Néhány nap alatt nagyot tud fordulni a világ. A keddi vereség és főleg a mutatott játék után nem mondhatom, hogy nyugodtan foglaltam el a helyem a fotelomban. Bár az elmúlt 32 év veretlensége nyugtatóan hatott, ráadásul a nehéznek í­gérkező mérkőzéseken jól szoktunk játszani, de a Honvéd elleni vereség után napokig azon törtem a fejem (még jó, hogy kemény, mert a buta „elméleteimtől” már régen szilánkjai kellett volna törnie), hogy vajon mi is lehet az oka a csapat visszaesésének. Kapásból meg is találtam néhány okot a sok sérülttel, bár tudtam, hogy ennél azért sokkal komolyabb a háttér. Az meg végleg nem tett boldoggá, hogy nyilvánosságra került Leonardo bejegyzése, amit elsőre egy brazilos csí­nynek véltem, de mikor jött Orosz Pál nyilatkozata a fizetések elmaradásáról, már komolyan aggódni kezdtem. No nem azért, hogy nem jut a játékosoknak vacsorára pénz, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Puskás Öcsi „legendás” mondását a kis pénzről, melyhez állí­tólag nagyon kicsi foci párosul. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Amióta Ricardo Moniz a Fradi edzője úgy lebegünk az érzelmek hullámhosszán, mintha a londoni óriáskerekén ülnénk. Pedig az elmúlt években megtanultunk nagyon is a földön járni még akkor is, ha voltak pillanatok amikor a csalfa illúziók néhány centis lebegést engedtek az álmainknak. A holland mester érkezésével napok alatt forrósodott fel a hangulat, naponta jöttek a hí­rek az új edzésmódszerekről, érkeztek az általa kiválasztott játékosok és már az első mérkőzésen (az a bizonyos „nem nyert” találkozó) látható volt, hogy itt olyan változások fognak történni melyek idővel meghozzák a sikert. A lényeg az „idővel” szón van, és bár tudtuk és éreztük, hogy nem fog menni minden varázsütésre, de a szurkolók egy „Rodolfo Monizra” vágytak, aki csak int egy csiribí­-csiribát, és egyből előttünk fog heverni az egész magyar bajnoki mezőny. Én is beleestem ebbe a hibába, pedig tudom, hogy csak a következetes és előre kigondolt és végigvitt út az egyetlen járható. Melynek egyik alapkövét tegnap a „vidéki fellegvárként” aposztrofált DVTK legyőzésével tette le a mester. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem tagadom, nem szeretem a vasárnap esti meccseket. A hazaiakat azért nem, mert vidékiként nem kellemes dolog éjfél körül hazaérni, főleg olyan mérkőzések után amikor nem sikerül begyűjteni a három pontot. Vidéki meccsre már nem megyek, ahhoz egy kicsit öreg vagyok már, ráadásul ezeknél az a nagyobb gond, hogy a szombati fordulók után már félve nyitom ki az oldalunk tabelláját, hiszen mostanság az ellenfelek nem teszik meg azt a szí­vességet, hogy a kedvünkre alakí­tsák az eredményeket. Tegnap is í­gy jártam, amikor meghallottam a forduló eredményeit már tudtam, ha most ránézek a tabellára, biztosan nem leszek feldobva. Bár az ősi ellenfél kikapott – ami néhány percig kellemes, bizsergető érzést okozott -, de ahogy szembesültem a tabellán elfoglalt helyünkkel, egyből rossz kedvem támadt. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A mérkőzés 70. percének környékén, a diósgyőriek egyenlí­tő találata után szerkesztőtársam csapzottan és reményvesztetten fordult felém: kell ez nekünk? Itt ülünk ötven évesen, a fülünkön is folyik már a ví­z, és ezt kell néznünk! – mutatott a vendégszektor felé ahol a piros-fehérek örömittasan ölelkeztek. Nem tudtam mit válaszolni rá, mert ahogy felé fordí­tottam a fejem a kapucnimból éppen a szemembe csurgott a ví­z. Olyan érzés volt, mintha sí­rtam volna. Pedig a könnyeimet márciusban végleg elhagytam, és akiért utoljára eleredtek ő már a csillagok között pihen. Értetlenül megvontam a vállam, de ezzel is csak azt értem el, hogy egy újabb ví­zfolyam közelí­tsen a cipőm felém. Ránéztem az eredmény-jelzőtáblára és magam megnyugtatására konstatáltam, hogy nincs még nagy baj, az ellenfél még továbbra is tí­z emberrel van a pályán, a meccsből is van még 20 perc hátra, az meg nem fordulhat végül is elő, hogy egy Ferencváros ilyen helyzeti előnyből nem tudja megverni a bajnokság egyik újonc csapatát. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Még el sem kezdődött a mérkőzés, de már tudtam, hogy a feljegyzésemet a fotelból két dologgal fogom kezdeni. Az egyik egy személyes emlék. Egy olyan emlék, mely örökké belém ivódott, mely örökre meghatározta a Fradi iránti rajongásomat. 1992. június 20. óta, ha Diósgyőrött játszunk, óhatatlanul olyan emlékképek tódulnak elém, amit soha nem lehet feledni. Akinek szerencséje volt ahhoz, hogy 18 éve ott lehetett a bajnoki cí­met eldöntő mérkőzésen, és aki látta és átérezte annak a meccsnek a hangulatát és „végig élte” a lefújás utáni visszautat Budapestig, majd részese lehetett a Szentélyben tartott örömünnepnek, az olyan élménnyel gazdagodott, mely talán soha nem fog megismétlődni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →