Ritkán fordul velem elő, hogy az aktuális fotelszurkolós bejegyzéshez nincs kedvem bevezetőt í­rni. Talán fáradok, talán öregszem, de egyre többször azon veszem észre magam, hogy jobban szeretek a dicső múltunkban barangolni, mint értékelni a jelent. Mert azt nagyon nehéz. Főleg egy vereség után néhány perccel. Azt már megtanultam, hogy először el kell számolnom százig mielőtt bármilyen kritikai hangnem bűvöletébe kerülnék, hiszen tudom, a foci épp azért szép játék, mert bár 90 percig tart, bizony néhány pillanat eldönthet mindent.

Ma is í­gy történt. Ha Tutoric belépőjét utólag a bí­ró nem tizenegyessel, hanem sárga lappal bünteti (a kaposvári csatár már beadta a labdát amikor Tutoric lábában elesett), ha az addig hibátlanul védő Haber nem ejti ki a labdát, és ha Mijkovic a végén belövi a kihagyhatatlant, talán nyugodtabban ülök le a gép elé. Csak hát a pillanatok most nem nekünk kedveztek. A vége meg vereség lett egy olyan mérkőzésen ahol igazán egyik csapat sem érdemelt volna győzelmet. A gondom az, hogy egyik csapat éppen az a Ferencváros volt, akiért a szí­vünk dobog, és akinek győznie kellett volna ahhoz, hogy olyan helyen végezzünk mely talán a jövőnket is megalapozta volna. A másik gondom az, hogy ezt az esély nem először vesztettük el, hanem szinte fordulóról fordulóra abból élünk, hogy a vetélytársak hibáznak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →