lalolib
1975.III.5. KEK, FF Malmö – Ferencváros 1:3
Örök igazság, hogy vannak pillanatok, melyeket soha nem lehet elfelejteni. Vannak gólok, melyek bajnokságot, kupát döntöttek el, ezért nem csak a személyes emlékeinkben maradnak meg, hanem a „történelemkönyvek’ lapjain is fennmaradnak az örökkévalóságnak. De vannak olyan pillanatok és olyan gólok, melyek igazából másnak nem jelentenek sokat, de nekünk olyan, mint az első csók, melynek bársonyos varázsa örökké elkíséri az életünket.
Elnézést, ha a mai muzeális lapszemlénk bevezetője egy kicsit romantikusra sikeredett, de mikor szerkesztőtársam „kezembe adta” az 1975. március 05.-i FF Malmö elleni KEK mérkőzésről szóló Népsport számát és megpillantottam az első gólunkról szóló beszámolót, egyből úgy láttam minden mozdulatot, mintha előttem pergett volna le. Ahogy az akkor még csak húsz éves Nyilasi Tibor kilépett a védők közül és soha, senki mással nem téveszthető testmozdulatával a vetődő kapus mellett a kapuba helyezte a labdát, örökre „eldőlt a sorsom”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.XI.5. KEK, Ferencváros – Liverpool 0:0
Voltak idők, amikor magyar klubcsapatok még fel tudták venni a küzdelmet az európai élcsapatokkal. Voltak idők, amikor a hazai újságok ilyen föcimmel jelentek meg: „Az FTC a legjobb nyolc között a KEK-ben!”. Voltak idők, amikor a Ferencváros európai kupadöntőt játszott, VVK-t nyert. Voltak idők, amikor olyan játékosok alkották a csapatot, akik aranylabdát kaptak , akik világválogatottak lettek, akik ezüstcipőt húzhattak fel, és akik simán felvették a párharcot olyan nevekkel, mint Hughes, Callagham, Keegan és Kennedy. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.X.23. KEK, Liverpool – Ferencváros 1:1
1974.X.2. KEK, Cardiff City – Ferencváros 1:4
1974.IX.25. Ferencváros – Rába ETO 6:1
Vannak mérkőzések, melyek az eredményen túl kizárólag egy-egy játékos teljesítményéről szólnak. Ha elkezdünk kutakodni az emlékeink között mi is számos olyan mérkőzést elő tudunk bányászni, ahol lehet, hogy nem is tudjuk a végeredményt, de azt igen, hogy az a találkozó miért is maradt meg örökre az emlékezetünkben. Amikor szerkesztőtársam kiválasztotta számomra a mai muzeális bajnoki beharangozó mérkőzést (ehhez mindig nagyszerű érzékkel nyúl hozzá), elég volt csak ránézni a dátumra és a végeredményre, már tudtam, hogy milyen „hátsó szándék” vezérelte: 1974. szeptember 25., Ferencváros – Győri ETO 6:1. Nem kellett túl sokat „turkálnom” az emlékeimben, hogy azonnal rávágjam: Szabó Feri öt góljával! A hirtelen jött örömöm amiatt, hogy a néha elég hézagosan működő emlékezetem nem mutatott fel piros lapot, néhány pillanat erejéig elégedettséggel töltött el és egy hanyag mozdulattal a kukába dobtam az agykarbantartó gyógyszeremet… Nem kellett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.IX.18. KEK, Ferencváros – Cardiff City 2:0
1974.V.1. MNK Döntő, Ferencváros – Komló 3:1
A történelem ismétli önmagát – egy régóta használt mondás, mely a hasonlóságot mutató történelmi eseményekre próbál egyszerűen értelmezhető magyarázatot találni. Vannak akik hisznek benne, de vannak olyanok is, mint például Mark Twain író, aki egy kissé pikírten úgy vélte, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de legalább rímel…Mindez akkor jutott az eszembe amikor elkezdtem keresgélni az 1974. május 1-i, Komló elleni MNK döntő muzeálisához az „alapanyagot” és nem olvastam bele Imre bátyám (YSE) 13. „emlékezetes fradimeccsébe”, mely 1957-be, az első Komló elleni bajnoki mérkőzésünkre kalauzolja el az olvasót: ” az 1974-es kupadöntő kapcsán jutott eszembe ez a mérkőzés, hiszen az ijesztően hasonlított erre …” Mit is jelent ez hasonlóság és a történelem mégis csak ismétli önmagát? Ha megnézzük a két mérkőzés „forgatókönyvét”, a tényszerűségekkel nehéz lesz vitába szállni. Az 1957-s bajnoki szezon első mérkőzésén az újonc Komló vendégeskedett a Népstadionban (ez volt a bemutatkozó mérkőzésük az első osztályban), és meglepetésre megszerezték a vezetést, amit nem meglepetésre nem tudtak megtartani és kikaptak 3:1-re. Ahogy az 1974-s kupadöntőn. Ott is vezettek 70 percig, de a kupát végül is Géczi Pista emelhette a magasba. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk időrendben, tartsuk be a történelem játékszabályát, mely szerint a történéseket nem lehet visszafele olvasni. Előtte még emlékezzünk egy 1967-s Komló elleni bajnokira, egyrészt azért, mert minden ami 1967, az labdarúgásunk egyik legszebb éve, másrészt a bányászvárosban aratott fölényes 4:0-s győzelem 4 fordulóval a bajnokság vége előtt, a 20. bajnoki címünket jelentette. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.III.17. Ferencváros – ZTE 3:0
Akit igazán érdekel és szereti a Ferencváros dicső múltját, az valószínűleg már eljátszott azzal a gondolattal, hogy milyen jó lett volna „élőben” látni azokat a játékosokat akik a több mint, száz éves történelmünket aranybetűvel írták. Tudom, ez életkor függvénye is, hogy vajon milyen messzire kell elkalandoznunk és vannak olyanok akiknek szinte csak a hőskor maradt ki, de a legtöbbünk élő emlékezete valahol a hetvenes évektől kezdődik. Ahhoz már közel kell lenni a hetvenhez (szerencsére elég sokan élnek még köztünk), hogy a hatvanas évek aranylábú garnitúrájának diadalmenetét bárki is „élőben” élhette át. A jelen fiatalságának már Nyilasi Tibor is távolinak tűnik és amilyen gyorsan és sajnos eredménytelenül rohannak az évek, lassan már csak az a korosztály fog mérkőzésre járni, akik soha nem láthatott élőben legendát. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1972.XI.25. Pécsi Dózsa – Ferencváros 1:2
Azt már észrevettem magamon, hogy egy bajnoki vereség után sokkal nagyobb figyelmet fordítok a régmúlt mérkőzéseinek a böngészésére. Nem csak azért, mert sokan gondoljuk úgy, hogy a múltunk nélkül a jelenünk sem ér sokat, hanem azért is, mert számomra mindig erőt adnak a régmúlt időszak győzelmei. Ezen túl meg mindegy, mi változik, és főleg hogyan változik, a múltunk mindig velünk marad. Ráadásul jó dolog úgy felkészülni és ráhangolódni a következő bajnoki mérkőzésre, hogy közben kutakodunk a dicső múltunkban. Főleg akkor, ha olyan csapattal mérkőzünk, akivel bár elég sokszor találkoztunk az elmúlt évszázad során, de akiről eddig még csak egy muzeális lapszemle született. Ez pedig a sorozat közel három éves története során csak olyan csapatokkal fordult elő, akik vagy újoncok voltak az NB I-ben, vagy az archívumunkban nem találtunk olyan mérkőzést melyről „muzeális” dokumentumunk van. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A mi szurkolónk – Bujtor István emlékére
Örökre itt hagyott bennünket egy szurkoló, aki ha öblös hangján, teli torokból kiáltotta, hogy „Hajrá, Fradi!”, abba a Szentély tartópillérei is beleremegtek. Ő volt az, aki ötévesen, a papa nyakába kapaszkodva találkozott először a Fradizmussal. Ő volt az, akihez olyan filmek kötődnek, mint az Álmodozások kora, a Fiúk a térről, Az oroszlán ugrani készül, a Sándor Mátyás. Ő volt Petruchio a Makrancos hölgyben, és ő volt Bromden, az indián is és ő rendezte az emlékezetes Kaktusz virágát.
És ő volt Ötvös Csöpi, a ma már legendás magyar Bud Spencer, aki péppé pofozta a magyar alvilágot, és aki a filmjeibe mindig belecsempészte a legfőbb szenvedélyét, a Balatont és a vitorlázást.
Ő volt az, aki bevallása szerint nagyon rosszul tudta érezni magát, ha kikapott a Ferencváros, de a bosszúsága hamar el is szállt. De győzelem esetén öröme sokáig kitartott.
Róla emlékezünk, Bujtor Istvánról a színészről, a rendezőről, a Fradistáról.
Képtelenség felfogni a halálát, képtelenség elfogadni azt, hogy többé nem láthatjuk a színpadon, és nem oszthatja többé a fájdalom nélküli pofonokat.
Emléke örökké velünk marad. Nem csak a filmjei, a színházi szerepei és rendezései folytán, hanem töretlen Fradizmusa miatt is. Zöld-fehér lelke nyugodjon békében. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
