A Ferencvárosi labdarúgás egyik legemlékezetesebb és legsikeresebb korszaka ért végett az 1968-s bajnoki cí­mmel és a VVK döntővel. A hatvanas évek sikersorozata, a négy bajnoki cí­mmel, a VVK döntővel, a világválogatottakkal, Albert aranycipőjével nem múlt el az egyik pillanatról a másikra, hiszen azok még a következő évtized feléig kitartottak. Bajnoki ezüstérem, UEFA kupa elődöntő 1972-ben és KEK döntő 1975-ben. De valami végérvényesen lezárult, az „aranylábú gyerekek” helyett ifjú titánok jöttek, és bár értek el sikereket, de olyan hegemóniát mint hatvanas években már tudtak szerezni. Természetesen az utolsó bajnoki cí­münk után öregnek nevezett játékosok nem „adták olcsón a bőrüket”. 1971-ben Géczi, Novák, Páncsics, Juhász, Szőke, Branikovits, Albert és Rákosi már nem tartozott a fiatalok közé, többen már az 1965-s VVK győztes csapatnak is a tagjai voltak. A szurkolók is elfordultak a focitól, az 1969-s marseilles-i vereség sokkoló hatása nagyon lassan múlt el. Érdekes, hogy a válogatott valamennyi selejtezőjére 1969-ben került sor, és ez már – a 1967-es és 1968-as Fradi dupla után – Újpesti korszak volt, minden idők legjobb Dózsája, amely éppen 1969-ben kezdte meg páratlan sorozatát a bajnokságban, és ebben az évben VVK döntőt is játszott. Akkor vajon mi vezethetett az azóta csak „jönnek a csehszlovákok” focitragédiához? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →