A Videoton megtetette azt a „baráti” szí­vességet, hogy a mielőtt elkezdtünk volna pulykakasok után kajtatni a Nagyerdőben (ezt a mutatványt még David Attenborough is megirigyelné), a szokásosnak mondható idegenbeli meccsünk előtt feltett költői kérdés mellé még egy párosult. Kezdjük azzal, ami végül is eddig meghatározta az egész bajnoki szezonunkat, miszerint miért is nem tudunk idegenben úgy játszani mint otthon? Ez még annak a fényében is költői, hogy hazai pályán sem mindig remekelünk, bár tavasszal elég szép gombócmennyiséget letettünk a nagyi asztalára. De ha most felteszem a kérdést (mely nem költői), hogy vajon mikor nyertünk utoljára „vidéken”, talán csak a legfanatikusabbak és a képmemóriával megáldottak tudnák kapásból a választ. Bár rajongó vagyok, de nem fanatikus, ráadásul képmemóriával sem rendelkezem, sőt lassan a normál memóriám is felmondja a szolgálatot, ezért nekem fel kellett lapoznom a Tempó, Fradi! adatbázisát, hogy valahol a „múlt homályában” rátaláljak az időpontra: 2017. november 18., Paks. Mielőtt kapnám a fenyí­tést a doktoranduszoktól, gyorsan hozzáteszem, hogy a tavaszra forduló őszi szezon utolsó fordulójában a Vasast is vertük a Puskásban, és bár vidékiként nem nagyon kedvelem Pestet, ettől még Pest nem vidék. Kivétel persze itt is van, de Újpest eleve egy más tészta, jó-jó a Vasas is (tegnap játszottak is egy „vidéki rangadót”), de talán belekeveredtem a mondókámba, í­gy gyorsan vissza is lapátolom magam a vidéki szereplésünkhöz. Pakson időztünk egy kicsit, majd utána kikaptunk a Viditől, a Halitól és a Divitől – csak hogy ne maradjon ki a Bódog csapat a becéző szavakból. Ezen túl meg, ahhoz elég egyetlen ujjunk is, hogy amikor győztünk idegenben (azért azok vannak többségben), ahhoz mikor párosult jó játék. Tudom, ehhez már tényleg képmemóriával kell rendelkezni, ezért megsúgom: tavaly szeptemberben, a Honvéd ellen. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy gyors mozdulat és lekerül a Sas fejéről a takaró sapka. Szemei előtt kitárul a világ, kicsit aggódva néz körül az Aréna zöld-fehérbe öltözött forgatagában, keresi a gazdáját, szeretné már hallani a hí­vó hangot, látja a pálya közepén a dobogót, rajta a csalogató falatokkal. Indulni kéne, de szárnyai mintha megmerevedtek volna. Túl sok az ismeretlen arc, túl erős a hangorkán, mintha az arénán átlibbenő szellő sem hozná felé a jeleket. Kell egy kis noszogatás, mintha a gazda közeledne, csak el kéne indulni, neki itt feladata van, körbe kell szállni, köszönteni kell a szurkolókat, éltetni a Ferencvárost. Nem szabad megijedni, mert a félelem úgyis utolér. De ha szembeszállunk vele, akkor mi használhatjuk a félelmet, ahogy a madarak teszik a vadonban rájuk zúduló viharral: szembefordulnak vele és fölébe emelkednek. Most neki is ezt kell tennie. Már érzékeli a pódiumot, már a csőrébe érzi a friss hús illatát, de mintha megtorpanna, mintha elveszne az Aréna zsibongó őrületében. Átrepül a pódium felett, a gazdája aggódva követi, kiterjeszti hatalmas szárnyait, már élvezi a repülést, élvezi, hogy ennyien vagyunk, hogy egyek vagyunk, hogy három év után újra egyesült a család. Ez számára is furcsa érzés, a kapu mögött még soha nem látott ekkora tömeget. Ekkor gondol egy merészet, fittyet hány a hús bódí­tó szagára, neki most nem itt kell landolnia, megcélozza a kapufa keresztlécét, ha most labda lehetne a „vinklibe” csapódna, de az legyen Varga Roli és Böde Dani dolga. Fenséges tekintettel ül a kapufán, nem Cukicot akarja utánozni, de onnan szép a világ, onnan látni a zöld-fehérbe öltözött tömeget. A Sas leszállt…a Tábor visszatért. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Vasárnap reggel, mikor álmosan és az éjszakai hőgutától kissé megroggyantan próbáltam a kávéfőzőmet üzembe helyezni, a gondolataim nem a késő délutáni meccsen jártak. Ahhoz túlságosan ledöntött a ránk szakadt nyári hőség, mely fittyet hányva a hőszigetelésnek és a légkondinak, úgy becsomagolta az egész házat, mintha felakarná adni postán és elküldeni az északi sarkra, hogy még több jégtömb szakadjon le. Az elmém lassan egy katasztrófafilm képkockáit kezdték elém vetí­teni, de közben szép lassan elkezdett csordogálni a kávé és már illatától kezdett visszatérni belém az élet. Eltűnt a jégolvadás, a minden ajtót nyitva akció következtében egy kis hűsí­tő szellő is megérkezett, ennyi meg elég volt ahhoz, hogy a kávé illatától átitatva megpróbáljam átállí­tani az agyam egy kis ráhangolódásra, mert ma mégis csak meccs nap van, és ha emlékeim visszavisznek 30-40 évet, akkor apám szemben ül velem a kopott konyhaasztalnál, miközben nagymamám főzi a cikória kávét, előtte a friss sportújság (ébredés után az első útja mindig az újságoshoz vezetett) amit általában hangosan és szinte minden mondatnál külön megjegyzéssel olvasott fel. Nem tűrte ha bármi rosszat is í­rnak a Fradiról, a világ összes ügyvédjét összehí­vta volna az ellen a gazság ellen amit a legtöbb esetben csak „kiolvasott” az újságok hasábjaiból. A jelenben meg csak szürcsölgetem a kávét, sajnos már apám sem ül velem szemben, újságért sem baktatnék el semmi pénzért, és reggel 8 óra magasságában jobban érdekelt, hogy vajon mikor csap le ránk a közelgő vihar, mint az, hogy vajon ez a vihar elfog-e érni este hatig Debrecenig. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ahogy közeledünk a bajnokság befejezéséhez egyre fásultabban érzem magam. Úgy vagyok vele mint a mindennapok taposómalmával, jó lenne kilépni a szinte már robottechnikával működtetett napok egyhangúságából. Jó lenne ha nem kéne foglalkozni a reggeli csörgőóra kalimpálásával, ha nem futtából kéne bekapni a pirí­tóst és szőrtelení­teni torkunkat a forró kávéval, hanem kipihentem megállni a reggelis svédasztal előtt és azon elmélkedni, hogy most jobbról balra, vagy balról jobbra lapátoljam be a finomságokat. Ahogy jó lenne a reggeli dilibogyók helyett egy időkapszulát bekapni és a munkahely helyett elrepülni oda, ahová mindig is vágytunk. Az biztos, hogy az első utam Augusztus császár Rómájába vezetne, ahol már túl lennénk Lepiduson és Antoniuson, nem akarnék én harcolni, csak a kezembe fogni néhány denariust, kimenni a piacra, sétálni az épülő és szépülő Róma utcáin. A második utam már közelebbre vezetne, oda csak 80 évet és 120 km-t kéne megtenni, majd megállni az Üllői út 129 előtt, nem törődni a zuhogó esővel, elvegyülni az urak és a hölgyek tömegében, akik mind-mind azért jöttek, hogy tanúi lehessenek a Ferencváros második KK győzelmének. Innen már a dátum sem lehet kérdéses, 1937. szeptember 12. A mérkőzés kezdése előtt az eső is eláll, a lelátók megteltek, zúgott a Hajrá Fradi!, mindenki idegesen tördelte a kezét, vajon Sárosi vagy Piola fogja eldönteni a döntő első mérkőzését…Szép-szép ez az időutazós álom és bár legszí­vesebben továbbra is Sárosi dr. három góljáról mesélnék, de a mókuskerék visszarángat a földre, a jelenbe és bármekkora is a két korszak közötti kontraszt, most mégis a tegnapi bágyasztó döntetlenről kell értekeznünk még akkor is, ha jelen pillanatban ehhez nincs túl sok hangulatom. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →