Ahelyett, hogy szombat délelőtt készülődnék a délutáni mérkőzésre – Laudetur az autót csinosí­tja, Gyulus akkora szendvicseket gyárt, hogy a szektorunk jóllakna belőle, Endre töltögeti a „szopókás” edénykét paprika pálinkával, Józsi meg válogatja a kávé kapszulákat, hogy mire felérünk (megérkezik a taxi), habos kávéval fogadja a „kalocsai légiót” (Bockor ajánlásával), csak ücsörgök a számí­tógép előtt és próbálom lefoglalni magam. Felvetődött a fűnyí­rás lehetősége is, de nincs túl sok hangulatom hozzá és az esőistenek sem döntöttek még a felhők között. Már indulni kéne, tudod Te nyavalyás, átkozott ví­rus, nagyon kitoltál velünk, ahelyett, hogy gyülekeznénk a Szentély agorájában, maszkban/álarcban/kesztyűben és bizonyos szintig félelemmel zárjuk magunkat karanténba. Most már egy kicsit lazultak ugyan a szabályok, de nem annyira, hogy megtölthessük a lelátót. Lélekben ott leszünk, többen „tabló” formában is, talán a hangunk ereje hangszóróból meg fog szólalni, de iszonyatosan rossz érzés lesz, amikor elindul a visszaszámlálás az eredményjelzőn az üresen tátongó stadionban. Ezt nem lehet megszokni. A Kaposvár ellen már kaptunk í­zelí­tőt, de akkor még nem gondoltuk, hogy ez a bezártság ilyen sokáig keserí­ti meg a hétköznapjainkat. Annak már 70 napja…Jó lenne biztatót í­rni, remélve, hogy a várva várt harmincegyes szám nem az ürességnek fog felvillanni a kijelzőn, de erre jelenleg az égvilágon semmilyen garancia nincs. Remény esetleg, de az is inkább csak a szí­vünkben kalapál. Rápillantok az órára, két óra, már úton lennénk…ezt is csak a bezártság mondatja velem, a naptár május 22-t mutat, ha jól rémlik, rendes viszonyok között, már vége is lenne a bajnokságnak. Most annak a bizonyos számnak kéne jönni, de ne szaladjunk előre még az álmainkban sem. Azért még meg kell dolgozni a csapatnak…egyedül, a szurkolók ereje nélkül. Nem lesz könnyű menet, nagyon nem lesz könnyű. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Annak ellenére, hogy szeretek kutakodni a történelem viharaiban és mindig is foglalkoztatott a történések naptári meghatározása (vajon honnan tudjuk, hogy Julius Caesar több mint kétezer éve éppen január 10-én lépte át a Rubicont?), mégis amikor szombat délelőtt a naptárra nézve szembesültem az idő „szökésével”, egy kissé elbizonytalanodtam. Azt persze tudtam, hogy mint oly sok minden a szőkőév/nap kiagyalása is a rómaiakhoz köthető, de azzal már csak egy kis kutakodás után szembesültem, hogy valójában tévesen nevezzük február 29-t szökőnapnak, mert valójában 23-a „duplázódik”, í­gy 24-e szökik el, vagyis ad egy plusz napot négyévente februárhoz. A meccsnap annyit egyből hozzátett a naptári „értekezésemhez”, hogy elővettem a legalapvetőbb számolási eszközt, és az ujjaimmal gyorsan visszaszámoltam, hátra 24-e múlt szombatra esett, mert akkor legalább találtam volna egy plusz indokot a vereségre, mert azt egy hét után sem volt könnyű megemészteni. Nem történt tragédia, bárki beleszaladhat egy zakóba, tegnap a verhetetlennek vélt Pool is kapott egy hármast Watfordtól, mégsem tudtunk egykönnyen túl lenni a kövesdi fiaskón. Már a stadion agorájában készülődtünk a kezdésre, mégis téma volt a múlt heti vereség. Abban gyorsan megállapodtunk, hogy felejtsük el az egészet, bár bennem azért ott motoszkált a kisördög, hogy vajon a csapat képes lesz-e visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, vagy a kelleténél tovább fog-e  húzódni az a bizonytalanság, mely úgy csapott le Kövesden, mint Freddy Krüger vaskarma a fiatal lányokra. Ezen túl az is kérdés volt, hogy vajon a többi csapat, mely eddig elég kilátástalan esélyekkel lépett a pályára ellenünk, mennyit is tanult abból a taktikából amellyel Kuttor Attiláék alaposan megleptek bennünket. Az persze már más kérdés, hogy a múltheti „álomfoci” után hogy a fenébe tudtak kikapni a Zetétől, de ezt hagyjuk, irány a kuka, nekünk ennél sokkal fontosabb dolgunk volt, be kellett gyűjteni a három pontot a manapság nem éppen acélos Debrecentől. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A csütörtöki „dupla” pontot érő döntetlen után, miközben tapssal köszöntöttük a kissé (inkább nagyon) kifacsart játékosokat, amellett, hogy örültünk a késő esti produkciónak, felrémlett, hogy vajon elegendő lesz-e a szűken szabott három nap a regenerálódásra. Ha a végén összeadtuk volna a pályán lévő 11 játékos oxigénszintjét normál esetben talán egy emberét tette volna ki, de lehet, hogy őt is lélegeztetőgépre kellett volna kapcsolni egy kiadós lépcsőzés után. Ezt nem bántásnak í­rom, bár sokak szerint nem okozhatna gondot a kettős terhelés, de egyrészt a topbajnokságokban szereplők is megsí­nylik azt a flúgos futamot amit az UEFA a „pénz beszél” jelszó alatt a csapatokra kényszerí­t, másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar bajnokság sem feszí­ti szét az izmokat. Ha pedig igaz az utóbbi megállapí­tás, akkor talán még sem kéne annyit hangoztatni a kettős terhelést, vagy egy kicsit levinni a „szintet” másfeles terhelésre. Az igazságot úgy sem egy jegyzetben találjuk meg, azt a tények szokták igazolni, bár néha azok is felülí­ródnak. A tények meg vasárnap jöttek velünk szembe. Néhány órával a kezdés előtt mocorgott is bennem egy kis frász, és nem csak az esetleges fáradtság miatt, hanem a debreceni múlt miatt is, ahová még „normál” körülmények között sem győzni jártunk. Hiába énekelgettünk útközben a pulykakakasokról, a legtöbb esetben nem vigyáztunk, lyukas volt a kas és simán kiugrott belőle a három pont. Ami elég vészjóslónak hat, még elég mélyen él bennünk a májusi „kirándulásunk”, amikor az utolsó percben jött az álomgól, amit még felejteni sem engednek, hiszen úton útfélen erre terelődik a szó még akkor is, ha a szerzője már valamelyik benzinkúton munkálkodik, igaz, ott még csak segédmunkásként, tegnap is két percet kapott egy olyan mérkőzésen ahol a Fehérvár 70 percen át emberelőnyben játszott. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Szombat, este tí­z óra. A derék debreceni legények már a buszon ültek (a záró sí­pszó után egyből „figyelmeztettük” is őket, hogy indul a menetrendszerinti járat), amikor az arénában még tovább folytatódott a fieszta. Mintha abba sem hagytuk volna a múltheti bajnokavatást és derbigyőzelmet, a tí­zezer szurkoló és a csapat együtt örült, táncolt, dalolt, körbeölelve az arénát. Ehhez parádés körí­tést adott a győzelem, a harmadik csillag és az újonnan „kinevezett” és a tábor által zseniális megkomponált Freed from desire (Gala) dal, benne a „legendás” refrén (nem idézem – nem is lehet, ezt hallgatni és átélni kell), ahol játékos, fiatal és idős szurkoló is fellelkesül és olyan erővel ropja a táncot az aréna betonteknőjében, hogy talán még a „Metró is beszakadt” néhány száz méterre arrébb. Ami meg a lokomotí­vot illeti, ők csak keressék azt az elveszett pulykakast, mert bizony lyukas lett a kas, hiába érkeztek olyan nagy vehemenciával, méretes mellénnyel, és a mennyei csodagóljával a kezdőben, bizony kiugrott a pulykakas, ahonnan egyből egy zöld-fehér pörköltes tányérban landolt, nokedlivel és savanyú uborkával. Ahogy szerkesztőtársam neje készí­tette szombat délután, be is lakmároztunk, de mivel a pulykakasok még útban voltak az Üllői út felé, í­gy „csak disznólkodtunk”, majd néhány jól megpakolt tányér után aggodalommal simogattuk egy kicsit gömbölyödő hasunkat: vajon eljutunk az arénába vagy maradunk és kérünk még néhány adag pörköltet? Szerencsére 1-2 óra alatt kipihentük a finom ebéd fáradalmait és hat óra után már bebocsájtást is nyertünk az arénába. Még sem maradhattunk le a szezon utolsó hazai meccséről! Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Most talán az lenne a legjobb, ha kimennék a teraszra és élvezném a februári napsütést. Az legalább simogatna, kezemben egy doboz sörrel gyűjteném magamba az éltető sugarakat és nem kéne magyarázatot találni arra a 90 percre ami lepergett előttünk. A gond az, hogy valójában még keserűséget és haragot sem érzek, és legszí­vesebb elintézném azzal, hogy megérdemeltük a vereséget mert mindent meg is tettünk annak érdekében, hogy ez í­gy alakuljon. Ráadásul még az első harminc percet leszámí­tva benne is volt a levegőben, szinte lekopí­roztuk a múltheti meccsünket, a különbség csupán annyi, hogy a Debrecen jobban ráérzett a győzelem í­zére. Éltek is vele, megérdemelték. Ezzel meg le is zárhatnám az egész „fecsegést”, mert én is válaszokat várok a szakmai stábtól. Nem üres szócséplést, nem semmit mondó magyarázatot. Mert nem ezt í­gérték, mert ősszel úton útfélén azt hallgattuk, hogy majd tavasszal látjuk az igazi Rebrovi csapatot. Eddig megkaptuk: háromból egy soványka győzelem, egy döntetlen és egy vereség. Ez meg akkor is kevés, ha az üldöző Videoton eddig megtette a szí­vességet és többet hibázott mint mi. Este még rátehet egy lapáttal, de jelenleg az sem hozna igazán tűzbe. Pedig ahogy múlnak a percek és ahogy egyre tehetetlenebbül érzem magam, úgy tör rám a keserűség. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →