Nem kedvelem a Debrecen elleni meccseket. 12 évvel ezelőtt, egy május végi borzalom úgy égett a csontjaimba és olyan mély sebet ejtett, hogy utána 6 évig még az Üllői úti felüljárót is elkerültem. Nehéz volt feledni azt a pénteki napot, de ahogy mondani szokás, az idő végül is minden sebet begyógyí­t. A bajnoki lebonyolí­tási rend miatt talán nem törvényszerű, de ha május, akkor Debrecen. És nem csak 2003. május 30.-a, amikor elvesztettük a bajokságot és sokan a hitünket is, hanem szinte napra pontosan egy évre rá egy újabb bajnoki döntő a Loki ellen, ahol már nem hibáztak Geráék, igaz a 28. bajnoki cí­münkhöz (de régen volt már!) kellett az ellenfelek botlása is. 11 évvel később, a III. Szentélyünkben nem a bajnoki cí­m volt a tét (talán majd jövőre), sőt ha jól belegondolunk az izgalmakat száműzhettük is volna. A bajnoki cí­m eldőlt, kupadöntősként biztos a kora nyári kupaindulás, az meg, hogy másodikok vagy harmadikok vagyunk, statisztikailag fontos, de érzelmileg nekünk csak a végső diadal adhat megnyugvást. Ennek fényében eléggé nyugodtan készülődtem a 81. Ferencváros-Debrecen bajnoki rangadóra, magamban talán csak annyi feltételt szabtam, hogy játsszunk egy jót és lehetőleg folytassuk a veretlenségi sorozatunkat. Az eredménytől függetlenül a barátaimmal úgyis jól fogjuk érezni magunkat. A végén mégis „fancsali” mosoly ült az arcunkra. Szeretek ajándékozni, de nem egy pontot…és főleg nem a Lokinak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A tegnap esti El Clásico után megnézni egy mérkőzést nem a legkönnyebb feladat. Még akkor sem, ha az egyik csapat éppenséggel a szí­vünk egyik fele, mely nem csak azért dobban, hogy életet leheljen belénk, hanem azért is, hogy megőrizze és tovább vigye a örökké bennünk élő 3E üzenetét. Ráadásul péntek este belenéztem a lilák meccsébe is, a nézőtéren voltak vagy ötszázan, de a tegnapi 5 mérkőzésen sem voltak 7 ezren, miközben a Bernabéu Stadionban 81 ezren szurkolták végig a spanyol „örökrangadót”. Ha ehhez hozzávesszük a mindenki által ismert spanyol-katalán ellentétet óhatatlanul is a román-magyar ugrott be először, teljesen más előjellel. Madridban nem voltak üres szektorok, nem foglalkoztak az ellentétekkel, csak a focival. Tudom, ott van pénz bőven és a spanyol fővárosban hazánk lakosságának harmada él, de akik jól ismerik labdarúgásunk történelmét azok tudják, voltak idők amikor a magyar pályákon is teltházas meccseket rendeztek… és még foci is volt javából. De most hagyjuk el Madridot, hiszen nekünk ma Debrecenbe kellett mennünk és nem azért a bizonyos pulykakasért, hanem győzelemért. Titokban reméltem, hogy csak a kocsis ketrecéből fog kiugrani a kakas és nem a mi tarisznyánkból fog kiesni a három pont. Pedig elég jól ismerem a két csapat debreceni statisztikáját, mely szerint az eddigi 40 Debrecen-Fradi mérkőzésből mi csak 10-t nyertünk meg, mely a Fradi dicsőséges múltjában is „elrettentő” példaként szerepel. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A mérkőzés napja épp úgy kezdődött mint általában. Hajnali ébredéssel. Persze igazodva a vasárnap szelleméhez nem pattantam ki az ágyból (az már eleve régóta nem megy), nem is akartam csörömpölni a kávé főzésével, í­gy maradt a „szempihentetés” és az elmélkedés. Megpróbáltam kivonni magam az elmúlt hetek eseményei alól, nem akartam azzal a tudattal a délutáni mérkőzésre gondolni, hogy mi lesz velünk, ha ma is elmarad a bajnoki győzelem. Az őszi „menetelés” jutott az eszembe, ott is volt két három mérkőzéses vesszőfutásunk melynek a végén Moniz mesternek távoznia kellett. Persze most igazságtalan lennék a holland mesterrel szemben ha nem emlí­teném meg, hogy bizony voltak remek meccseink is, főleg a rangadókon szerepeltünk úgy, ahogy mindig is szerettük volna látni a csapatot. Természetesen nem akarok párhuzamot vonni, de a hajnali félig kábulatot nehezen tudtam befolyásolni. Ezért inkább régebbi Debreceni mérkőzések felidézésével mulattam a cammogó időt. Abból meg a közelmúltunkban volt néhány emlékezetes. 1995 és 2004 – két bajnoki cí­met eldöntő mérkőzés. 2003. május 30. jelenti a negatí­vumot, de azt szerencsére gyorsan sikerült kiüldözni az agyamból. Néhány perces szundikálás után meg azon vettem észre magam, hogy egy régi Aradszky táncdalt próbálok felidézni – reménytelenül. Csak a cí­me zakatolt a fejembe, dallam és szöveg nélkül. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ha vonatot látok, már akkor akaratlanul is olyan emlékek tódulnak elő, melyeket legszí­vesebben örökre elfelejtenék. Persze nincs gondom a vaspályás lovagokkal, gyerekkoromban sem akartam vasutas lenni és ahol lakom már 30 éve csak egy dí­szes állomás jelzi (az egyik terme igazi népművészeti remekmű), hogy itt valaha emberek várakoztak és szálltak fel arra a kimustrált pöfögőre, mely annyi idő alatt tette a nagyobb állomásig tartó utat, mintha lovaskocsival mentünk volna. Pedig volt varázsa a vonatozásnak, az első Fradi meccsemre is azzal utaztam a nagypapámmal, de arról sajnos nem tehetek, hogy a vonatokról nekem a debreceni vasutas focicsapat ugrik be még akkor is, ha manapság már csak a nevükben van közük a sí­npályához. Inkább a focihoz, mely a jelen évezredben eddig 6 bajnoki aranyérmet szereztek. Mi meg csak kettőt, az utolsót 10 évvel ezelőtt egy emlékezetes Üllői úti éjszakában – a Debrecen ellen 3:1-re megnyert mérkőzés után (plusz egy kis szerencsével, de ez most mellékes). De ha bajnoki döntő és Debrecen, akkor jöjjön az a találkozó mely miatt minden vonatról 2003. május 30-a jut az eszembe. Ezen meg egyenlőre az idő sem tud változtatni és az sem, hogy ma délután nem az Üllői úton csaptunk össze a Lokival, és nem is egy bajnoki döntőben, hanem a bajnokság 5. fordulójában. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →