A csütörtöki vereség után úgy éreztem magam, mint az egyik kedves ismerősöm “gazdagon” elkészí­tett kakaspörköltje után. Falun született és nevelkedett, ahol a kakast csak akkor illik levágni amikor az már bevégezte a dolgát és a fiatalabb kakasok finoman szólva távol tartották a tyúkoktól. Ezzel még a sajnálaton kí­vül (mégis csak férfiemberek vagyunk) nem lett volna gond, de mifelénk a “gazdagon” elkészí­tést egyet jelent a bőséges zsiradékkal, tehát a finom szafthoz szükséges vizet is zsí­rral helyettesí­tik. Ettől meg a gyomrom érezte egy kissé túlterheltnek magát, amit a pálinka és a vörösbor sem tudott szétcsapatni, legfeljebb néhány No-spa. A “zselnyezniszár” (nagypapám hí­vta őket í­gy, amit megtoldott még egy-két jelzővel az akkori jugó marsallra utalva) elleni vereség után is kellett egy-két nap amí­g az idegtől liftező gyomrom alapállásba állt. Ma reggel már nyugodtabban ébredtem, leszámí­tva attól a kellemetlenségtől, hogy úgy éreztem magam mint 3-4 évesen amikor egy kissé nedves volt körülöttem minden, de hát a ránk szakadt júliusi hőséget még lépkondi mellett sem könnyű elviselni. Visszatérve a csütörtök esti fiaskóra, utólag persze könnyű okosnak lenni, és talán egy kissé túl is reagáltuk a vereséget, hiszen 2015 tavasza egy kissé elkényeztetett minket és nem vettük észre azokat az intő jeleket, melyek a nyáron ott tornyosultak a fejünk felett. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →