A lefújás pillanatában, amikor az egész stadion egy nagy ölelésbe fonódott össze, még azt hittem, hogy nagyon könnyű dolgom lesz a 2013/14-s bajnoki szezon utolsó foteljának megí­rásakor. Csak le kell ülnöm a gép elé és úgy fognak az ujjaim szaladni a billentyűzeten mint Usain Bolt lábai az olimpiai döntőben. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a mérkőzés másnapjának reggelén szinte csak pillanatok peregjenek le a szemem előtt. Szerkesztőtársam most biztos rávágná, hogy nem kellett volna annyi sört innom (a legtöbbet éppen ő szerví­rozta fel), de tudom, az emlékezetvesztés nem fogható rá a nedűre, hiszen annak teljesen más indoka van. Egyszóval megfogalmazva, a feszültség. Soha nem volt erősségem a fizika, de annyit tudok, hogy az elektromos mezőben két pont között a villamosság megadja, hogy mennyi idő alatt jut el a töltés az egyik pontból a másikba. Természetesen nem gondolom, hogy ha tegnap délután a kezembe adnak egy izzólámpát, az egyből ki is világosodik, de azt igen, hogy egész vasárnap tapintható volt a feszültség minden zöld-fehér szurkoló közelségében. Egy óra környékén ez a fajta feszültség az Üllői út 129. környékén néhány pillanatig mosolyba ment át. Bár terveztük a megállást az új Szentélyünk előtt, de ha véletlenül Laudetur barátommal elkalandoztunk volna a közelgő órák taglalásában, az autó egy jól idomí­tott paripához hasonlóan kormányzás nélkül is leparkolt volna a Fradisas közelében. Mert tudta, itt az új otthonunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →