A mérkőzés napja épp úgy kezdődött mint általában. Hajnali ébredéssel. Persze igazodva a vasárnap szelleméhez nem pattantam ki az ágyból (az már eleve régóta nem megy), nem is akartam csörömpölni a kávé főzésével, í­gy maradt a „szempihentetés” és az elmélkedés. Megpróbáltam kivonni magam az elmúlt hetek eseményei alól, nem akartam azzal a tudattal a délutáni mérkőzésre gondolni, hogy mi lesz velünk, ha ma is elmarad a bajnoki győzelem. Az őszi „menetelés” jutott az eszembe, ott is volt két három mérkőzéses vesszőfutásunk melynek a végén Moniz mesternek távoznia kellett. Persze most igazságtalan lennék a holland mesterrel szemben ha nem emlí­teném meg, hogy bizony voltak remek meccseink is, főleg a rangadókon szerepeltünk úgy, ahogy mindig is szerettük volna látni a csapatot. Természetesen nem akarok párhuzamot vonni, de a hajnali félig kábulatot nehezen tudtam befolyásolni. Ezért inkább régebbi Debreceni mérkőzések felidézésével mulattam a cammogó időt. Abból meg a közelmúltunkban volt néhány emlékezetes. 1995 és 2004 – két bajnoki cí­met eldöntő mérkőzés. 2003. május 30. jelenti a negatí­vumot, de azt szerencsére gyorsan sikerült kiüldözni az agyamból. Néhány perces szundikálás után meg azon vettem észre magam, hogy egy régi Aradszky táncdalt próbálok felidézni – reménytelenül. Csak a cí­me zakatolt a fejembe, dallam és szöveg nélkül. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ha vonatot látok, már akkor akaratlanul is olyan emlékek tódulnak elő, melyeket legszí­vesebben örökre elfelejtenék. Persze nincs gondom a vaspályás lovagokkal, gyerekkoromban sem akartam vasutas lenni és ahol lakom már 30 éve csak egy dí­szes állomás jelzi (az egyik terme igazi népművészeti remekmű), hogy itt valaha emberek várakoztak és szálltak fel arra a kimustrált pöfögőre, mely annyi idő alatt tette a nagyobb állomásig tartó utat, mintha lovaskocsival mentünk volna. Pedig volt varázsa a vonatozásnak, az első Fradi meccsemre is azzal utaztam a nagypapámmal, de arról sajnos nem tehetek, hogy a vonatokról nekem a debreceni vasutas focicsapat ugrik be még akkor is, ha manapság már csak a nevükben van közük a sí­npályához. Inkább a focihoz, mely a jelen évezredben eddig 6 bajnoki aranyérmet szereztek. Mi meg csak kettőt, az utolsót 10 évvel ezelőtt egy emlékezetes Üllői úti éjszakában – a Debrecen ellen 3:1-re megnyert mérkőzés után (plusz egy kis szerencsével, de ez most mellékes). De ha bajnoki döntő és Debrecen, akkor jöjjön az a találkozó mely miatt minden vonatról 2003. május 30-a jut az eszembe. Ezen meg egyenlőre az idő sem tud változtatni és az sem, hogy ma délután nem az Üllői úton csaptunk össze a Lokival, és nem is egy bajnoki döntőben, hanem a bajnokság 5. fordulójában. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Végre nyugodt hetünk volt. Győztünk az örökrangadón, és bár volt néhány bizakodással teli napunk, de tudtuk, hogy a dobogós álmáink legfeljebb szombatig fognak tartani, mert azt igazán senki sem gondolta, hogy az Eger meglepheti a Honvédot. Abban azért bí­ztunk, hogy a nagy csinnadrattával beharangozott győri bajnoki ünneplésbe az MTK nem fog belerondí­tani, de tisztában voltunk azzal, hogy ez legfeljebb arra lesz elég, hogy még „harcban” lehetünk a negyedik helyért. Az persze egy külön történetet érdemelne, hogy a bajnoki aranyérem átadását a zsúfolt lelátók helyett csupán négyezer-ötszázan „ünnepelték” (csak zárójelben, a Fradira két hete még több mint tí­zezren voltak kí­váncsiak), de ez legalább fényes bizonyí­téka annak az eddig is tudott ténynek, miszerint lehet célfocival bajnokság nyerni, de erre a szurkolók nem nagyon vevők. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

2012. november 11. Budapest, 18 óra 45 perc, helyszí­n az Üllői út-Könyves Kálmán úti aluljáró. Talán egy gombostűt sem lehetne leejteni, az ütött-kopott helyiség zöld-fehérbe öltözött. Zeng-zúg a „Hajrá, Fradi!” és a „Győzelem a Ferencvárosé”, majd egy öblös hang mindenkit ugrálásra „kényszerí­t”, mert aki nem ugrál, az ugye …, vagy füttyszó, de azt í­rásban nem tudom produkálni. A parancsszóra mindenki engedelmeskedik, közben feszülnek a zászlók, ismeretlenek ölelkeznek és pacsiznak össze, egy hat éves srác a papa nyakában ülve telefonál, valószí­nűleg anyának üzeni, hogy minden rendben van, győztünk, itt vagyunk az aluljáróban és annyi, de annyi boldog ember van körülöttem! Közben befut a metró, egy újabb „adag” embertömeg akarna „áthajtani” az aluljárón, de a kijáratnál megtorpannak. Amerre néznek, csak zöldek látnak. Egy fiatal lány szét is tárja a karját: „Mi a fene van itt?” – kérdezi ámultan, mire egy tiszta zöldbe öltözött fiatal srác odarohan, felkapja egy pillanatra, de egyből el is engedni és öblös hangján, teli torokkal közli a rémült tömeggel: „Emberek, győzött a Ferencváros!”

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →