Hosszú volt az út hazáig az augusztusi éjszakában. Autónk a megszokott úton zakatolt, egy-két idegbolond éjszakai gázbajnoktól eltekintve csendben tört utat a ránk boruló sötétségben. Csend és nyugalom honolt az autópályán, de az autóban, Laudetur barátommal már teljesen más lelkiállapotban próbáltunk magyarázatot találni a Vasas elleni vereségre. Utunk elején elhangzottakat most inkább nem idézném, aki jött már haza vesztes mérkőzés után, az tudja, hogy ilyenkor mi játszódik le a szurkolókban és helyenként milyen, nem éppen Shakespeare-i nyelvezet használt mondatokkal vezetik le a feszültséget. Ahhoz, hogy egy kicsit reálisabban értékeljünk, el kellett telnie egy kis időnek, közben lecsúszott az otthonról hozott “hamuba sült pogácsa”, mely az éhségünk csillapí­tása mellett arra is jó volt, hogy jól neveltként tele szájjal nem beszéltünk – í­gy volt időnk arra, hogy lepörgessük a magunk mögött hagyott 90 percet és megpróbáljuk megfejteni a “titkot”, miszerint hogy a fenébe tudtunk kikapni egy olyan csapattól, akinél alig volt a labda, aki azon kí­vül, hogy a szigetvári hősökhöz hasonlóan védték a várukat, az ég világon nem csinált semmit? Egy kví­zjátékban roppant könnyű lenne a válasz (ők rúgtak két gólt, mi csak egyet), kapnánk is érte egy hangszórót, de az erősí­tő nélkül semmit sem ér, legfeljebb rápakolhatunk egy vázát és a hangsugárzók helyett mi énekelhetnénk. Az meg ugye nem lenne egy Loreena McKennitt koncertélmény… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →