferencvárosi Torna Club büszkélkedhet ilyen múzeummal és azzal, hogy történetét hozzáértő módon feldolgozták. Mindez egy olyan ember érdeme, aki közel négy évtizedig töltötte mindennapjait a klubban. Hatalmas munkával, elképesztő mennyiségű dokumentumot gyűjtött össze és rendszerezett, mindent megtudott szeretett egyesületéről, amit csak lehetett. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Minden egy helyen Nagy Béláról…
… válogatás
Nagy Béla képtára
Meghívó a IV. Író-Olvasó találkozóra
Minden kedves Olvasónkat meghívunk
a Tempó Fradi
2014. március 29-én 13 órakor kezdődő
IV. Író-Olvasó találkozójára!
Az otthon zöld füvén XI.
Bányásznap Mikulás előtt
Szent Borbála, akinek a legendája a villámlással kötődik össze, idővel a bányászok, kohászok és tűzszerészek védőszentjévé vált. Nevét tragikus és önfeláldozó élete tette halhatatlanná, de az előbb említett szakmához az a hit kötötte, mely szerint a tisztelői nem halnak meg gyónás és a betegek utolsó kenetének felvétele nélkül. És ha belegondolunk, hogy ezek a szakmák mennyire veszélyesek voltak, egyből érthetővé válik miért is kötődik a bányásznap Borbálához. A Bányásznap hosszú múltra tekint vissza, a II. világháború előtt bányavidékenként eltérő időpontban rendezték ezeket az ünnepségeket. A második világháború és az azt követő kommunista berendezkedés ezt a rendet felbontotta, és 1951-től szeptember első vasárnapján rendezték meg a Bányásznapot. A tatabányai bányászat rendkívül sanyarú viszonyai, az 1950-es nagy bányaszerencsétlenség és az ezek miatti elégedetlenség késztette az akkori politikát, a bányászok helyzetének javítására, erkölcsi és anyagi elismerésére. És ennek egyik eszköze volt a Bányásznap törvénybe iktatása.
A másik eszköz már sokkal hétköznapibb és sportosabb volt. Az ötvenes évektől ha bányásznap, akkor bajnoki mérkőzés, és a sorsolás „szeszélye” folytán a hazai bányászcsapat ellenfele a Ferencváros volt. Így vált teljessé az ünnep, bár voltak kivételek. 1958-ban a svédországi világbajnokság átírta a forgatókönyvet, és szeptember első vasárnapján a Honvéd látogatott Tatabányára (a Fradi akkor épp az Újpestet verte 4:2-re), de szeptember 30-án (Borbála névnap december 4-én van) már nem kerülhettük el a sorsunkat. A „pót-bányásznapi” mérkőzésen meg olyan történt, melyre az 1957-s „újjászületésünk” óta nem volt példa.
Kaptunk egy ötöst… Nem a lottón, hanem a focipályán. Hogyan történhetett meg ez a „szégyen”? Az Otthon zöld füvén következő fejezetéből ez is kiderül.
HOZZÁSZÓLÁSOK