Nem volt egyszerű feladat kikecmeregni a csütörtöki apátiából. Olvasgatva a különböző Fradi fórumokat szinte magamon éreztem azt a feszültséget és kí­nt amit a szurkolók kiadtak magukból a kiesés után. Forrtak az indulatok, repedeztek a szí­vek, voltak olyanok akik nyilvános kivégzéssel búcsúztak a megvásárolt bérletüktől, miközben minden játékos, edző és klubvezető hátára egy tarisznyát kötöttek, de már hamuba sült pogácsát sem csomagoltak, mert annyit sem érdemelnek. Ráadásul a fájdalmas és a kí­nos kiesés felerősí­tette a kint maradók hangját is, újra elérkezettnek látták a végső leszámolást és ha igazak a hí­rek, akkor még tüntetésre is készültek Kubatov Gábor háza elé. Tegnap délután tüntettem én is, de nem a szkenner és nem is az elnök ellen és főleg nem a Ferencváros ellen. Nem maradtam távol mint oly sokan (bár én sokkal kevesebb nézőre számí­tottam), de most kivételesen nem félórával a kezdés előtt foglaltam el a helyemet a lelátón, hanem közvetlenül a startpisztoly eldörrenése előtt. Nem akartam megnézni a bemelegí­tés, nem akartam a kissé hangos szpí­ker”utasí­tására” megtapsolni a játékosokat. Csak megjegyzem, hogy egyik barátom, aki közvetlenül mellettem ül, mindezek ellenére tartotta magát a hagyományaihoz és egy órával a kezdés előtt otthagyott minket az aulában és elfoglalta a helyét az arénában, mert számára ez már több évtizede hagyomány és szertartás is egyben. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gála után nem találom a szavakat. Mintha lebénultam volna, három órával a bí­rói hármas sí­pszó után csak ülök a gép előtt és képtelen vagyok egyetlen értelmes mondatot is kipréselni magamból. Tudom, hogy a felhőtlen öröm néha gúzsba köti az embert. Egy régi bölcselet szerint ha az öröm nincs megosztva, az fiatalon hal meg. Pedig a boldogságnak mindig tárgya van, mert mindig valami miatt vagy boldog. Egy olyan érzelem, melynek létezése egy külső dologtól függ. Az örömnek viszont nincs tárgya. Létezik benned anélkül, hogy bármilyen megmagyarázható érved lenne. Az ő létezése hasonlí­t a Napéhoz. Éget, hála a saját szí­ve tüzelésének. Akik ma kint voltunk a Szentélyben a nap égető sugaraival kí­sérve egy olyan boldog 90 percet élhettünk át, melyről ha ókori görög verselő lennék, ódákat zengenék. De nem vagyok sem görög, sem költő, csak egy „öregedő” Fradista, akinek 2015 tavasza a legszebb emlékeit idézi meg. Ugye emlékeztek 1992 tavaszára? Akkor ha jól emlékszem 13 győzelem mellett 2 döntetlennel értünk a csúcsra. Akkor Diósgyőrben volt a gálaelőadás, ma meg a Groupama Arénában. És nem csak a mérkőzésen, de előtte is. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Vajon mit lehet í­rni egy olyan mérkőzés után ahol nem érdemeltünk vereséget? Most biztos lesznek olyanok akik a fejükhöz kapnak, hogy miket hordok itt össze, de én az első perctől kezdve úgy éreztem, a Diósgyőr semmivel sem jobb, semmivel sem tud többet mint a Fradi. Persze a győztest gólt most le kell „számí­tolni”, hiszen bennük volt egy kis gólocska, bennünk meg nem. Ha most nagyon pikí­rt akarnék lenni, akkor örömködhetnék azon, hogy legalább Szivics mesternek szereztünk egy jó napot, hiszen ezzel a vereséggel nekünk már túl sok keresnivalónk nem lesz a dobogó környékén. Ez meg fájó, emiatt meg nincs is kedvem a hazaiak mesterével foglalkozni. A mérkőzés után, sőt közben is, Doll mestert az infarktus kerülgette. Meg is értem, hiszen a múltheti játékunkhoz képest még jól is teljesí­tettünk, de amí­g a csapatban nincs átütőerő, nincs igazi lendület és amí­g a csapatnak nincs egy igazi vezére, addig ezeket a meccseket sorra el fogjuk veszteni. Ez ellen pedig jelenleg túl sokat nem is tudunk tenni. Az sok mindent elmond a játékunkról, hogy a csapat szűrőjének kellett labdát szereznie és a játékot irányí­tania. A labdaszerzés munkaköri kötelessége, de a játék szervezése már nem. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy Cukic volt aki állandóan buzdí­totta is a csapatot, akkor vereségen sem szabad csodálkoznunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Amióta Szivics mester egy kissé fellengzősen kijelentette, hogy imádja legyőzni a Fradit, azóta „ferde” szemmel nézek rá. A Münchausen bárót is leköröző nyilatkozatairól hí­res tréner a héten még rá is tett egy lapáttal, hiszen olyan önfényező reklámba fogott, hogy azt bizony bármelyik celeb megirigyelhette volna. Kijelentette, hogy a taktika csúcspontja volt a „B” csapatával felálló Debrecen kiverése a Magyar Kupából és ideje lenne a szakmának hajbókolni előtte, valamint a két döntő olyan fizikai megterhelést jelentett a játékosai számára, hogy most bizony a Fradi ellen rotálnia kell a csapatát. Ezt persze egy pillanatig sem hittem el, hiszen akinek a Fradi legyőzése élete értelmét adja, az biztos nem fogja kihagyni azt a lehetőséget, hogy az ellenfél három állandó tagja hiányzik eltiltások miatt. Ez persze nem illik bele a mester összeesküvés-elméletébe, de ez őt igazán soha nem zavarta. Ígérem most már többet nem hozom elő Szivics mestert, de nehezen tudom megállni, annyira ingerel minden mondata. De most inkább a Fradiról és az előzményekről. Mivel egy pillanatig sem hittem abban, hogy a DVTK mezőgazdasági földtevékenységet fog folytatni, valamint ismertem a vendégek megtermett játékosait, Mateos és Pavlovic eltiltása miatt egy kicsit aggódtam, vajon a hiányzó belső tengelyt kikkel fogja pótolni Doll mester. Besic helye vitathatatlan volt, de arra csak tippelni tudtam, hogy kit fog mellé rendelni. A meccs előtt Besic-Gyömbér, vagy Besic-Busai kettőst vártam, erre jött a Besic-Cukic párosí­tás, mely elsőre meglepett, de végül is remek húzásnak bizonyult. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →