Nem volt olyan bajnoki rajt az elmúlt közel negyven évben, hogy ne vártam volna izgatottan és feszülten a nyitómérkőzést. Azoknak mindig volt valami megmagyarázhatatlan kisugárzása. Hosszú várakozás, felfokozott hangulat, új játékosok, sok esetben új edző – ezek mind közrejátszottak ahhoz, hogy a bajnoki nyitányok mindig emlékezetesek maradjanak. Főleg azok, ahol olyan győzelmek és olyan bemutatkozások társultak, melyek az egész Ferencváros történelmére jelentős hatással voltak.

Ehhez, ha még hozzávesszük, hogy a bajnoki nyitányok általában jól szoktak sikerülni a Fradinak (főleg a Szentélyben), akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy a focií­nség mellett a győzelmi mámor semmivel sem pótolható érzése tette emlékezetessé az első mérkőzéseket. Jegyzetem cí­méből könnyen ki lehet találni, hogy elsősorban nem ezekről szeretnék értekezni, hanem a folytatásról. Nem is tehetek másként, hiszen a jelenleg bajnokságban is a második forduló következik. Ráadásul egy olyan első mérkőzés után, amit nagyon vártunk, és ahol egy új és átalakuló félben lévő Ferencváros nyert úgy 2:1-re, hogy a lefújás után percekig zúgott a taps a lelátón. A „csoda” az egészben az volt, hogy nem elsősorban a játékot dí­jazta a közönség, hanem azt, hogy hosszú évek után sokan érezték úgy, újra van egy szerethető csapatunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Biztos vagyok benne, hogy nagyon kevesen vannak olyanok, akik a diákéveik alatt nem próbáltak ezzel az állí­tó mondattal védekezni a felelés közben, amikor néhány keresztkérdés után mindenki által nyilvánvalóvá vált, hogy bizony nagyon keveset tudunk abból, amiről éppen számot kéne adnunk. A tanári reakciók is vegyesek voltak, volt, aki simán bevéste az egyest, de például Juci tanárnő (matematikát próbált az agyamba vésni, sikertelenül), bájos mosollyal az arcán, egy „hess, hess, a helyedre” intéssel vetett végett a közös szenvedésnek.

Akik a hetvenes évek közepén Bajára jártak középiskolába, azok tudják, hogy a fenti reakciókon túl, volt még egy legendás megoldás, amivel Bege tanár úr intézte el a diákok felelés alóli kibúvó próbálkozásait. – Fiam, látom nem tudsz semmit az anyagból, ezért a szünetben lemegyünk a tornaterembe, és jöhet a „büntető-párbaj”. Tudni kell, hogy Baján akkor csak a kosárlabda létezett és Bege tanár úr idős kora ellenére általában ötből négyet „beszórt”, í­gy a végeredmény nem volt kérdés. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Reggel munkába jövet bekapcsoltam az autórádiót. A gitár csendben duruzsolni kezdett, elég volt néhány taktus ahhoz, hogy megnyomjam a hangerőgombot a kormányon. „Ott állt a lány az út jobb oldalán. Egy sárga rózsa hervadt homlokán.” – már dúdoltam is a legendás Bródy dalt és észre sem vettem, hogy közben megérkeztem. Beálltam a parkolóba, de nem volt kedvem kiszállni az autóból addig, amí­g a bús és keserédes történet végett nem ér.

Amikor néhány perc múlva bekapcsoltam a számí­tógépet, hogy megnézzem a legfrissebb hí­reket a Fradiról, még mindig duruzsolt bennem a dal. Akkor már tudtam, hogy onnan addig úgy sem fog elillanni, amí­g valamilyen formában nem párosí­tom azt a Ferencvárossal. Tudom, ez elég erőltetett, bár most már a szebbik nem is képviselteti magát a klub vezetésében, igaz Féderer Andrea homlokán nem „hervad sárga rózsa” és a csapat most éppen Hencse paradicsomi golf klubjában „kí­nozza” magát, mely azonban egy kis kerülővel, még talán félúton is van Földvár felé. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ma reggel ismét ránk szakadt az ég. Dörgött, villámlott és néhány perc alatt olyan eső zúdult a városunkra, hogy mikor reggel kinéztem az ablakon, a házam előtti utcán hömpölygött a ví­z. Nem volt veszély helyzet, az utca szintkülönbsége okozta a mini folyamot, de ahogy néztem a békésen folydogáló vizet, óhatatlanul kapcsolódtak össze bennem a gondolatok. Ví­z, Noé bárkája, menekülés, tanácstalanság, remény, új élet és Ferencváros.

Kusza egy felsorolás, tudom én is. Közük sincs egymáshoz és talán még az asszociálás is erőltetett, de az elmúlt napok, hetek eseményei miatt lassan már olyan lelki állapotba kerültem, hogy sok mindenről a Fradi jut az eszembe. A gond az, hogy nem akkor mikor hétágra süt a nap és a kerti padomon szürcsölgetem a kávémat. Ma kellett arra riadnom, hogy dörög az ég és villámlik. Mire az ablakhoz értem, hogy becsukjam, már esőisten minden haragját ránk zúdí­totta. Szerettem volna rákiabálni, hogy elég volt már, az elmúlt hetekben túl sok honfitársunk életét tette tönkre, de tudtam azt is, hogy a természet erőivel nem lehet hadakozni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →