Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 4.

„Kicsi, nálunk ez nem fog menni…”

Az egyáltalán nem a vé­letlen, vagy a pillanat­nyi hangulat műve volt, hogy a „Tanár” (Lakat Károly) – aztán ahogy teltek-múltak a napok a többiek is – egyre levertebben, egyre szomorúbb ábrázattal érkezett látogatóba a még mindig kórházban fekvő Rudas Fe­renchez.

Amikor aztán már a rendszert sem szidta a tőle megszokott vehe­menciával, sőt, Feri minden, hol kö­rülí­rt, hol konkrét kérdésére kibúvó választ adott, vagy megpróbálta azt viccel elütni, teljesen nyilvánvaló­vá vált: az öltözőben, a csapat életében történhetett valami olyan nagy jelentőségű esemény, ami erős kiha­tással lehet valamennyiük sorsára, pályafutásuk folytatására.

Feri egy idő után a legkülönbö­zőbb trükkökkel megpróbált belőle valamilyen hí­rt vagy legalább egy pa­rányi információt kigyötörni, mert ismerte annyira, hogy tudja, barát­ja nem ok nélkül olyan letört, mint a bili füle (a mai korlátokat már nem ismerő, szabadnyelvű világban ta­lán hihetetlen, hogy akkoriban még ilyen kifejezéseket használtak az em­berek, ha mondjuk valakinek a han­gulatában, a közérzetében beállt hir­telen változást próbálták meg plasz­tikusan megfogalmazni) itt valami nagyon nincs rendben, csak neki va­lamiért nem akarja elmondani.

Gyanúja csak erősödött, ami­kor az elkövetkezendő napokban Kispéteren, Kéri Karcsin, Szabó „Pajtáson”, Mészáros Dodón, Her­nádi Palin is hasonló jeleket vett észre (pedig, mint sok-sok évvel ké­sőbb kiderült, ez csak képzelgés volt a részéről, titkot egyedül a „Tanár” őrzött), ez volt az a pillanat, amikor elege lett a kórházi „dolce vitából”, s megkérdezte kezelő orvosát: mikor mehet haza?

Tudta, újra az öltözőben kell len­nie ahhoz, hogy világosan átlássa a helyzetet, hiszen afelől, hogy a hely­zet a Fradi (ÉDOSZ…) esetében a legfinomabban szólva is kritikus, már szemernyi kétsége sem volt.

Napokon át ette, rágta, gyötörte magát, vajon mi történhetett?

Mit tudnak még velük csinálni?

Meddig megy el a ha­talom a Fradi megalázásában, tönk­retételében, lehe­tetlen helyzetbe hozásában?

Miért fél, sőt egyenesen retteg tő­lük a politikai elit?

Hiszen ők nem csinálnak mást, mint ami a dolguk: futballoznak.

Tehetnek ők arról, hogy ezt a fut­ballt szereti a nép, hogy ők messze a legnépszerűbbek, hogy ha a MATEOSZ-szal, a Soroksárral, vagy az Előrével játszanak, akkor is leg­alább 25-30 000 néző van a lelátó­kon?

Fradisták a torinói stadionban: Rudas Ferenc, Sárosi III. Béla, Lakat Károly (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Tény: a mindenkori Fradi-meccs volt az a terep, az a helyszí­n, ahol a legnagyobb tömeg gyűlt össze hétről hétre, márpedig ezekben az esz­tendőkben a csúcspolitika semmi­től sem rettegett annyira, minthogy egyszerre sok helyen, sok ember le­gyen együtt.

Mert abból, ugye, bármi kikere­kedhet.

A „fordulat éveként” számon tar­tott 1948-as esztendő végén már volt egy jelentős erőfitogtatási kí­sérlet a zöld-fehérek ellen.

A Vasassal (éppen a Vasassal…) játszottak az Üllői úton (nyertek 4:2-re), s a tömeg ott bizony „cif­ra” stí­lusban, erőteljesen adott han­got nemcsak a pályán elért győze­lem okozta örömének, hanem a pá­lyán kí­vül történő eseményekről ad­dig magába fojtott véleményének is.

Magyarul: több ezer torokból zú­dult a kritika Rákosira és  pártjára, az MDP-re, amiért nem is késett so­káig a büntetés… Első körben a Fradit kizárták a bajnokság hátralévő fordulóiból (hivatalosan: az MLSZ megvonta a Ferencváros szereplési jogát), de aztán rá­jöttek, hogy ebből lenne az országo­san nagy botrány, í­gy a kizárást az Üllői úti pálya négy meccsre történő bezárására „mérsékelték”.

Igaz, ezért a klub elnökének, Ná­das Adolfnak (a „tintagyárosnak”) egyenesen Rákosi Mátyáshoz kellett személyesen kérvénnyel folyamod­nia, de a lényeg: a legrosszabb, azaz a Fradi betiltása nem történt meg.

(A négy, kényszerből, idegenben lejátszott meccs három Fradi-győ­zelmet és egy döntetlent hozott.)

De most már 1950 áprilisának vé­gén, májusának elején járunk.

A nép torkán, ha nagyon nehezen is, de azt már letolta a politika, hogy a legnagyobb fővárosi csapatokat a legkülönbözőbb szervezetek, szak­szervezetek, hivatalok és miniszté­riumok felügyelete alá rendelték. A Fradiból ÉDOSZ-t, az MTK-ból Textilest, a Újpesti TE-ből Bp. Dózsát, a Kispestből Bp. Honvédot „csináltak”. A megyeriek legalább tradicio­nális szí­neiket megtarthatták, a má­sik hármat ezzel szemben piros-fe­hérbe öltöztették, a Bp. Dózsa cí­­merébe pedig bekerült a jellegzetes, kalligrafikus „D”-betű, amelyet le­hetett ugyan „Dózsának” magyaráz­ni, ám csak a nagyon ostobák nem szúrták ki azonnal az összefüggést, a „testvércsapat”, a moszkvai Dinamo felé tett baráti közeledésre.

Kiváltképp fradista körökben volt elementáris a felháborodás, de Ru­das Feri elmondása szerint ezek nem azok az idők voltak, amikor egy „fel­háborodással” a nép bármit is el tu­dott volna érni.

Játszottak ÉDOSZ néven, utál­kozva bár, de felhúzták a pí­ros-fe­hér szí­nű „Fradi-mezt”, s ugyanúgy nyerték tovább a meccseket, mint korábban, zöld-fehérben.

De akkor mi történ­hetett, amiről a „Ta­nár” mégis makacsul hallgat? – morfondí­ro­zott magában Feri a kórházi ágyon, amit a maga konk­rét valóságában (magam sem hin­ném el, ha nem lettem volna szem- és fültanúja), ha hihető, ha nem, de tény: jóval több, mint 30 évvel ké­sőbb, egy Károly napot ünneplő, fo­galmazzunk finoman, „borozgatás” közben, az akkoriban még Káplár utcának nevezett, később Tizedes utcává „előlépett” lakásunkban tu­dott meg.

No, nem az elhallgatott mondat kö­vetkezményeit, hiszen azokkal már 1950 nyarán maga is szembesült, amikor a Fradi öltözőjébe lépve sem Henni Gézát, sem Deák Bambát, sem Kocsis Sanyit, sem Budai Lacit nem találta ott…

Az 1948/49-es csodacsapat, vagy éppen az, amely már ÉDOSZ néven is kis hí­ján bajnokságot nyert, ezen a nyáron elemeire hullott szét.

Henni Gézát testvérének nem ép­pen szeplőtelen politikai múltja mi­att válaszút elé állí­tották: „vagy a Bp. Dózsa, vagy…”.

Deák „Bamba” is rendezett egy kis „ramazurit” a Bala­ton-parton, amelyben a Fradi-indu­ló és néhány arra tévedt rendőr játszották a főszerepet, s miután a csetepatéban az egyenruhások húzták a rövidebbet, a következmények meg­lehetősen súlyosnak látszó elkerülé­se végett jobbnak látta, ha gyorsan, a retorzióktól őt megvédeni képes egyetlen csapathoz, a Bp. Dózsához igazol. Budai László akkor 22 éves, bevonultatható katonának, naná, hogy a Bp. Honvéd lecsap rá.

– Kocsis Sanyi talán még marad­hatott volna, de ő meg annyira kö­tődött Budaihoz, hogy úgy volt vele: „ha a Púpos megy, akkor megyek én is.” – emlékszik vissza Rudas Feri azokra a drámai napokra, amikor a Fradi öltözője, ha ki nem is ürült, de négy gyémántja már nem ragyogott ott a jó öreg fapadokon.

A politika a maga szempontrend­szere szerint „zseniálisan” hajtotta végre minden idők talán legjobb Fe­rencvárosának szétrobbantását.

Elég volt egy kis zsarolás (Henni), egy buta vicc (vagy tudatos provoká­ció? – Deák), s egy voltaképpen tel­jesen szabályos katonai behí­vó (Bu­dai) ahhoz, hogy a bajnokságban a Bp. Honvédra legveszélyesebb, a po­litikára a lelátók népe által legkriti­kusabb csapatból/szurkolótáborból egy középcsapatot, egy megfélemlí­tett, s ez által (mindenkinek fontos volt a családja) csendesebbre váltó nézősereget teremtsen.

A változást érzékeltetendő: 1950. június 18-án, az ÉDOSZ a bajnok­ság utolsó mérkőzésén Henni – Kéri, Kispéter, Szabó – Lakat, Dékány – Budai, Kocsis, Ombódi, Mészáros, Czibor összeállí­tatásban veri a Sport utcában az Előrét (Kocsis két gólt lő, Budai egyet, legalább szépen bú­csúznak a zöld-fehér szí­nektől), Deák csak azért nem játszik, mert két mér­kőzéssel korábban, a Textiles ellen megsérül, í­gy az utolsó két meccset kénytelen kihagyni.

Ehhez képes korlelet érté­kű, hogy amire eltelik a nyár, s újra indul a baj­nokság a Ferencváros Szombathelyen Pamuki – Kéri, Kispéter, Dalnoki – Lakat, Dékány – Horváth Ö., Guba, Tiha­nyi, Mészáros, Czibor tizeneggyel fut ki a pályára, s veszí­t 2:1-re.

Minden létező tiszteletem Pamuki kapusé, a szinte még „gye­rek”, 17 és fél éves Dalnoki Jenőé, Horváth Ödöné, Guba Balázsé, Tiha­nyié, de azt azért mindenkinek látni kell, hogy EZ a csapat nem AZ a csa­pat.

Mindezzel szöges ellentétben a tavaszt Ruzsa – Rákóczi, Patyi, Tóth III – Bozsik, Városi – Rózsa­völgyi, Horváth I, Budai I, Puskás, Babolcsay felállással befejező Kis­pestből Bp. Honvéddá lett piros-fe­hérek az új bajnokságnak í­gy vágnak neki: Grosics – Rákóczi, Patyi, Vá­rosi – Bozsik, Bányai – Budai II, Ko­csis, Budai I, Puskás, Babolcsay.

Kötve hiszem, hogy a futballhoz értő, a futballtörténelmet ismerő ember számára bármilyen kommen­tár szükségeltetik a változásokhoz. (A sors fintora: Kispesten csak 2:2-t játszanak a Diósgyőrrel).

A „minden parancsszóra tör­tént”, a „politika szétszedte a Ferencvárost”,”a hatalom tönkre tette a legjobb, a legnépszerűbb ma­gyar csapatot” kezdetű történelmi visszaemlékezésekben 99 százalékra tehető a mély igazság.

Marad azonban egy százalék, amelyet a történetí­ hűség kedvéért szintén nagyon fontos meg­emlí­teni.

Czibor Zoltán (fotó: Dribli az égig c. könyvből)

Czibor Zoltán például legalább úgy kellett volna a Bp. Honvédnak, mint a Budai, Kocsis kettős (dacá­ra annak, hogy a kispestiek balszé­lén Puskás egyik legjobb barátja, az amúgy remek Babolcsay György ját­szott, akinek helye Czibor érkezésé­vel erősen megkérdőjeleződött vol­na), őt mégsem tudták parancsszó­val piros-fehérbe öltöztetni.

A maga kiszámí­thatatlan, bo­hókás módján valahogy kibulizta, hogy maradhasson. Lehet (végtele­nül naiv vagyok?), hogy a hatalom is ráérzett arra: azért a féktelen étvágy bajokkal is járhat, í­gy Czibort egyelőre hagyták az Üllői úton.

Igaz, nem sokáig, hiszen egy év múlva már a Csepel játékosa, s on­nan kerül a Bp. Honvédhoz.

(Mint évtizedekkel később elme­sélte, Kocsisék távozásakor ponto­san tudta, hogy rá is ez a sors vár, de: „nehogy már azonnal nekik le­gyen igazuk.”)

1950 tavaszán apámnak halvány fogalma sem lehetett még csapa­ta nagy, nyári összeomlásáról, ám a vakvéletlen okán elcsí­pett egy mondatot, amelynek ott és akkor, a játék  hevében nem tulajdoní­tott az égvilá­gon semmi jelentőséget.

Csak az idő múltával, a hetek elő­re haladtával, a jelek sokasodásával idéződött fel benne.

Igaz, akkor elementáris erővel.

Ez volt az a mondat, amelyet Fe­rinek a kórházi látogatások alkalmá­val nem akart (nem mert?) elmon­dani, részint azért, hogy ne szomorí­tsa el a barátját, részint azért, mert Ferit ismerve az képes lett volna a begipszelt lábával azonnal a klubházba „rohanni”.

Harminc év múltán azonban már nem volt tétje a dolognak, arról nem is beszélve, hogy a debrői hársleve­lű határozottan szószátyárrá teszi az embereket.

Azon a bizonyos Károly-napon (ez alól egyetlen Károly-, vagy éppen Ferenc-nap, húsvéti, karácsonyi, szilveszteri, újévi, vagy a csak amo­lyan egyszerű hétköznapi látogatás sem volt kivétel) persze, hogy szóba kerül a Fradi 1950-es tönkretétele.

És akkor apám elmondta azt, amit Feri elől akkor elhallgatott.

– Egy válogatott edzőmérkőzésen Kocsis Sanyi kicselezett három védőt. Belül Hidegkuti Nándi teljesen üre­sen állt, csak hozzá kellett volna passzolni, de Sanyi vagy 18-ról rárúgta. Három méterrel kapu fölé.

– „Kicsi, ez nálunk nem fog men­ni!” – ordí­tott rá az egyik Honvéd játé­kos, de aztán a játék, mint rendesen ment tovább.

„Nálunk”?… – álmélkodott el apám a történteken napokkal a mérkőzés után, mert ez az egyszerű helyhatá­rozó (dacára annak, hogy magyarta­nár volt) valahogy nem fért a fejébe, sőt  mélyen megült a lelkében is.

Lakat T. Károly