Biztos vagyok benne, hogy kortól függetlenül minden Fradi szurkolónak van olyan idegenbeli derbi az emlékeiben, amit soha nem felejt. A legidősebb korosztály első emlékei a harmincas évekhez köthetők, és ha 1932. április 10, akkor a Megyeri úton 5:0-s győzelem. Ráadásul 100 %-s bajnokság – lehet ezt feledni?! Maradjunk a Megyeri úton, de hagyjuk meg az 5:0-s Fradi győzelmet és ugorjunk a háború kezdeti évéhez, 1940. november 13-hoz, amikor Sárosi doktor mesterhármasával, amit Finta és Kalocsay toldott meg, nyertük meg fölényesen a derbit. Az meg csupán a véletlen műve (vagy talán nem is az?), hogy a bajnokság végén, ha nem is hibátlanul, de 11 pontos előnnyel, 113 lőtt góllal nyertük meg a bajnoki címet. A következő derbire sokan nem csak az eredmény miatt emlékeznek. 1949. szeptember 18-án az Újpest otthonában nyertünk 4:1-re, mely mérkőzésen sokak szerint Kocsis Sanyi addigi pályafutása legjobb mérkőzését játszotta. Az örömbe utólag üröm is vegyült, hiszen ez a mérkőzés volt hét évig az utolsó Ferencváros-Újpest. A Fradi egy évig ÉDOSZ, majd Bp. Kinizsi, az Újpest meg Bp. Dózsa néven szerepelt a bajnokságban. Minél gyorsabban hagyjuk is el ezeket a borzalmas éveket, még akkor is, ha sokak számára éppen a Rákosi rendszer hozta el a legnagyobb sikereket.
A mai „hetvenesek” biztosan nem felejtik az 1958. szeptember 3-i, Népstadionban megrendezett mérkőzést, ahol az alakuló Fradi 4:2-re verte az ősi ellenfelet. Érdekesség, hogy az 1954-től több derbit rendeztek a Népstadionban, a legtöbb esetben a „kettős rangadók” keretén belül. Kivételek persze voltak, bár az Üllői stadion bezárása, bontása majd építése miatt a Fradi 1974-ig pályaválasztóként is ott játszott, de az Újpestnek egy-két alkalommal „megadatott”, hogy a Megyeri úton fogadja a Fradit.
A hatvanas évek derbijeiből nem könnyű egyet is kiemelni, hiszen számtalan remek Fradi győzelemnek tapsolhattak a zöld-fehér szurkolók. Ezek közül az 1966. október 16-i emlékezetes, hiszen 5:3-ra vertük a lilákat úgy, hogy a góljainkon öten osztoztak: Rátkai, Varga, Albert, Karába és Mátrai.
Talán egy kicsit hosszúra nyúlt bevezető után jutunk el a hetvenes évekhez, az Újpest aranykorához. Bár Baróti Lajos „mágikus” Dózsája uralta ezeket az éveket, de ez nem jelentette azt, hogy a Fradi nem tudott diadalmaskodni a lilák felett. A mai bajnoki muzeális beharangozónk kiemelt mérkőzésére 1972. április 15-én került sor, amikor is a Megyeri úton, 10 ezer néző előtt nyertünk 2:0-ra. Abban nem vagyok biztos, hogy erre a mérkőzésre kapásból túl sokan emlékeznének, de ha megemlítem, hogy Páncsics Miklós olyan kiváló teljesítményt nyújtott a két csapat 167. díjmérkőzésén, hogy a másnapi sport 10-s osztályzattal jutalmazta a teljesítményét, mely az első „hibátlan” osztályzata volt a Népsportnak, biztos vagyok benne sokaknak beugrik a mérkőzés.
A Képes Sport sem „fukarkodott”, ott csak jelesig adtak osztályzatot (mint az általánosban), amit Miklós meg is kapott: „Korlátlan úr volt a pályán. Látványosan játszott. Tökéletes védőmunkáján kívül nem egyszer a támadások vezetéséből is kivette a részét. Régen nem látott nagyvonalú, rugalmas és tiszta játékának nagy része van az FTC biztos győzelmében.”
Azért is emeltem ki Páncsics kiváló játékát, hiszen a szurkoló emlékezetében a legtöbb esetben a góllövők maradnak meg, pedig stabil hátvédsor nélkül nem lehet jó csatársor sem, mert ahogy Franz Beckenbauer mondta, hibázni elől lehet, de hátul csak akkor, ha már négy góllal vezet a csapat. Az 1972. április 14-i derbin meg remekül zárt a Vépi-Páncsics-Megyesi hármas. Előttük a Juhász-Bálint kettős szűrte a támadásokat, megakadályozva a tényleg mágikus Fazekas-Göröcs-Bene-Dunai-Zámbó ötösfogat támadásait.
Érdekesség, hogy egy évvel korábban is nyerni tudtunk a Megyeri úton, akkor „csak” egy góllal. A gólt Szőke Pista szerezte, aki az 1972-s derbin is szerzett gólt (az elsőt, a 45. percben). Az 1971-s találkozón is Páncsics volt a mezőny legjobbja, azzal a különbséggel, hogy akkor „csak” 8-s osztályzatot kapott. Kellettek ezek a visszavágók, hiszen elég mély nyomokat hagyott az 1970-s elvesztett bajnoki döntő, amikor 86. percig mi voltunk a bajnokok, majd négy perc alatt megfordult a világ. Azzal nem mondok túl nagy újdonságot, hogy a hetvenes évek a lilák sikereitől volt hangos. 1969-től 9 bajnoki cím, két évben BEK negyeddöntő, 1974-ben BEK elődöntő, és bár soha nem voltam egy lila-fan, de egy-két mérkőzésükre még mindig emlékezem. Főleg az 1973-s, Juventus elleni, ahol már vezettek 2:0-ra, de a végén egyenlítettek az olaszok és továbbléptek. Vagy az előbb már említett elődöntő ahol a Beckenbauer, Breitner, Müller, Hoeness alkotta Bayern volt az ellenfél (1:1). Ez volt az a mérkőzés melyre nagyon szerettem volna elmenni, hiszen hatalmas élmény lett volna élőben látni Franz Császárt, de nagypapám ahhoz túlságosan „vaskalapos” volt, hogy egy Dózsa meccsre elcipeljen.
Talán egy kicsit elkalandoztam ismét, de ezzel arra akartam utalni, hogy bár „ősi ellenfélnek” tartom a lilákat (más jelzőket is írhatnék – de udvariassági okokból ezektől eltekintek), de tisztelem őket, szóljanak bármit is a szurkolói rigmusok (melyeket azért soha nem szabad túl komolyan venni). Mivel csak 1975-től vannak személyes élményeim, így azt nem tudom, hogy 1972-ben milyen viszonyban volt egymással a két szurkolótábor, ezért most inkább röviden összefoglalóm a mérkőzésen történteket.
A vezetést a 17. percben szereztük meg. A keresztező Maurer a kaputól 18 m-re fellökte Albertet. A szabadrúgást Szőke végezte el, a sorfal felett a bal felső sarokba csavarta a labdát, 1:0! Három perc múlva Kü 18 méterről a bal kapufát találta el, s a visszapattanó labdát Albert 6 méterről fölé vágta! Vörös Béla két szép védése után ismét Fradi akció következett: Branikovits a jobbszélen lefutotta a védőket és 10 m-ről laposan a jobb sarokba helyezett, 2:0! A II. félidőben Mucha és Bene bombái okoztak izgalmakat, de mindkét lövés a kapufán csattant. A mérkőzés végén nagy tapsot kaptak a fiúk különösen a mezőny legjobbját, Páncsics Miklóst éltették sokáig.
Páncsics mellett Vörös Béla is nagyszerű teljesítményt nyújtott. A tehetséges kapus két bajnoki szezonban állt a Fradi rendelkezésére Géczi mögött. 14 alkalommal védett zöld-fehérben, tagja volt az 1972. évi MNK győztes csapatnak továbbá az UEFA kupában az elődöntőig menetelő együttesnek. A Wolverhampton elleni mérkőzések során ő állt mindkét találkozón a kapuba. 1981-ben, mindössze 34 évesen gyógyíthatatlan betegségben hunyt el.
Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti „emlékezés” nagyon is zöld-fehérre sikeredett, hiszen ha megnézzük a két csapat statisztikáját, akkor abból kitűnik, hogy a Megyei úton (Szusza Stadion) a lilák eredményesebbek nálunk. Tudom azt is, hogy ha ők barangolnának a derbik múltjában, egészen más mérkőzéseket említenének meg.
De ez így van rendjén, a két csapat 109 éves történelme mindkét fél számára nyújt bőven emlékezni valót.
(lalolib)
Vélemény, hozzászólás?