mjozef22
Takács József
A „kis Taki”, Takács I. Géza öccse, minden idők legkiválóbb magyar csatárainak, a legeredményesebb góllövőknek egyike. Pedig csak jobb lábbal tudott lőni és fejjátéka sem állt arányban erényeivel. Nagyszerűen cselezett, kivételes érzékkel foglalkoztatta szélsőjét. A kapu előtt páratlanul találékonynak, szemfülesnek, gólveszélyesnek bizonyult. Minden helyzetben feltalálta magát. Ösztönösen jól helyezkedett, szinte megérezte a labda várható útját. Fordulásból nagyon kevés magyar csatár tudott úgy lőni, mint ő. Góljainak jó részét közelről szerezte, de távoli lövései is veszélyt jelentettek a kapura. A legreménytelenebb esetekben is rajtolt a labdára. Mindig számított a védők, főleg a kapus esetleges hibájára. Ilyen esetben ő mindig ott termett és kérlelhetetlenül juttatta a labdát a hálóba. Szemfülességének rengeteg gól lett az eredménye. Az utódok közül Kocsis Sándor játéka sok tekintetben hasonlított „Taki”-éhoz. A kitűnő csatár óriási népszerűségét nemcsak képességeinek és góljainak, hanem példás emberi magatartásának, szerénységének is köszönhette. Minden szempontból méltó volt az általános megbecsülésre.
Ivanics Tibor
Általános iskolai tanulmányait a Békés megyei Ókígyóson kezdte, majd az esztergomi Szent Ferenc-rendi katolikus Szent Antal Gimnáziumban és Budapesten folytatta. 1955-ben érettségizett a budapesti József Attila Gimnáziumban. Főiskolai felvételi kérelmét elutasították, így egy évig a Kelenföldi Textilgyárban segédmunkásként, illetve minőségellenőrként dolgozott. 1960-ban tanári, 1966-ban pedig, labdarúgó szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán.
Szakmai pályáját a budapesti Vasútgépészeti Technikum testnevelő tanáraként kezdte (1960-63), ezzel párhuzamosan két évig az FTC labdarúgó csapatának játékosa (1960-62), egy évig pedig a Testnevelési Főiskola óraadó tanára volt (1962-63). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Finta Károly
Technikás, okosan osztogató és veszélyesen lövő játékos volt. Jó fizikai adottságai azonban nem párosultak kellő bátorsággal, határozottsággal.
Érettségi után, a Szombathelyi SE-ben kezdte pályafutását, a folytatásban a Pamutipar, debreceni Bocskai, a francia Fives, a Hungária, majd a Nemzeti csapatában szerepelt. A felsorolt csapatok közös pontja amellett, hogy mind Finta csapata volt egykoron, még az is, hogy ezek az egyesületek előbb-utóbb megszűntek, így a csatár folyton csapat nélkül maradt. A civilben üzemi tisztviselőként dolgozó támadó 1940-ben került a Ferencváros FC-hez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Forgács Ernő
A Ferencváros egykori védője így nyilatkozott pályafutásáról: Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Katona Sándor
A Bp. Honvéd halhatatlan tagja. Az 1964-es tokiói olimpián aranyérmet nyert magyar labdarúgó válogatott és a Bp. Honvéd balszélsője három évvel később igazolt a Fradiba.
Egy interjúban így vallott a pályafutásáról: Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Bródy Sándor
A szorgalmas, lelkes játékos fedezetet játszott. Bródy nem kiemelkedő képességeivel, hanem roppant szorgalmával, fáradhatatlan, mindenkor a csapat érdekeit szolgáló játékfelfogásával emelkedett a legjobbak közé. Nem volt olyan gyenge ellenfél, aki ellen Bródy nem teljes erőbedobással, szívvel-lélekkel küzdött volna.
Amikor felvette az FTC-mezt, csak a győzelemre, a csapat első sikerére gondolt. A közepes termetű, izmos játékos kitűnően fejelt és jól szerelt. A támadósort rendszerint hosszú hosszú átadásokkal igyekezett előrelendíteni.
Feltűnően hamar megkopaszodott. Néhány játékostársa szerint azért, “mert szívesebben továbbította a labdát fejjel, mint lábbal”. Tény, hogy fejjátékát társai közül talán csak Károly Jenő múlta felül.
Társai rendkívül szerették, egy ideig csapatkapitány és, mint rangidős, amatőr edzőként is működött. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
dr. Orosz Pál
1952-ben igazolta le az akkori Kinizsi vezetősége – egy másik Kinizsi – a szentesi „testvércsapat” ifjú csatárát. Hosszú éveken át – az FTC egyik igen nehéz időszakában – előbb középcsatárt, majd jobbösszekötőt játszott. Már ekkor is rendkívüli játékintelligencia jellemezte.
1962 októberében nagy fordulatot vett karrierje: Dorogon egy új szerepkörben nagyszerűen semlegesítette a válogatott Monostori Tivadart. A csapat győztesen hagyta el a pályát, Orosz a mezőny legjobbja volt. Bár ekkor is összekötőt játszott, de emellett fedezet-feladata is volt. Az ötlet kiagyalója, Mészáros József így vallott könyvében: Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Jakab László
Már 1934-ben az FTC amatőr csapatában rúgta a labdát és a gólerős csatárra felfigyeltek a ferencvárosi szakemberek. Az 1935/36-os bajnoki pontvadászatban 37 találattal lett gólkirály az amatőrök között.
A profiknál sem vallott szégyent, 102 meccsen 78 gólt szerezni már akkor is dicséretes dolognak számított. Ferencvárosi pályafutása alatt sokszor rúgott meccsenként két gólt (pl. az 1941/42 évi kupadöntőben a Diósgyőri MÁVAG ellen), sőt ötször mesterhármasra is futotta! (1938-ban a Zugló és a Salgótarjáni SE, 1941-ben a Törekvés, a Lampart és a Gamma ellen) Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Takács Géza
Takács I. Géza, Takács II. József bátyja. Hungler II.-vel a Ferencváros történetének egyik legkiválóbb hátvédpárját alkották.
Hasonlóan öccséhez Ő is a Vasasban (1915-1919) rúgta a labdát, tagja volt a piros-kékek első élvonalba jutott csapatának. A Fradiban 1919-ben mutatkozott be.
“Mari néni” (becenevét akkor kapta, amikor a dél-amerikai túrára utazó csapat új szerelést kapott. Takács a térdig érő, bőnadrágban úgy festett mintha szoknya lett volna rajta. Amikor a bemelegítéshez kifutott a pályára, az egyik szurkoló felkiáltott: – Úgy néz ki, mint egy Mari néni!) a roppant lelkiismeretes, szorgalmas játékosok közé tartozott. Hatalmas fizikuma, erőteljes rúgásai és határozott közbelépései segítették a válogatott csapatba. Gyorsasága és technikai képzettsége azonban elmaradt a legjobbak színvonalától. A csatárok lesre állításának – Hungler II., később Papp társaságában – hazai úttörője, szinte “nagymestere”.
Henni Géza
A jó alakú, nyúlánk játékos adottságai és képességei alapján a legjobb magyar kapusok méltó utódjának mutatkozott. Könnyed, villámgyors mozgása, ruganyossága (ha szaltózott, lábával a felső kapufát is elérte), kitűnő reflexei, labdabiztonsága és bátorsága vetélytársai fölé emelték Grosics Gyula feltűnéséig. Hajlamos volt azonban pózolásra, ami gyakran hibák forrásává vált.