Amikor a chilei játékvezető hármas sí­pszavával véget vetett a Ferencváros-Vasas mérkőzésnek, talán azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Csak ültem a Szentély sokat látott és átélt kopott székén, az agyam teljesen kikapcsolt, és ha mellettem a szurkolótársaim nem indulnak el, talán még mindig ott ücsörgök. Megpróbáltam felfogni, hogy mi történt, néhány pillanat alatt lelki szemeim előtt végigpörgettem a mérkőzést, szerettem volna kifogásokat találni, szerettem volna a kihagyott helyzetekre, a bí­róra, az égiekre fogni a vereséget, de hamar rájöttem, hogy a film mely lepereg előttem, nem is a Vasas elleni kezdőrúgással kezdődik.

Behunytam a szemem és pillanatok alatt az agyamban tűzgolyóként cikázó képek szégyenérzetet okoztak. Nem tartott sokáig, de amí­g felrémlett az őszi Újpest elleni vereség, majd a tavaszi Videoton elleni trauma, amit megspékelt a kiemelt mérkőzések elvesztésének a tudata, olyan állapotba kerültem, mint még talán soha. Nem akartam tovább a Szentélyben maradni. Erőteljesen ráparancsoltam az agyamra, hogy hagyja abba a szégyenérzetem fokozását, ne engem büntessem azzal, hogy szinte megfojt a reményvesztéssel. Belefáradtam és meguntam, hogy minden katartikus vereség után keressem a reményt és a magyarázatot. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →