Fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Kedves 29.!
12 évet vártam rád. Nem tagadom, voltak idők, amikor már lemondtam rólad, amikor azt hittem, én is úgy leszek veled, mint Charlotte a Szex és New York egyik epizódjában, mikor a barátnőkkel kávézgatva kijelentette, hogy ő bizony örökre 34 éves marad. Gondolj csak bele, mit érezhettem amikor két évvel a 28. után egy gonosz tollvonással a másodosztályban találtuk magunkat. Ráadásul a ház is omladozott, naponta jöttek kibicek, úgy záporoztak a megmentő ötletek mint a májusi eső, mely nem ért aranyat, csak bizonytalanságot. A gyalázatos 2007 tavasza után legszívesebben elbújtam volna a világ elől, a játékosok helyett szégyelltem magam és már egy lezáró vonalat is húztam a 28. alá, ezzel is véglegesítve a dicsőséges múltunkat. Ma már mosolygok, ma már jobb a kedvem, legszívesebben az egész világot átölelném. Megérkeztél. Nem dörömböltél az ajtón, csak halkan kopogtál. Talán tartottál egy kicsit a reakciómtól, talán nem ismerted a bennem rejlő Fradizmus valódi okát, vagy csak úgy érezted, most csendesebben kell ünnepelni. Igazad van, hosszú volt ez a tizenkét esztendő. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ünnepi ajtónyitás előtt
Arra talán még a legvérmesebb zöld-fehér hívők sem gondoltak 2015 őszén, hogy 7 fordulóval a bajnokság vége előtt az a „csúfság” is megeshet velünk, hogy otthon, párnák közt, magányosan ünnepelhetjük a 29. bajnoki címünket. Öt óra tájban bágyadtan ücsörgünk a fotelban, miközben unottan ropogtatjuk a chipset, mely olyan sós, hogy azt még a Holt-tenger is megcukrozná. Egy igazi fotelszurkoló a cukor helyett (ami eleve magas, még gyógyszert is szed rá) inkább sörrel öblögeti a torkát, miközben azon morfondírozik, hogy talán még sem kellett volna megvernünk tegnap este a Vasast. A Vasast…a kecskeméti Vasast! Normálisak vagyunk? 2006 óta számunkra a piros-kékek egy platformra kerültek a lilákkal, aki ilyen badarságot kiejt a száján, hogy ne alázzuk meg a Vasast, azt a Fradi szurkolók meg sem várva a rögtönítélő bíróság ítéletét azonnal a falhoz állítanák. Vagy gyorsan eszkábálnának egy giotint (guillotine), mely még Böde Daninál is biztosabb ítéletvégrehajtó. Aztán mehetnénk fejünkkel a hónunk alatt a Honvéd elleni meccsre ünnepelni. Olyanok lennénk mint a Mások a Trónok harcában. Ha erre még ráteszünk egy lapáttal és a vasárnapi délutáni MTK-Debrecen meccsen a Loki győzelméért szorítanánk, hát…akkor jönne el az igazi kánaán. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Minden jó, ha a vége jó
Skapespeare-től „lopni” egy jegyzet címet talán nem illendő dolog, de akik ismerik az írózseni tragikomikus drámáját és tegnap részesei voltak a Felcsúti legények legyőzésének, azok talán megértik miért is követettem el a plágiumot. Persze hivatkozhatnék egy magyar nótára is, melynek első strófáját fel is tudom idézni: „Minden jó, ha jó a vége, egyszer úgyis minden kiderül”, bár a szöveg pontosságában nem vagyok biztos és abban sem, ha most hangoskönyvként meghallgatná a kedves olvasó, nem menekülne ki a világból. Úgy, ahogy tegnap este hét óra magasságában az arénában „összezsúfolódott” szurkolók. Egyrészt ilyen kevesen még nem voltunk bajnoki mérkőzésen, másrészt a mérkőzés első 60 perce felért egy rémálommal, épp úgy, ahogy három hete. Kezdjük a lelátó „értékelésével”, melynek kopárságát fájdalmas volt nézni. Tudom az okát, tudom azt is, hogy milyen mérkőzésre kerül ma sor Csepelen, nekem is sok minden hiányzik a stadionból (és sok minden nem), de talán nem a csapatot kéne büntetni. Jó lenne ésszerű kompromisszumot kötni, jó lenne együtt ünnepelni a 29. bajnoki címünket, jó lenne földi pokollá változtatni az arénát. Ahogy eddig, ezután sem fogok állást foglalni, bár nagyon sajnálom, hogy idáig feszültek a viszonyok a Fradi családon belül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Adásszünet, plusz egy gól
Valaha régen, az őskor tájékán, amikor még mezítláb és klottgatyában rohangáltunk a vasút mögötti kiserdőben és botra kötött levelekkel próbáltunk békákra vadászni a kacsaúsztató térdig érő vízében, valahogy nem hiányoltuk a tévét, a különféle „okos” dolgokat és eszünk ágában sem volt a mindennapos csatározásokról készült képeket feltolni a „fészbúkra”, hogy az egész világ röhögjön azon, amikor Sankó barátom „megfürdőzött” Boris tehén aznapi „fölöslegében”. Bár apám mindig próbált haladni a korral, de az 1968-s olimpiáig úgy jártunk tévét nézni, mintha moziban mennénk. Két házzal tőlünk, Deák Feri bácsinak már 1966-ban tellett egy jóképű Videoton Tavasz tévére (ez volt a robbanós fajta, ha jól emlékszem oldalt voltak a gombjai), amit hetente egy alkalommal, 1 forint ellenében bárki megcsodálhatott. Vinni kellett hozzá egy széket is, homályos volt képe, de mikor Kudlik Júlia feltűnt a képernyőn, mindenkinek elakadt a lélegzete. A fordulat 1968-ban történt, apám akkor lepte meg a családot egy tévével, mégis az első tévés fociélményem az 1970-s mexicói olasz-német, mely örökre meg is határozta a labdarúgáshoz való rajongásomat. Tévé sokáig nem volt, de ott volt a jó öreg rádió, benne a hétvégi körkapcsolásos közvetítés, mely olyan szent esemény volt apám számára, mint nagyi számára a templomba járás. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Hová lett a tavalyi hó?
Nem vagyok meteorológus, ráadásul a mögöttünk hagyott télen inkább a „bacik” támadtak ránk és március elején már nem nagyon szoktuk hiányolni a hólapátot, de mivel elég régóta kedvelem Francois Villon költészetét, így talán nem volt véletlen, hogy amikor a barátaimmal egy kissé lehangoltan a búcsú itókánkat szürcsölgettük a büfé előtt, a reneszánsz kor kiváló költőjének mondatai hoztak vissza a valóságba: „Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb, hol vannak ők, nem kell itt semmi szó, hisz az utolsó sorból megtudod: hová lett a tavalyi hó!”. Pedig amikor Pintérnek a 85. percben nagy-nagy „kínok” után valahogy mégiscsak sikerült a diósgyőriek kapujába préselnie a labdát, egy pillanat alatt köddé vált az addig eltelt percek zsörtölődése. Mindenki talpon volt, bár voltunk annyira óvatosak, hogy négy perccel a vége előtt még sem zendítettünk rá a „Szép volt fiúk!-ra”, de abban a pillanatban nem volt ember az Arénában (még a lelkes vendégszektorban sem), akik egyetlen fabatkát is adtak volna a vendégek pontszerzésére. A három pont miatt elfelejtjük az addigi szenvedést – törtek fel a Fradista szívek sóhajtásai, melyek sajnos néhány perc múlva újra a pokol tornácán kezdtek el szambázni. „Ezt nem hiszem el!” – szakadt fel számos kiáltás a második vendég gól után, mely nemcsak a három pontunkat „kálózta” le, hanem a hangulatunkat is béka feneke alá száműzte. Emiatt sikeredett egy kissé hidegre és bánatosra a mérkőzés utáni „búcsú” sörünk és talán emiatt jutott nekem is eszembe a Fradi induló helyett, Villon kissé szomorkás és dekadens idézete a tavalyi hó kereséséről. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Mélyponton?
Mivel a február úgy döntött, hogy sutba vágva saját szeszélyességét, a felhőket és az esőt szárazabb vidékekre száműzi, a nap is úgy gondolta, ideje felébredni, feltölteni az aksikat és kellemesen simogató fénysugarakkal ölelte körbe a szombati ebédet. Késztetést is éreztem, hogy kapirgáljak egy kicsit a kertemben, hátha a virágok és a fák is korábban ébrednek és megtörik az elmúlt hónapok szürkeségét. Délután még várt egy kiállítás megnyitója, így csak fél hat körül értem haza és őszintén be kell vallanom, addig nem nagyon foglalkoztam a ránk váró 90 perccel. Egy pillanatra fel is ötlött bennem, hogy úgy látszik az öregedés jobban kezd elhatalmasodni rajtam, mint ahogy szeretném, hiszen már nincs meg bennem az a tűz, az a szenvedély (mely gyomorgörccsel és 120-s tempóban verő szívvel párosul – igaz arra már nagyon kell vigyáznom), mely évekkel ezelőtt még meghatározta a mérkőzés napját. Ez persze nem jelenti azt, hogy kihagynék egyetlen Fradi meccset is (otthonit az arénában, idegenben meg szerkesztőtársaimmal a skype-n keresztül), mert anélkül még mindig nehezen viselem az „üresjáratokat”. Mert bár kedvelem a külföldi bajnokságokat is (nézem is rendszeresen), de mégis csak az az igazi, amikor a pálya egyik térfelén zöld-fehér csikós mezben, Fradi címerrel ékesítve próbálják a pöttyöst (mely manapság már csak gumilabdában kapható) az ellenfél kapujába terelni. Ez még akkor is így van, ha a magyar foci egy olyan narancs, mely „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Két perc az élet, avagy Dani dühe
Vasárnap reggel békésen szürcsölöm a kávémat, a friss ropogós sportújság helyett az internetet böngészem, mégis csak fel kell valahogy készülni a foteles jegyzetre, hiszen a tegnap délutáni mérkőzésen volt egy-két olyan szituáció amit szerettem volna „közelebbről” is megnézni mielőtt minden dühömet a bírói hármasra (vagy ötösre?) zúdítanám. Erre meg itt van előttem Dani, aki először mosolyog, a szokásos stílusával értékel, majd hirtelen barázdák jelennek meg az arcán, feltör belőle az ébredő erő, két gólt lőtt, de egy sem került be a jegyzőkönyvbe, „lehet, hogy én látom rosszul, és abba kéne hagyni”. Ahogy kimondta, a kezemből kicsúszik a kávéscsésze, oda a reggeli kávém, fel is kell törölnöm a padlót, szerencsémre a bögre valahogy megúszta és nem kell „ráhátékáznom” Danira a költségeket. Mivel találtam még egy kis kávét, így túl nagy baleset még sem ért, de percek kellettek ahhoz, hogy megemésszem Dani kifakadását. Súlyos sérülés után (amit először hosszabbnak jósoltak) pályára lépett, volt benne egy kis félelem, de az első lövéséből Ramírez gólt fejelt, majd egy percre rá villant a sérült boka, az átemelését a gólvonalon a felcsúti hátvéd beljebb segíti, amit utólag az MLSZ öngólnak titulál, majd néhány perc múlva Ramírez adja vissza a kölcsönt, mértani pontossággal ível Dani fejére, onnan először a kapufára, a visszapattanóra Dani eszmél gyorsabban, széttárt karokkal fut a szurkolók felé, de harsan a síp, szabadrúgás kifelé. Támaszkodott egy kicsit, kihasználta 100 kilós erejét, ilyen gólokat Angliában futószalagon fejelnek, de nálunk ez szabálytalan. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – „Igazoltan” távol
„Tanár úr én készültem” – védekezett Bauer, Karinthy Frigyes novellájában, és valami hasonlóra készülök én is az aktuális foteles jegyzetem helyén. A különbség talán annyi, hogy nekem alibim van, szerkesztőtársaimmal igazoltan voltunk távol. Egy évvel ezelőtt éppen azért döntöttünk a Novák Dezső Utánpótlás Labdarúgó Torna egy héttel való hamarabb megrendezése mellett, hogy még véletlenül se essen össze a bajnoki nyitánnyal. Sajnos nem számoltunk azzal, hogy a magyar labdarúgás irányítói ragaszkodnak a Tempó Fradi naptárához (rendben, ez túlzás egy kicsit – nagyon is!) és a bajnoki nyitányt éppen február 13-ra ütemezték, amit mi már egy évvel ezelőtt „lefoglaltunk”. így esett meg az a „csúfság”, hogy lemaradtunk a Békéscsaba elleni mérkőzésről. Amikor a fiúk kifutottak a pályára, nálunk Tapolcán túl voltunk a döntőn (amit a remek focival az Illés Akadémia fiataljai nyertek meg a Fradi előtt) és éppen akkor kezdődött az a gálamérkőzés, melyen olyan kiválóságok mutatták meg, hogy még mindig jó barátságban vannak a labdával, mint Szokolai László, Rab Tibor, Pogány László, Szabó Ferenc, Nyilas Elek, és folytathatnám a névsort. Őket utoljára több évtizede láthattuk „élőben”, őszintén kevesen voltak a sportcsarnokban olyanok, akik rohantak volna haza a Békéscsaba-Ferencváros bajnokira. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Elfogytunk a végére
Szolón, az ókori görög demokrácia atyja mondta, hogy „ahhoz, hogy az ember győzni tudjon, hozzátartozik, hogy tudjon veszíteni is”. Az a kedves olvasó, aki esetleg nem látta a tegnap esti mérkőzést és esetleg a foteles jegyzetemből akar értesülni az eredményről, annak az előbbi idézet bölcselet elolvasása „doszta” elegendő ahhoz, hogy a böngésző jobb felső sarkában lévő „X” gombra kattintson. Legszívesebb én is ezt tenném, teljesen fölösleges advent harmadik vasárnapján rossz érzéssel fogadni a közénk szálló angyalt, aki kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében…épp olyan erővel, épp olyan tisztán ahogy tegnap este a Groupama Arénát körbeölelte a zöld-fehér szeretet. És ez akkor is így van és így is marad addig amíg létezik az igazi Fradizmus. Annak nincs köze egy elvesztett mérkőzéshez, egy szomorú évzáróhoz, amit nem pontosan így terveztünk, de valahogy a sors úgy gondolta, jobb ha időben szól, ha időben figyelmeztet minket, hogy még van dolgunk bőven és ami a tegnapi napig olyan szépnek és varázslatosnak látszott, ott bizony vannak még olyan porszemecskék, melyek megakadályozhatják a tökéletes működést. Ettől még nem dől össze a világ, az alapok továbbra is erősek, de amit eddig lazán elintézünk egy „ráérünk arra még” mondattal, a tegnap esti vereség után már tudjuk, a közelgő tél szorításában a csapat megerősítése lesz a vezetők legfontosabb feladata. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Zimankós ötös
Utoljára 1992. június 20-án voltam idegenbeli mérkőzésen. Előtte sem fordult elő sokszor, számomra egy Fradi meccs mindig az Üllői út 129-t jelentette és jelenti a mai napig is. Tudom, hogy ez joggal kritizálható álláspont (amit el is fogadok), de vidékiként nekem mindig ünnep volt „felmenni” Pestre még akkor is, ha számomra egy kissé idegen és rideg volt a nyüzsgő főváros (a mai napig az). 23 évnek kellett eltelnie, hogy „kimozduljak” a Szentély ölelő karjaiból. Ehhez persze több összetevőnek kellett olyan remekül összejátszania, mint a Fradi csatárainak a második gólunknál. Kellett hozzá az, hogy a magyar labdarúgás érdekeit képviselő és az adózók pénzéből fenntartott televízió ne közvetítse élőben a Ferencváros mérkőzését. Ettől még nem mozdultam volna ki a meleg szobából, de most szerkesztőtársam döntött úgy, hogy „lejön” Kalocsára, és ha már itt van, akkor a baráti találkozót összekössük egy paksi látogatással. Elsőre jól hangzott a program, de mikor felkapaszkodtunk a vendég szektor vastribünjére, már éreztük, hogy a decemberi metsző szél nem biztos, hogy emlékezetessé fogja tenni a szombat délutánunkat. Pedig zimankó ide vagy oda, végül is egy remek délutáni programnak bizonyult a paksi vendégeskedés. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
