A keddi BL kiesést sokféleképpen éltük meg. Amikor éjfél magasságában hazafele gurult az autónk volt időnk kibeszélni magunkból a magunk mögött hagyott 90 percet. Kérdések és válaszok özönét öntöttük egymás nyakába, volt akinek hiányérzete volt, volt aki elfogadta a kiesést, volt aki örült annak, hogy egy kimondottan színvonalas, hajtós meccset láthattunk és volt olyan is, aki még nem ismerve az Európa Liga csoportbeosztását, már tavaszi menetelést vizionált. Annak utólag már nincs jelentőség, hogy az előbbi állítások melyikünkhöz is tatoztak, hiszen volt mikor egyszerre mind az öten próbáltuk az igazunkat a többiekre erőltetni. De nem csak a „kalocsai légió” (Bocsi után szabadon) között alakult ki „káosz”, de másnap a média hasábjain is eltérő vélemények csaptak össze, amit a pénteki sorsolás nagyon hamar rövidre is zárt, bár előtte olyan tippverseny alakult ki arról, hogy ki milyen ellenfeleket szeretne, hogy a tippmix radar már jelzett a központban, hogy talán ki kéne találni egy új szuper odds tétet. Péntek délután a csapatok ismeretében (melyben a zöld-fehér az „úr”) meg ténylegesen elindult a tippverseny. Vajon verhető ellenfeleket kaptunk, vajon könnyebb csoportba is kerülhettünk volna, vajon a Szentélyben vagy a Puskásban lesznek a meccsek, vajon mennyi pontot fogunk szerezni és ezzel mennyi zsetonnal fog növekedni a páncéltermünk? Mindezek talán arra jók voltak, hogy végre leülepedjen bennünk a Young Boys elleni két mérkőzés minden izgalma, lelkesedése, öröme és bosszúsága. Mert volt részünk mindenben, de az élet megy tovább, szeptember végén kezdődnek a csoportmérkőzések és itt van még a „mennyei” is, amit a halasztások miatt egy kicsit parkolópályára raktunk, bár ha ránéztem a tabellára, még a mínusz két mérkőzés ellenére sem volt örömteli. Váratlan és sokféleképpen magyarázott vereség a Kisvárda ellen, majd egy könnyed négyes a Mezőkövesdnek. Tegnap délután meg jött az újonc Loki, kispadján a Fradi volt saját nevelésű játékosával, Huszti Szabolccsal. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ahelyett, hogy szombat délelőtt készülődnék a délutáni mérkőzésre – Laudetur az autót csinosí­tja, Gyulus akkora szendvicseket gyárt, hogy a szektorunk jóllakna belőle, Endre töltögeti a „szopókás” edénykét paprika pálinkával, Józsi meg válogatja a kávé kapszulákat, hogy mire felérünk (megérkezik a taxi), habos kávéval fogadja a „kalocsai légiót” (Bockor ajánlásával), csak ücsörgök a számí­tógép előtt és próbálom lefoglalni magam. Felvetődött a fűnyí­rás lehetősége is, de nincs túl sok hangulatom hozzá és az esőistenek sem döntöttek még a felhők között. Már indulni kéne, tudod Te nyavalyás, átkozott ví­rus, nagyon kitoltál velünk, ahelyett, hogy gyülekeznénk a Szentély agorájában, maszkban/álarcban/kesztyűben és bizonyos szintig félelemmel zárjuk magunkat karanténba. Most már egy kicsit lazultak ugyan a szabályok, de nem annyira, hogy megtölthessük a lelátót. Lélekben ott leszünk, többen „tabló” formában is, talán a hangunk ereje hangszóróból meg fog szólalni, de iszonyatosan rossz érzés lesz, amikor elindul a visszaszámlálás az eredményjelzőn az üresen tátongó stadionban. Ezt nem lehet megszokni. A Kaposvár ellen már kaptunk í­zelí­tőt, de akkor még nem gondoltuk, hogy ez a bezártság ilyen sokáig keserí­ti meg a hétköznapjainkat. Annak már 70 napja…Jó lenne biztatót í­rni, remélve, hogy a várva várt harmincegyes szám nem az ürességnek fog felvillanni a kijelzőn, de erre jelenleg az égvilágon semmilyen garancia nincs. Remény esetleg, de az is inkább csak a szí­vünkben kalapál. Rápillantok az órára, két óra, már úton lennénk…ezt is csak a bezártság mondatja velem, a naptár május 22-t mutat, ha jól rémlik, rendes viszonyok között, már vége is lenne a bajnokságnak. Most annak a bizonyos számnak kéne jönni, de ne szaladjunk előre még az álmainkban sem. Azért még meg kell dolgozni a csapatnak…egyedül, a szurkolók ereje nélkül. Nem lesz könnyű menet, nagyon nem lesz könnyű. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Annak ellenére, hogy szeretek kutakodni a történelem viharaiban és mindig is foglalkoztatott a történések naptári meghatározása (vajon honnan tudjuk, hogy Julius Caesar több mint kétezer éve éppen január 10-én lépte át a Rubicont?), mégis amikor szombat délelőtt a naptárra nézve szembesültem az idő „szökésével”, egy kissé elbizonytalanodtam. Azt persze tudtam, hogy mint oly sok minden a szőkőév/nap kiagyalása is a rómaiakhoz köthető, de azzal már csak egy kis kutakodás után szembesültem, hogy valójában tévesen nevezzük február 29-t szökőnapnak, mert valójában 23-a „duplázódik”, í­gy 24-e szökik el, vagyis ad egy plusz napot négyévente februárhoz. A meccsnap annyit egyből hozzátett a naptári „értekezésemhez”, hogy elővettem a legalapvetőbb számolási eszközt, és az ujjaimmal gyorsan visszaszámoltam, hátra 24-e múlt szombatra esett, mert akkor legalább találtam volna egy plusz indokot a vereségre, mert azt egy hét után sem volt könnyű megemészteni. Nem történt tragédia, bárki beleszaladhat egy zakóba, tegnap a verhetetlennek vélt Pool is kapott egy hármast Watfordtól, mégsem tudtunk egykönnyen túl lenni a kövesdi fiaskón. Már a stadion agorájában készülődtünk a kezdésre, mégis téma volt a múlt heti vereség. Abban gyorsan megállapodtunk, hogy felejtsük el az egészet, bár bennem azért ott motoszkált a kisördög, hogy vajon a csapat képes lesz-e visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, vagy a kelleténél tovább fog-e  húzódni az a bizonytalanság, mely úgy csapott le Kövesden, mint Freddy Krüger vaskarma a fiatal lányokra. Ezen túl az is kérdés volt, hogy vajon a többi csapat, mely eddig elég kilátástalan esélyekkel lépett a pályára ellenünk, mennyit is tanult abból a taktikából amellyel Kuttor Attiláék alaposan megleptek bennünket. Az persze már más kérdés, hogy a múltheti „álomfoci” után hogy a fenébe tudtak kikapni a Zetétől, de ezt hagyjuk, irány a kuka, nekünk ennél sokkal fontosabb dolgunk volt, be kellett gyűjteni a három pontot a manapság nem éppen acélos Debrecentől. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A csütörtöki „dupla” pontot érő döntetlen után, miközben tapssal köszöntöttük a kissé (inkább nagyon) kifacsart játékosokat, amellett, hogy örültünk a késő esti produkciónak, felrémlett, hogy vajon elegendő lesz-e a szűken szabott három nap a regenerálódásra. Ha a végén összeadtuk volna a pályán lévő 11 játékos oxigénszintjét normál esetben talán egy emberét tette volna ki, de lehet, hogy őt is lélegeztetőgépre kellett volna kapcsolni egy kiadós lépcsőzés után. Ezt nem bántásnak í­rom, bár sokak szerint nem okozhatna gondot a kettős terhelés, de egyrészt a topbajnokságokban szereplők is megsí­nylik azt a flúgos futamot amit az UEFA a „pénz beszél” jelszó alatt a csapatokra kényszerí­t, másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar bajnokság sem feszí­ti szét az izmokat. Ha pedig igaz az utóbbi megállapí­tás, akkor talán még sem kéne annyit hangoztatni a kettős terhelést, vagy egy kicsit levinni a „szintet” másfeles terhelésre. Az igazságot úgy sem egy jegyzetben találjuk meg, azt a tények szokták igazolni, bár néha azok is felülí­ródnak. A tények meg vasárnap jöttek velünk szembe. Néhány órával a kezdés előtt mocorgott is bennem egy kis frász, és nem csak az esetleges fáradtság miatt, hanem a debreceni múlt miatt is, ahová még „normál” körülmények között sem győzni jártunk. Hiába énekelgettünk útközben a pulykakakasokról, a legtöbb esetben nem vigyáztunk, lyukas volt a kas és simán kiugrott belőle a három pont. Ami elég vészjóslónak hat, még elég mélyen él bennünk a májusi „kirándulásunk”, amikor az utolsó percben jött az álomgól, amit még felejteni sem engednek, hiszen úton útfélen erre terelődik a szó még akkor is, ha a szerzője már valamelyik benzinkúton munkálkodik, igaz, ott még csak segédmunkásként, tegnap is két percet kapott egy olyan mérkőzésen ahol a Fehérvár 70 percen át emberelőnyben játszott. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →