Annak ellenére, hogy agyunk legmélyebb bugyraiban a múltheti hajrában bekapott gól miatt (plusz Dibusz bravúr a végén) éreztük, hogy a visszavágó nem lesz egy unalmas babazsúr, de az eddigi három meccsen annyira elvoltunk „kényeztetve”, hogy még a legapróbb figyelmeztető jeleket is minimum Vlagyivosztokig száműztük. Az még elmegy, hogy a szurkoló í­gy működik – főleg annyi hányatott év után -, de vajon a játékosok miért hitték el ugyanezt? Kétlem, hogy Rebrov mester úgy küldte volna fel őket a pályára, hogy gyerekek, csak sétáljatok fel a (mű)gyepre, nem kell itt erőlködni, főleg sárga lapot összegyűjteni, tudjátok jövő héten már Zágrábban lesz randevúnk és még az is lehet, hogy a megfigyelők is kémkednek, mivel a horvát bajnok „a Ferencváros játékáról nem tudok gyakorlatilag semmit” mondattal üzent, miután kitömte a grúz bajnokot. Tudom azt is, hogy nem könnyű úgy felpörögni, ha tudod, hogy jobb vagy és valójában a máltaiak csak akkor tudnak gólt lőni, ha mi ehhez lelkesen asszisztálunk. Persze más lett volna a műfüves randevú akkor is, ha a Szentélyben csak a felét pluszban belőjük a helyzeteinknek, akkor tényleg elég lenne csak a focicsukát bedobni a pályára. Mielőtt bárki is útilaput kötne a lábamra, hogy minek kötekedek, nyavalygok itt, hiszen végül is továbbjutottunk, ráadásul a két forduló alatt ki sem kaptunk, tisztelt fotelszurkoló gondolj csak az elmúlt évek szenvedéseire és annak tudatában folytasd itt az önmarcangolást…Oké, igaza van a szí­vemnek, tényleg nem kéne egyből a bevezetőben farkast kiáltani, főleg úgy, hogy a tegnap esti idegrohamot már kialudtam és jól belegondolva, néhány percet leszámí­tva (volt az 25 perc is), még a máltaiak vezetése után sem forgott igazán veszélyben a továbbjutásunk…Most meg az agyam kezdi verni az üstdobot, hogy azért ácsi, a nagy lelkesedésben nehogy már átessünk a ló túlsó oldalára, mert a földet érés egy kicsit fájdalmas lesz. No de hagyjuk el a lelki „tiki-takit”, nézzünk egy kicsit részletesebben a bödön fenekére, hátra közelebb kerülünk az igazsághoz, ami ugyebár mindig ott van, csak meg kéne valahogy találni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Az előző évek nemzetközi kupakudarcai után bizsergető érzés volt úgy készülni a máltai bajnok ellen, hogy az esély úgy billen felénk, hogy nem kell egy ravasz piaci kofához méltóan megsegí­teni a mérleget ahhoz, hogy az öt kilós krumpli zsák hat kilót nyomjon. Ebben nem csak a kofa „ravaszsága” volt benne, hanem az a tudat is, hogy az előző körben mégis csak egy nálunk értékesebbnek tartott csapatot vertünk ki kettős győzelemmel és ami a lényeg: magabiztosan. És ha a papí­ron háromszor értékesebb bolgár bajnok nem okozott gondot, akkor egy nálunk háromszor alacsonyabbra értékelt máltai bajnok már csak hab lesz a tortán. Egy könnyed tejszí­nes csokitorta, amit közel teltház ül körül és még el sem kezdődik a mérkőzés, de már lelkesen majszolja. Ennek megfelelően a Szentély agorájában már hat óra magasságában remek volt a hangulat, amit nem csak az „új” sör hideg lehelete dobott fel (plusz a frissen sült rántott hús+sült krumpli kombi is), hanem a szurkolói magabiztosság is. Csak néhányat kellett kortyolni a sörből, és már valamelyik csoportkör (arra azért vigyáztunk, hogy nem nevesí­tettük) „valamelyik” nevesebb csapata elleni idegenbeli mérkőzésre szerveztük a közös repülőutat. A vita csupán abból adódott, hogy vajon melyik fapadost válasszuk, mert éppenséggel nem nagyon szeretnénk, ha a Torino helyett Vlagyivosztokba vinnének minket. Én egy kicsit pianóra vettem a figurát azzal a kijelentéssel, hogy még 6 európai meccsünk biztosan lesz, majd mikor szerkesztőtársam halkan megjegyezte, ahhoz tovább is kell jutni a máltai lovagokon, éreztem, talán vissza kéne térni a földre. Az még rendben van, hogy szeretnénk néhány órácskát keringeni a Föld körül, de valóság nem a csillagok között van, hanem azon a zöld gyepen, amire pontban este nyolckor léptünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →