Ha vonatot látok, már akkor akaratlanul is olyan emlékek tódulnak elő, melyeket legszí­vesebben örökre elfelejtenék. Persze nincs gondom a vaspályás lovagokkal, gyerekkoromban sem akartam vasutas lenni és ahol lakom már 30 éve csak egy dí­szes állomás jelzi (az egyik terme igazi népművészeti remekmű), hogy itt valaha emberek várakoztak és szálltak fel arra a kimustrált pöfögőre, mely annyi idő alatt tette a nagyobb állomásig tartó utat, mintha lovaskocsival mentünk volna. Pedig volt varázsa a vonatozásnak, az első Fradi meccsemre is azzal utaztam a nagypapámmal, de arról sajnos nem tehetek, hogy a vonatokról nekem a debreceni vasutas focicsapat ugrik be még akkor is, ha manapság már csak a nevükben van közük a sí­npályához. Inkább a focihoz, mely a jelen évezredben eddig 6 bajnoki aranyérmet szereztek. Mi meg csak kettőt, az utolsót 10 évvel ezelőtt egy emlékezetes Üllői úti éjszakában – a Debrecen ellen 3:1-re megnyert mérkőzés után (plusz egy kis szerencsével, de ez most mellékes). De ha bajnoki döntő és Debrecen, akkor jöjjön az a találkozó mely miatt minden vonatról 2003. május 30-a jut az eszembe. Ezen meg egyenlőre az idő sem tud változtatni és az sem, hogy ma délután nem az Üllői úton csaptunk össze a Lokival, és nem is egy bajnoki döntőben, hanem a bajnokság 5. fordulójában. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →