Szombat délután a mérkőzésre igyekezvén (közel két órás autókázás) a szokásos „pletykálkodáson” túl azon elmélkedtünk Laudetur barátommal, hogy vajon ötvenen túl mi az a mágneses erő mely még mindig ilyen erővel vonz az Üllői út 129. felé. Nem kell GPS, nem kell térkép, de még sofőr sem, a jó öreg autó már magától elpüfög és talán csak akkor nézünk ki a szélvédő mögül amikor valami útakadály tornyosul előttünk. Az elmúlt hónapokban volt belőlük néhány, a magyar útépí­tés olyan csigalassúsággal tette a dolgát, mint a magyar válogatott legutóbb Feröer-szigeten, ahol az Atlanti-óceánból kikandikáló miniállam amatőr játékosai közel egy órán át úgy játszadoztak a mieinkkel, mint anno Lakat Karcsi bácsi legendás Fradija a Liverpool-lal. Ebben van egy kis túlzás, de mivel apámtól annyi „mesét” hallottam élete meccséről (köztük a kedvencem: Varga Zoli annyiszor fűzte be „smittet”, hogy az angol elmehetett volna a két utcával arrébb lévő kötődébe dolgozni), néha akkor is előtüremkednek apám szavai, amikor a hasonlat egy kicsit sántikál. De visszatérve a két órás zötykölődés céljára, tegnap délután főleg azon bosszankodtunk (tudjátok mindig kell egy kis energia), hogy vajon a magyar labdarúgás irányí­tóinak miért is fontosabb a tévé közvetí­tés, mint maga a szurkoló. Még a pestiek számára sem idilli szombat este 11 óra magasságában hazatalálni és akkor még nem is beszéltünk olyan „őrült” szurkolókról mint a C4-s miniszektor (szerkesztőtársam zseniális választása) tagjai, akiket az Üllői út 129. mágneses ereje kéthetente az ország különböző településeiről szippant össze. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Az ember többnyire nem egy összegben, hanem kis lépésekben adja fel az álmait.” – egy örök érvényű igazsággal kezdeni a jegyzetet nem mindig szerencsés vállalkozás. Főleg most, amikor ebben egy mondatban benne van minden, amit a tegnap esti mérkőzés után éreztem. Ennek tudatában végleg le is zárhatnám az egész szenvedést, í­gy megszabadulhatnák azoktól a bennem tomboló indulatoktól melyeket az éjszaki alvás sem tudott kiölni belőlem. Ez meg gond, hiszen tegnap késő este éppen azért nem fogtam hozzá az í­ráshoz közvetlenül a lefújás pillanatában mert nem akartam hirtelen felindulásból bűncselekményt elkövetni. Még a végén úgy jártam volna mint a kaposvári törzsszurkoló, „Tipszmiksz Csabi”. A különbség csak annyi lenne, hogy engem nem a pályáról, hanem a számí­tógép mellől vezettek volna el, mivel az őszi szezonban először nem a stadionban hanem otthon, szerkesztőtársaim közbeiktatásával (skype) néztem a mérkőzést. Mintha megéreztem volna, hogy amit tegnap este a Ferencváros labdarúgás cí­mén művelt, azért talán mégsem kéne több száz kilométert utazni. Valójában nem ez állt a háttérben, egyszerűen ahhoz már egy kicsit öreg vagyok, hogy november végén, egy este 8 órakor kezdődő találkozóra elautózzak a „világ végéről”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Amikor William Shakespeare az XVI. század végén megí­rta a világirodalom egyik leghosszabb szí­nházi darabját, a III. Richardot és vele létrehozta a drámát, talán még ő sem gondolta, hogy ez a műfaji megjelölés mennyire be fog épülni a mindennapokba. Mert lenyűgöző a „Rózsák háborúja” utáni angol történelem egyik legvéresebb királyának a története, és aki egyszer is végig olvasta vagy végignézte a drámát szí­npadon vagy filmen (van aki nem emlékezik Laurence Olivier alakí­tására?) az biztos benne, hogy a drámaiság itt kezdődik, és valószí­nűleg ott befejeződik be, amikor is elhangzik a király kétségbeesett fohásza a vesztes csata után, hogy „országomat egy lóért!”. 2012. december 2-án, advent első vasárnapján az Üllői úton, szitáló esőben, fázósan toporogva a lelátón, a mérkőzés 53. percében, kétgólos vendég vezetésnél, amikor Böde lövése a kapu belső éléről nem befele, hanem kifele pattant, több ezer Fradi szurkoló érezhette azt, amit III. Richard. Csak mi nem lóért, hanem gólért fohászkodtunk! Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →