Egy hét alatt, amí­g „nápolyi bádogviskóra” hasonlí­tott a lakásom, úgy éreztem magam mint Tom Hanks, amikor a Csendes-óceán békésen hömpölygő hullámai közé „landolt” a repülőgépe, majd egyedüli túlélőként egy lakatlan szigeten, Robinson Crusoe-ként próbálta túlélni a természet és az egyedüllét csapásait. Biztosan van már negyven éve, hogy olvastam a film alapját képező Defoe regényt és már akkor is az izgalmas cselekményen túl fiatal kamaszként főleg az foglalkoztatott, hogyan lehet túlélni úgy, hogy nincsen tévé és az akkoriban divatos kazettás magnóból (tudják, sokan a vállukon cipelték még az utcán is) nem bömböl Richie Blackmore legendás Deep Purple „ódája”, a Child in Time. Manapság meg amikor a nyuggerkor felé lépegető fotelszurkoló közel egy hétig el van zárva a technika ví­vmányaitól, akkor jön rá, hogy bizony Tom Hanks sem véletlenül „bolondul” meg a film vége felé. Ezért nem láttam a szerdai BL meccsünket és ezért is foglaltam imába a mesteremberek kezét, amikor péntek délután visszaadták a lakásomat. Meg is fogadtam, hogy az elkövetkezendő 50 évben (jó-jó, ebben azért van egy kis túlzás, bár nem lenne rossz) aki kiejti a száján a házfelújí­tás szót, azt bizony felültetek egy repülőre és kidobom a Csendes-óceán békésnek nem éppen nevezhető hullámai közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →