Fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Kiszenvedtük
Nem volt egyszerű feladat szombat este a tévé elé ülni. A ránk zúduló nyári meleg kirándulásra csábított, egy vízparti pancsolásra, egy jó könyvre a több száz éves fák árnyékában és teljes ellazulásra amikor lehetőség szerint azon kívül, hogy elég hideg-e a sör, másra nem óhajtasz figyelni. Néha bizony nagyon jó dolog teljesen kikapcsolni az agyat, elüldözni minden rossz gondolatot és nem törődni azzal, hogy a héten éppenséggel hol hülyült meg a világ. Nekünk, a Tempó, Fradi! szerkesztőinek szombatra egy kedves, baráti látogatás adta meg az alaphangot. Novák Dezsőné, Erzsike meghívásának tettük eleget Badacsonyban, ahol öt évvel ezelőtt először találkozhattunk Dezső bácsival, először szembesülhettünk a magyar labdarúgás egyik legeredményesebb játékosának, edzőjének csodálatos egyéniségével, vendégszeretetével, akinek körömpörköltjének zamatát még mindig érezzük a szánkban. Dezső bácsi már több mint két éve, a régi játszótársakkal a csillagok között pihen, de kapcsolatunk tovább él, mely nem csak az évente megrendezésre kerülő utánpótlás emléktornában testesül meg, hanem az évenkénti badacsonyi találkozásban is, ahol Dezső bácsi szombathelyi barátaival együtt emlékezünk a Ferencvárosi labdarúgás legendájára. Aki ha szerdán a csillagok között látta a Fradi szenvedését az albán bajnokság második helyezettje ellen, minden bizonnyal nagyon szomorúan konstatálta, hogy a jelen zöld-fehér alakulat olyan messze van attól a csapattól, mely 1995-ben a BL csoportkörében vitézkedett, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől (és akkor még finoman fogalmaztunk). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tévedések végjátéka
Nehezen jött álom a szememre. A szomorúság, a méreg, a düh és a csalódás olyan kotyvalékot kavart bennem, hogy azt még a tiszazugi méregkeverő asszonyok is megirigyelhették volna. Pedig ők aztán igazán értették a dolgukat, alaposan megcsappantották a környező falvak férfi (férj) lakosságát, számukra az arzén egyenlő volt a cukorral, miközben elhitették a külvilággal, hogy ők csak áldozatok, egy csúnya férfi világ kárvallottjai, akik nem tehetnek arról, hogy a háborúból visszatért férjek nem a harctéren hullottak, hanem a hitvesi ágyban. A „tévedésekre” persze fényt került, Móricz Zsigmond beszámolóiból tudjuk, hogy több nőt halálra is ítéltek és talán örökre feledésbe merül a közel száz éves történet, ha tegnap este a csapat nem mérgezi meg több ezer Fradista estéjét. Mert amit 120 perc + büntetők alatt láttunk, az maga volt a Shakespeare-i tragédia, mely talán törvényszerűen zúdult is ránk, csak az olyan elvetemült és lelkes szurkoló mint én, ezt nem nagyon akartuk észre venni. A tévedéseket Shakespeare vígjátéknak szánta, az Efezosz-i történéseken már több száz éve nevet és vigad a színházat kedvelők népes tábora, akik ha látták a tegnapi BL-selejtező visszavágónkat, biztosan örökre lemondanak a színházi páholyok előkelő világáról. Arra már gondolni sem merek, mi lenne ha maga Shakespeare Mester ül fel a lelátóra és utána tintába meríti híres pennáját (III. Richárd egyből gyerekeknek szóló darabbá szelídülne). Ismerve Móricz vitriolos jegyzeteit, ha neki kellene most a számítógép elé ülve leírni a mérkőzés utáni érzéseit, hát…az sem lenne egy babazsúr. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kezdésnek nem volt rossz
Egy hét alatt, amíg „nápolyi bádogviskóra” hasonlított a lakásom, úgy éreztem magam mint Tom Hanks, amikor a Csendes-óceán békésen hömpölygő hullámai közé „landolt” a repülőgépe, majd egyedüli túlélőként egy lakatlan szigeten, Robinson Crusoe-ként próbálta túlélni a természet és az egyedüllét csapásait. Biztosan van már negyven éve, hogy olvastam a film alapját képező Defoe regényt és már akkor is az izgalmas cselekményen túl fiatal kamaszként főleg az foglalkoztatott, hogyan lehet túlélni úgy, hogy nincsen tévé és az akkoriban divatos kazettás magnóból (tudják, sokan a vállukon cipelték még az utcán is) nem bömböl Richie Blackmore legendás Deep Purple „ódája”, a Child in Time. Manapság meg amikor a nyuggerkor felé lépegető fotelszurkoló közel egy hétig el van zárva a technika vívmányaitól, akkor jön rá, hogy bizony Tom Hanks sem véletlenül „bolondul” meg a film vége felé. Ezért nem láttam a szerdai BL meccsünket és ezért is foglaltam imába a mesteremberek kezét, amikor péntek délután visszaadták a lakásomat. Meg is fogadtam, hogy az elkövetkezendő 50 évben (jó-jó, ebben azért van egy kis túlzás, bár nem lenne rossz) aki kiejti a száján a házfelújítás szót, azt bizony felültetek egy repülőre és kidobom a Csendes-óceán békésnek nem éppen nevezhető hullámai közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kupagyőztes! Kupagyőztes!
Varázslatos este volt. Közeledve a „napfordulóhoz”, talán már tizenegy óra is elmúlt, a lilák táborhelye már üresen kongott, de az aréna zöld-fehérbe öltözött része hol a csapatot éltette, hol megpróbálta túl énekelni Freddy Mercuryt, zengett a „We Are The Champions”, örömtánc és örömkönnyek ölelték körbe az Üllői út 129-et. Mi vagyunk a bajnokok és mi vagyunk a kupagyőztesek! Mi vagyunk a rekordbajnokok, mi vagyunk a Ferencváros! Nehéz megtalálni a szavakat (főleg néhány órai alvás után), frázisokat meg nem akarok pufogtatni, sokan, sokféleképpen éltük meg a tegnap estét, a 22. kupagyőzelmünket. Több mint tízezren voltunk az Arénában (régen látott ennyi nézőt nem válogatott mérkőzésen), plusz több ezren a lilák, akik becsülettel megpróbálták buzdítani a csapatukat, de ez tegnap este kevésnek bizonyult. El is ment a kedvük az egésztől, a lefújás után néhány perccel már araszoltak is hazafele, az éremátadást már csak néhány százan várták meg (a mi „térfelünkön” mindenki a helyén maradt), de amíg a játékosok visszasétáltak a küzdőtérre, már üres székek várták őket. Ennyit ér egy vereség? És mennyit ér egy győzelem? Forintban is sokat, de amit a szurkolóknak adott, azt nem lehet sok nullával az egyes után kifejezni. A boldogságon, a felhőtlen örömön túl úgy zártuk le a 2015/16-s idényt, ahogy egy bajnoknak kell. Nem roppantunk össze, végig a kezünkbe tartottuk a kupát és nem volt olyan pillanat amikor veszélybe került volna és egyetlen lilába öltözött játékos sem tudta kiénekelni a szánkból a finom, omlós sajtot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Csúcsra járatva
Vége van, a függöny legördült – volt olyan időszak, nem is olyan régen, amikor Ady búskomor versével zártuk le az adott évadot. A 2015/16-s bajnoki szezonban egyetlen pillanat sem volt, amikor eszembe jutott volna a Finita, amikor attól kellett volna félnünk, hogy megint eltelik egy év és az álmaink köddé válnak. Nem volt komisz darab, nem kellett becsapott poétaként a gép elé ülnöm és a foteles jegyzeteimmel vigasztalni magam, hogy igen, most sem sikerült, de még van reményünk ahhoz, hogy méltók legyünk a Ferencvárosi labdarúgás dicsőséges múltjához. Meg van 29., simán, helyenként könnyedén, Böde Dani a gólkirály, ráadásul egy olyan csúcsot is megdöntöttünk, melyről azt hitték (hittük), hogy úgy fog beágyazódni a magyar labdarúgás történetébe, mint az 1931/32-s 100%-os bajnokság. Az 1998/99-es idényben, az Egervári Sándor által dirigált MTK 19 pont előnnyel nyerte a bajnokságot, amit idén Thomas Doll Fradija kettővel megfejelt, ezzel csúcsra járatva a bajnoki címet. Van még egy állomás, egy nagyon fontos állomás, melyen olyan vastagon szedett zöld színnel tehetjük fel az i-re a pontot, hogy gondolataimban örökre száműzhetem Ady önmarcangoló leszámolását a múlt keserű emlékével. Volt részünk benne, kezdve a 2006-s jogtalan kizárással, a pénzügyi csőd kaszáló suhintásával, a hamiskás befektetőkkel és minden egyéb olyan próbálkozással melyek végén komisz poéták voltunk, akik reméltek és szerettek ugyan, de végül csúnyán becsaptak és akitől elvették a jövő reményét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy félidő oda, egy félidő ide
Tanulságos volt a 217. bajnoki derbi. Ma reggel könnyű helyzetben vagyok, kint szakad az eső, az előbb mintha a fűtés termosztátja is kattant volna, a kávé is forró, így van idő nyugodtan hátradőlni és átgondolni a tegnapi Újpest elleni rangadót, mely magyar viszonylatban kiváló mérkőzést hozott, sőt meg is kockáztatom, hogy a bajnoki szezon legjobb és legélvezetesebb mérkőzését szurkolhattuk végig az Arénában. Ahol a második félidő elejére az eső is megjött, de fel voltunk szerelkezve (most igazuk volt az időjósoknak) és ráadásul a pályán látottak el is vonták a figyelmünket az égi áldástól. A „focijósoknak” meg nem volt igazuk (őszintén megvallva én is közéjük tartoztam), a két csapat nem tartalékolt a kupadöntőre, nem akarta elbújtatni a győztes taktikát. Játszani akartak, győzni, és kiszolgálni a közönséget. Azt persze nem állítom, hogy nem voltak olyan percek amikor legszívesebben elbújtam volna a világ elől, de ez természetes egy olyan szurkolótól, aki nem könnyen emészti meg, hogy vesztésre áll a csapata…főleg a Dózsa ellen. Szerencsére a körülöttem ülő, álló barátaim hamar átlendítettek azon a depresszión amit a második vendég gól okozott és újra átadtam magam a derbi semmivel sem fogható hangulatának. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Solymosi, a döntőbíró
Nem vagyok jogász, így csak sejtéseim vannak a döntőbíró valódi munkájáról, de úgy rémlik, hogy vitás kérdésekben, még a büntető eljárás előtt lehet igénybe venni és a döntése épp olyan kötelező érvényű a felek számára, mintha bíróság hozná az ítéletet. Ehhez persze egy nagy fokú bizalomra van szükség a felek között, hogy elismerjék a döntőbíró szakértelmét. Mindezen jogi okoskodás után gondolom senkinek sem okozok meglepetést azzal, hogy mai jegyzetemet nem valami bölcsességgel vagy a múlt felidézésével kezdem, hanem egyből fejest ugrunk a lecsóba (remélem a friss paradicsomot és paprikát nem sajnálták ki belőle…no meg van benne egy jó nagy darab házi kolbász is) és úgy lehúzom a keresztvizet Solymosi kartársról, hogy örökre zaciba vágja a sárga lapjait. Amit egy bíró megtehet a foci ellen, azt tegnap este Solymosi végre is hajtotta. Remélem ezt saját tehetetlenségéből fakadóan művelte, bár tegnap azért volt néhány „érdekes” eredmény a bajnokság 31. fordulójában, melytől a Tempó, Fradi! NB I-s tabellája is a fejére állt, szerkesztőtársamnak legalább fél órát kellett küzdeni azon, hogy a Felcsútot a tabellát kezelő program elmozdítsa az utolsó helyről. A bűvészkedésben odáig elment, hogy volt néhány perc amikor a Fradi az utolsó helyen állt (amit néhány „kedves” barátunk örömmel is fogadott volna), de a végén azért sikerült kordában tartania a kissé megbolonduló programot. Még szerencse, hogy a tabella-program nem látta Solymosi áldásos tevékenységét, mert akkor végleg megzavarodott volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fásult döntetlen
Annyit elárulhatok, hogy ha magányosan kellett volna ücsörögnöm a lelátón, valószínűleg kihagyom a tegnap késő esti mérkőzést. Először (megszokásból) „örökrangadót” írtam, de az ujjam nagyon gyorsan rátapadt a „backspace” billentyűre és sima mérkőzésre változtatva a valaha szebb napokat megélt Ferencváros-MTK-t. A 20-s évek kezdetétől a második világégésig nem csak a pályán és a lelátón, hanem a kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is „összecsaptak” a két csapat hívei. Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre (és még sorolhatnánk a neveket órákig), adtak igazi rangot és tették társadalmi eseménnyé az örökrangandót. Tegnap délután meg úgy ültem be Laudetur barátom autójába, mintha piknikezésre mennénk, azzal a különbséggel, hogy nem volt nálunk hamuban sült pogácsa, de „illendőségből” nálunk volt a Fradi mezünk és a sálunk. Pogácsa helyett egy vacsora várt egy kellemes belvárosi étteremben a barátainkkal (csak a fránya parkolás ne lenne!), és mikor hét óra magasságban felvetődött, hogy talán indulni kéne az arénába, valamelyikünk halkan meg is kérdezte: „Tán meccs is lesz?”…Az, a 209. bajnoki örökrangadó. Tét nélkül, kevés nézővel, még kevesebb anekdotázással, és még a látszatát is elkerülve annak, hogy ennek a találkozónak bizony történelmi hagyományai vannak és voltak idők, amikor nagyban befolyásolták a kor társadalmi életét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tartalékolt győzelem
Nem könnyű vállalkozás egy megnyert bajnoksággal a hátunk mögött levezényelni a hátralévő néhány fordulót. Főleg annak fényében, hogy szerdán bajnoki tort ültünk, álltunk, tapsoltunk… Legszívesebben postán küldeném el az érmeket, bezárnám a boltot, kényelmesen hátradőlnék a fotelban és nézném ahogy a többi csapat elszenvedi egymás tehetetlenségét. A nézők úgy sem kíváncsiak rájuk, jó példa a szombati nap, amikor is öt mérkőzésen 5693 szurkoló gondolta úgy, hogy a lelátóra ül, miközben Bródy János születésnapi koncertjére (Boldog szülinapot Tini!) több mint 12 ezren váltottak jegyet. A Groupama Arénában sem voltunk sokan (valamivel több mint hétezren – többen mint a szombati meccseken összesen), vasárnap este 7 óra, elég hűvös idő, túl a 29. ünneplésén és előttünk a szerdai kupavisszavágóval, mely legalább téttel bír és amit be kell húzni, hogy legyen még legalább egy mérkőzésünk az EB-ig, mely izgalmat hozhat és betetézheti az egész szezon kiváló teljesítményét. A jegyzetíró sincs könnyű helyzetben, a bajnoki örömöt már kiírta magából és bár ebben a hűvösre váltó időben (szerdán egy póló – vasárnap már kabát, mely még véletlenül sem lehet lila) felültem az Aréna lelátójára, de ma ezt a barátaim indikálták és nem a mérkőzés várható feszültsége. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Aranyeső az arénában
Bizonyára sokan ismerik (van olyan aki nem?) Bud Spencert, akinek filmjei úgy tartoztak hozzá a fiatalságunkhoz, mint a Ferencváros. Egyik nélkül sem tudtunk meglenni. A volt válogatott vízilabdázó vér nélküli pofonjain harsogva nevettünk, míg a Nyilasi-Ebedli tengely által vezényelt Fradi mérkőzésein rekedtre kiabáltuk a torkunkat. Bud egy kissé már megöregedett (ahogy mi is), de filmjei örökké belénk ivódtak. így vagyok ezzel ma reggel is, ahogy leültem a gép elé és megpróbáltam egy kis életet verni a kissé „megfáradt” fejembe. A tegnap esti történések felidézése helyett először egy filmcím ugrott be: „Aranyeső Yuccában”, majd néhány pillanatra láttam a „nagy mackót” lovon ülni, aki egy papírból készült indián hadsereggel próbálja megtéveszteni a katonaságot, miközben a mellé szegődő egyetlen indián mindig akadályt gördített a frissen főtt bab elfogyasztása elé, melytől a pofozógép mindig dühbe gurul. Annyira ismerem már a rám törő emlékeket, hogy tudjam, ezek soha nem csak a véletlenek játékai. Mert ha aranyeső, akkor nem csak Bud Spencer, hanem 2016. április 6-a, este 8 óra, a Groupama Aréna. És ha két órával előrébb lapozunk, és végigpörgetjük a Paks elleni mérkőzésünket, akkor azon sem kapjuk fel a fejünket, hogy nem csak Bud Spencer tud dühbe gurulni ha elveszik a kedvenc foglalatosságát, hanem Thomas Doll csapata is, ha az ellenfél a második félidő közepén úgy gondolja, hogy megpróbálja elrontani a készülődő ünnepséget. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
