Mindhalálig Ferencváros…

Ülünk a Gábor Áron ut­cai villa teraszán, él­vezzük az áprilisban ránk tört nyarat, s a manapság divatos szó­használattal élve próbáljuk „elkötni a szálakat”.

A vállalkozás eleve kudarcra í­tél­tetett, hiszen egyetlen újságoldal­nyi terjedelmen belül még Esterházy Péter sem tudna olyan csodát tenni, hogy néhány tucat mondatban összefoglal közel negyven esztendőt, pedig ő már Ottlik Géza „Iskola a határon” cí­mű remekét is rámásolta egyetlen papí­rlapra.

Feri életének társa, Mari (Soós Mária) angyali türelemmel hallgatja órák óta azokat a történeteket, ame­lyeket szerintem most hall legalább századszor, no de Feri mellett ehhez már réges-régen hozzászokott.

Azóta vannak együtt, amióta a Ru­das Ferenc – Antal Márta „álompár” életre szólónak látszó szövetsége (1976-ban), mondhatni egyik pilla­natról a másikra felbomlott.

Márta máshol, mással látta, kép­zelte el további életét, s a szí­vnek ugye, nem lehet parancsolni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Fény utcai piac királya már Albertékről mesél…

Rudas Feri olyan ma­gától értetődő termé­szetességgel illeszke­dett bele új munkahelyének, a Fény utcai piacnak semmi mással össze nem hasonlí­tható miliőjébe, hogy arról még a helyi őskofák is regéket me­séltek.

Egy piac évtizedek alatt kialakult kemény magjába előkelő helyet kap­ni legalább olyan nehéz feladat volt, mint a Fradi védelmébe bekerülni 1942 táján, amikor ez neki fényesen sikerült, ám Feri részint a budai pia­cok „fejedelemasszonyát” is azonnal meghódí­totta, mindenekelőtt azért, mert attól a perctől kezdve, ahogy a két deci bort kimérte és „felszolgál­ta” első vendégének, semmiben sem akart különbözni a piac többi árusá­tól.

Itt már nem a sokszoros váloga­tott, világot látott, a Fradinak kö­szönhetően országos népszerűség­nek örvendő, az újságok cí­mlapja­in azokban az időkben is szinte napi rendszerséggel megjelenő, egyko­ri menő futballista volt, hanem egy kocsmáros, aki a kor üzleti viszo­nyait remekül kihasználva, az iga­zán nagy lehetőséget megszimatol­va, azonnal ráérzett: ha most né­hány évig le tud mondani az elegáns vendéglátóipari környezetről (a pasaréti Sport presszó minden í­zében úgy különbözött Feri Fény utcai „Büfé”-jétől, mint a Fások tréningpályá­ja a Maracanától), akkor amúgy sem csekély vagyonát néhány esztendő alatt minimum megháromszoroz­hatja. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A kocsmárosok a kakasokkal kelnek…

Rudas Ferenc atlétikával való „összeszerelmesedése” okán hűtlenül el­ejtettük életének azt a szövetét, amelyet a fut­ball szőtt át, igaz ő is megtett szinte mindent azért, hogy ettől a világtól (amely azért lássuk be, mégis csak sokkal inkább az ő világa volt, mint az atlétika és környéke) távol tartsa magát.

Azt már csak úgy találták ki az erre illetékesek, hogy az ember min­dig a legnagyobb szerelmétől kapja élete legnagyobb pofonját, márpedig Ferit a futball tisztességesen a pad­lóra küldte.

Azt, hogy edzőként nem úgy jöt­tek össze a dolgai, ahogyan azt sze­rette volna (emlékezzünk csak a Láng Gépgyárnál és a Budafokon történtekre) sokkal könnyebben vi­selte, mint a Ferencváros vele szem­ben mutatott viselkedését, már amennyiben egy klub „viselkedni” tud… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy tisztes, őszes halánték és az a drabális Penes…

Az 1964-es, tokiói olimpi­ára a „Pasaréti madon­na” már, mint Rudasné Antal Márta utazott. Rudasné úgy lett, hogy Feri, a „nagy bevehetetlen” az első igazán alkalmas pillanatban megkér­te Márta kezét, akinek pedig egy má­sodpercig sem jutott eszébe nemet mondani.

Ha már akkor lettek volna bulvár­lapok, kimerí­thetetlen témát szolgál­tatott volna számukra a Rudas Ferenc-Antal Márta álompár, hiszen kettőjükben minden egyesült, amely a legszélesebb közönség érdeklődésé­re igényt tarthat.

A férj még futballistaként szer­zett hihetetlen népszerűsége, a pa­saréti villa, a balatoni ház, a már­kás luxusautó(k), a jól menő presszó, a feleség hamvassága, szépsé­ge, de mindenekelőtt éppen akkori­ban induló nagy í­vű, sportolói karri­erje egyenként is olyan „bulvárfalat”, amelyekért 2013-ban ölre mennének egymásért a szí­nes magazinok. 1963-ban viszont „nem ért többet”, mint egy néhány soros hí­rt: „Rudas Fe­renc, a Ferencváros egykori váloga­tott futballistája és Antal Márta, a to­kiói olimpiára készülő válogatott at­léta házasságot kötött”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A hölgy gyönyörű volt és Mártának hí­vták…

A remekül kezdődő, ám annál szomorúbb vé­get ért „lánggépgyári” kalandot követően Feri szent esküt tett arra, hogy márpedig ő soha életben nem ül le többé egy futballcsapat kispadjára.

Úgy érezte, nincs szüksége arra az örökös stresszre, ami a mérkőzé­sekkel jár, egy olyan közegben, ahol meg lehet azt csinálni, hogy egy mi­niszter telefonjára a vezetők, se szó, se beszéd, csakúgy kitesznek egy já­tékost a csapatból, ott neki nincs ke­resnivalója.

Nem volt naiv, pontosan tudta, hogy a futballnak nálunk nagyon sö­tét oldalai is vannak, ráadásul meg­lehetősen hosszú játékospályafutása alatt volt szerencséje megtapasztalni néhány „furcsaságot” (volt, amit ők maguk, azaz közösen a játékostársa­ival együtt követtek el egyik másik trénerükkel szemben…), de úgy volt vele: csinálja, akinek ehhez részint gyomra, részint anyagi, egzisztenci­ális rászorultsága van. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →