Nagyon kedvelem a magyar labdarúgás mókuskerekén ücsörgő megmondó embereket, akiket a szurkolók nagyon találóan csak „szagértőknek” neveznek. Ők azok, akik minden forduló előtt és utána mosolyt csalnak az arcunkra még akkor is, ha nekünk éppenséggel nincs hangulatunk jókedvet játszani. Szombat délelőtt amikor „összefutottam” egy volt lila mester előzetes kalkulációjával, majd lefordultam a székről. Az még OK, hogy az újpesti gyökerek miatt nem nagyon kedveli amikor az Üllői úti fák az égig nőnek, de annyit talán kéne tudnia saját múltjából is, hogy igenis, egy újpesti győzelem, még ha nyögve-nyelősre is sikerekedett, nem csak a szurkolókat repí­ti az égig, hanem a játékosoknak is ad olyan plusz töltetet, hogy azzal néhány fordulót biztosan át lehet vészelni. Várhidi döntetlent vizionált, amit Laudetur barátommal a meccsre tartva harsány kacagással konstatáltunk, majd előre véve szokásos Fradista optimizmusunkat, egy bizonyos gólzsák kiszakadásában reménykedtünk. Melynek már éppen ideje lett volna, hiszen az még ügyes cselekedett volt, hogy az eddigi három fordulót lehoztuk kapott gól nélkül, de az egyetlen árvácska gól ami a lilák kapujába landolt, nem kerül aranybetűvel a történelem könyvekbe. Pedig az a bizonyos könyv már egy ideje nyitva állt, és várt egy gólt, nem törődve azzal, hogy az csak éppen átgurul a gólvonalon, vagy bombaként robban a bal felső sarokba, a lényeg a gólszerző személye: Böde Dánielé, aki tegnap megduplázta a jövőbeli emlékezést, hiszen nem csak a 100. gólját szerezte dí­jmérkőzésen, hanem egy olyan parádés szóló után pókhálózta ki a mackónadrág bal felső csücskét, hogy ezzel méltán lehet tagja a legeredményesebb Fradi játékosok dicsőségtáblájának. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →