Legszívesebben csupán egy mondatot szentelnék a Kisvárda elleni győzelmünkre. Vagy talán annyit sem, mert a megszerzett három ponton kívül csak frázisokat tudnék pufogtatni, annak meg nincs túl sok értelme. Ráadásul egy olyan góllal nyertünk, amit egy ideig biztosan mutogatni fognak, hiszen kimeríti a paródia összes fogalmát. Ezzel azonban el is tűnt a Paks elleni utolsó 3 perc „szerencsétlensége”, a sors valamiért úgy rendeltetett, hogy amit akkor elvett, most visszaadja. Pedig a kezdő sípszó előtt látva a Kisvárda összeállítását, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egy ilyen szerencsés góllal tudjuk csak behúzni a három pontot. Bódog Tamás eleve lemondott a pontszerzés lehetőségéről, hat olyan játékost állított csatasorba, akik eddig alig, vagy egyáltalán nem léptek pályára NB I-s meccsen. Úgy gondolta, a kiesés elleni küzdelemben nem a Fraditól kell pontot csenni, a sorsuk a következő fordulókban fog eldőlni, ezért sziesztára küldte szinte az egész eddigi kezdőjét. Rebrov mester is rotált Szihnyevics és Skvarka foglalta el Zubkov és Boli helyét, lehetőséget adva a két játékosnak, hogy bizonyítsák, „valamilyen” szinten tudják pótolni az alapjátékosokat. Hátul is volt két változás, de azok nem okoztak meglepetést, már többször álltunk fel a Lovre-Blazic-Botka-Civic négyessel. Nyugalmasan is indult a mérkőzés, járattuk a labdát jobbról balra, majd a változatosság kedvéért balról jobbra, hol Lovre, hol Civic próbálta meghúzni a széleket, de ezekről 10-15 perc után már kiderült, hogy teljesen reménytelen vállalkozások. Olyan szenvedés volt nézni, mint ahogy szenvedés írni is róla. Ha jól rémlik talán a negyvenedik perc tájékán találtuk el először a kaput, mely arra volt jó, hogy észrevettük, a várdai kapus is a pályán van. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Vannak mérkőzések melyeket soha nem felejtünk el. Egy parádés győzelem, egy varázslatos gól, egy igazi brazilos cselsorozat, vagy csak egy csibész mosoly, melyek úgy ivódnak belénk, hogy még akkor sem felejtődnek, amikor már a hamut is mamunak mondjuk. Vannak olyan mérkőzések is, melyeket gyorsan felejtenénk, mert épp az örök riválistól kaptunk egy hatost, vagy a múltbeli benzinkút (most nem nézek utána akkoriban hogy is hí­vták őket) a Szentélyben rámolt be egy ötöst. Mégsem törlődnek az emlékeimből, sőt egy „erősebb” vacsora után még a rémálmainkban is visszatérnek, és hiába próbálunk felébredni Heinz jogtalan kiállása után, az emlékek fogva tartanak, és addig ott is maradunk amí­g nem fogadjuk el az örök igazságot, miszerint nem csak a szépre szabad emlékezni. Ezeken túl meg vannak olyan mérkőzések is, melyekre már akkor nem emlékszünk, amikor a bí­ró hármat fúj a sí­pjába. És „hatos” és „ötös” ide vagy oda, ezek a legrosszabbak. Tegnap délután, verőfényes napsütésben is volt részünk ilyen élményben. Jöttünk le a lépcsőn, néhányan sietősre is vették, hogy a korsókat vissza tudják váltani (nem tűnik éppen sikeres akciónak), de legtöbben csendben baktattunk lefele, bennem meg az vetődött fel, hogy nem csak a „pohárakcióról” kellett volna előzetesben tájékoztatni a szurkolókat, hanem arról is, hogy ne gyertek gyerekek, főleg ne utazzatok 500 km-t, inkább maradjatok otthon, üljetek bele a kényelmes fotelbe, ott a skype, a barátokkal lehet dumcsizni, a sörért sem kell sorban állni, és az sem gond, ha közben be-becsukódik a szem, lehet szunyókálni, elég lesz felébredni a vége felé, „osztán” lehet örülni az újabb három pontnak. Jó néhányan (pontosan 7625-en) még sem í­gy gondolkodtunk, mert imádunk meccsre járni, az agorában találkozni a barátokkal, majd felülve a lelátóra „élőben” végignézni a meccset. Ezekből az eleje megvolt, a meccs szót meg inkább mellőzzük. Igaz, a szabályoknak megfelelően ez is 90 percig (+ talán 2 perc) tartott, volt szépen meglocsolt és felfestett pálya, elegánsan öltözött 22 játékos + öt „kellékes”. És vajon hol tévedt el maga a legfontosabb kellék, a játék? Hát, arra jó lenne választ kapni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

22 gól a kispadon. Ez villant be először amikor megláttam a kezdőnket. Ami jelenthette azt is, hogy ilyen erős a keretünk, mégis volt bennem egy kis aggodalom. Egyrészt idegenben nem nagyon szoktunk villogni, másrészt a Kisvárda az életéért küzd és láthattuk a két kupameccsen, hogy egy aránylag szervezett és sokat futó csapat a szabolcsi alakulat. Most biztosan lelkesen jelentkeznek a kérdezőbiztosok és kissé gúnyosan nekem is szegezik a mindig pontos és lényegre törő kérdésüket: — Figyelj csak aggódó barátom, vessed már szemeidet a tabellára, hol is áll a Várda és hol is a Fradi? Erre meg kitérő válaszokat nem lehet adni (nem is vagyok politikus), bár csak 12 csapatos a „mennyei”, de ahol mi állunk (és ahol a helyünk is van), nem is látni a Kisvárdát, oly messze van. És nem csak helyezés és pontszám terén, de ahonnan most pötyögöm a jegyzetemet közel 5 órás autókázás lenne odaérnem (szerkesztőtársamnak csak négy). Ezek után gyorsan talonba is zuhant a 22 gólos hiányom és mivel délután öt óra előtt egy perccel még csak egy fehér képernyő virí­tott a monitoron azon kezdtem el aggódni, hogy vajon látni fogok-e egyetlen percet is a mérkőzésből? Majd egy villanás és már elő is tűnt a homályból a várdai stadion, a képernyőn „ledermedve” a támadó szekciónk: Isael, Szihnyevics, Petrjak. Talán a 22 gól hiányától fagyott le a rendszer? Bármennyire is szeretek „okoskodni”, azért tudom, az összeállí­tás nem a szurkoló feladata, plusz inkább örülni kéne annak, hogy nincs könnyű helyzetben Rebrov mester sem, amikor Varga vagy Isael, Lanza vagy Szihnyevics kérdésben kell döntenie és akkor még nem is beszéltünk Böde Daniról, akit mostanság elég sűrűn kap el valamiféle „nyavalya”. Meg aztán itt vannak a fentiekben emlí­tett kérdezőbiztosok, akik egyből adnak egy taslit annak, akinek ránézve a tabellára nem egyből a három pont jut az eszébe. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →