Öröm és bosszúság. Ők ritkán járnak jegyben, de ha meg is történik az egyesülés, abból általában túl sok jó nem derül ki. Az európai monarchiák történetét is végig kísérik a kényszerházasságok, amelyek gyakorta váltak mindkét fél számára valóságos pokollá, de talán ez a két szó még sem taszítja egymást annyira, hogy néha-néha nem szerepeljenek együtt a mindennapjainkban. Gondoljunk csak a gyerekkorunkra, anyánk bosszús reakciójára amikor a csínytevésünk már feszegette a határokat, majd a szidást követő pityergésünkre, amit az anyai szeretett simogató ölelése cserélt le örömre. Lefordítva, mindezen kettősség a csütörtök-vasárnap közti időszak terméke, mert bár örömmel nyugtáztuk az EL csoportkört, de kevés szurkoló állt fel este a foteljából (nem is beszélve azokról akik ott is ültek a lelátón) elégedetten, örömmel az arcán, miszerint idén újra bejutottunk az EL-be. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy a visszavágó már formalitás, mégis, a vereség nagyon nem volt betervezve, főleg az a „játék” amit inkább nem is minősítek. Bármennyire is zsúfolt a program – október, november még inkább az lesz -, az ír bajnok elleni visszavágó nagyon is mellbe vágóra sikeredett. Talán el lehetett intézni, egy „gyorsan felejtsük el” facés bejegyzéssel, de nem vagyunk egyformák, nálam igenis kiverte a biztosítékot. Amit péntek este már vissza is kapcsoltam, mégis csak a fényt szeretjük. Ami néhány órával előtte még nem volt biztos, ide számítva a vasárnap délutáni Szentély „látogatást” és a EL bérletvásárlást, egy nyugodt és pihentető alvás után már újra evidenciának tűnt. Ettől még maradt bennem „tüske”, bár az már csak a agyacskámat szurkálta egy kicsit, hiszen majdnem lekéstük a kezdést, mert meg voltak győződve a fél hetes kezdésről. Így elég rövidre sikerült a szokásos agorai piknik (egy sör és több baráti ölelés azért belefért), ezzel nem is jutott idő kibeszélni a csütörtöki bosszúságot, melyre visszagondolva a lelátóra ülve már úgy tűnt el mint szürke szamár a ködben. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →