…de egy másik még nyitva van. Ha emlékeim nem csalnak, utoljára talán negyedszázada fordult elő, hogy egy kiütéses vereség után a lelátó felállva tapsolt és énekelt. Mindannyian tudjuk, akkoriban égig nőttek az Üllői úti fák, és hiába kaptunk egy ötöst az Ajaxtól, zúgott a „szép volt fiúk”. 1995 őszén a BL-csoportkört ünnepeltük, 2019 őszén meg azt, hogy legalább a selejtező (továbbra is utálom ezt a jelzőt) harmadik fordulójában szembesültünk a valósággal. Mely tegnap este jó nagyot csapott az arcunkba. Fájt, nagyon fáj és egy rövidke kis alvás után is még fáj. Talán túl nagyot mertünk álmodni, talán elhittük, hogy öt sikeresen „túlélt” meccs elegendő ahhoz, hogy nálunk sokkal nagyobb focitudással rendelkező horvát bajnokon is túljussunk. Mert a realitás mást súgott, de most nem hallgattunk senkire, nem akartunk semmilyen tényezőt figyelembe venni, szinte már görcsösen ragaszkodtunk az álmainkhoz, mely el is hitette velünk, hogy igenis képesek vagyunk a bravúrra. Mely benne is volt a „levegőben”, hiszen olyan első félidőt produkált a csapat, melyet 25 éve biztosan nem láttunk. És ha van egy kis szerencsénk, ha Tokmac meg tudta volna közelí­teni a horvátok minőségét, talán már akkor eldől a továbbjutás. Javunkra. Magyar szinten elképzelhetetlen iram, lüktető játék, remek egyéni teljesí­tmények…mindezek megvoltak 45 percen át, csak az a fránya gól, csak a picinyke kis plusz hiányzott, mely végén nagyon is kiütközött a két csapat valódi tudása között. Tegnap este azzal is szembesültünk, hogy amit néha már „betegesnek” gondolunk, annak mégis csak van realitása. A Dinamó két fiatal játékosáért annyit kí­nálnak, mint az egész NB I játékosainak értéke, megszorozva kb. öttel. Azt sem tudnánk elképzelni, hogy a Fradi a Barcelona utánpótlásából, egy saját nevelésű 17 éves játékost „csalna” el Magyarországra, aki egy év múlva már stabil kezdő játékos, majd újabb egy év és már 40 millát ér…és tegnap este olyan dolgokat csinált (miközben azért fél szemmel már „kifele” kacsingatott), mely el is döntötte a továbbjutást. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A XVII. században, ha az alattvalók vagy a nagykövetek audienciát akartak kérni a Napkirálytól először is el kellett utazniuk Versailles-ba, majd belépve a pompázatos kastély vaskapuin, több szobán át vezetett az út XIV. Lajosig. Az meg nem volt egy könnyű menet, hiszen nem csak az ajtók előtt strázsáló testőrökön kellett átvergődni, hanem a szobákat egy jó nagy pénzes ládával „védő” minisztereken is, akiknek ha nem csurrant-csöppent egy kis adomány, akkor jött Athos, Porthos, Aramis és D’Artagnan (oké, ők csak Dumas regényében próbálták megmenteni a királynő becsületét) és máris vagy a felcsernél, vagy a palota nagykapus bejárata előtt találta magát a vendég. Ha pedig nagy-nagy nehézségek árán el is jutottak a trónteremig, ott sem a Napkirály várta őket, hanem a mindig szigorú és agyafúrt Richelieu bí­boros, aki végül is döntött, hogy a jobb vagy a bal oldali rejtett ajtót nyitja ki. Az egyik a királyhoz, a másik valamelyik miniszterhez, általában Colberthez vezetett. Már annak is lehetett örülni, de a végső cél, mégis csak a királyi lakosztály volt, a csodaszoba, mindenki álma, mert aki ide bejutott, annak örökre megváltozott az élete.

Szerhij Rebrov néhány hete öltötte fel legszebb ruháját és hű testőrei kí­séretében indult el azon az úton, melyről tudta, hogy nehéz lesz, tudta, hogy többeket is hasonló szándék vezet, és nem is az ő csapata rendelkezik a legtöbb pénzzel, de felvértezve szí­vvel, ésszel és taktikai érzékkel eljuthat az „álmok szobájáig”, ahol már csak egy lépés és egy ajtó választja el a királytól, de ha Richelieu bí­boros csak „másik” ajtót nyitja ki, már az is az álmaink birodalmát jelentené. Tegnap este nem Versailles csodás palotáján, hanem az Adria-i tengertől nem messze, egy elég furcsa kinézetű stadionban nyí­lt ki ajtó, ahová még nem léphetünk be, de az út felét már megtettük, és csak egy lépés kell és bejutottunk az előszobába. Onnan meg… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →