„A velünk élő történelem”
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 10.
A kígyóbőr cipő és a Lili Marleen…
1951. június 3-án már mindenki számára teljesen világos volt, hogy Rudas Feri (dacára annak, hogy több mint egy évet hagyott ki), elkapkodta a visszatérését a futballpályára.
A Szegedi Petőfi ellen meccsen egy félidőt is csak nagy kínkeservek közepette játszott végig, s amikor a többiek a szünetet követően kimentek a második játékrészre, hogy az 1:1-es állást győzelemre változtassák, egyedül maradt az öltözőben.
Amióta életében először labdába rúgott, ezek voltak az első olyan pillanatok, amikor eszébe jutott: mi van akkor, ha ez a most maga mögött hagyott egy félidő volt futball-pályafutásának utolsó negyvenöt perce? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 9.
A Kikeletben is a Fradi-indulót húzza a harmónikás
1951 olyan esztendeje volt a magyar labdarúgásnak, amikor Szegedet két csapat is képviselte az élvonalban. Ezt a meglehetősen unikális tényt talán még a legkifinomultabb futballemlékezetűek sem rögzítették magukban, sőt, vélhetően teljesen a múlt ködébe veszne, ha főhősünknek, Rudas Ferencnek nem lenne nagyon is sok köze a Bp. Kinizsi, az egyik szegedi csapat ellen lejátszott mérkőzéséhez.
Ám nagyon is sok köze van, hiszen a sérülését követő több mint egy esztendős kihagyás után, amikor (jószerivel csak próbaként, „lássuk, mit tud a lábam, ha NB I-es meccsről van szó…”) a tétet magában a legnagyobb jóindulattal sem hordozó Élelmezésipar válogatottja ellen lejátszott egy félidő után legközelebb újra pályára lép, éppen az egyik Tisza-parti csapat, jelesül a Szegedi Petőfi az ellenfél. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 8.
Budai, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor…
Az ÉDOSZ-korszak beköszönte (1950. január), és Rudas Feri drámai sérülése (1950. március 19.) között olyan kevés az idő, hogy az egyszerű Fradi-szurkoló szinte azt sem tudta, mi is történik voltaképpen a kulisszák mögött, mi a jól megfogalmazható, pontosan meghatározható, a dolgok (akár politikai szempontból vizsgálódva is) logikus egységbe illeszthető oka annak, ami szerelmetes csapatával történik.
Erős gyanúja, sejtése (jó sejtése…), persze van mindenkinek, ám ezek nem azok az évek voltak, amikor a sejtések nyilvánosan is megfogalmazódhattak volna, vagy bármilyen formában és fórumon eljuthattak volna az illetékesekhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 7.
Fél 6-ra várta a Nemzetinél…
Van abban valami nagyon célszerű (de talán helyesebb, ha a korhű szót használom), hogy az ÉDOSZ- Kinizsi név és színcsere kérdésében az igazán érintettek, azaz a változásokat a saját bőrükön, pályafutásukon, egzisztenciájukon érzők mondatait és emlékeit tekintjük hitelesnek, talán még akkor is, ha sok-sok évtized múltán már ők sem emlékezhetnek mindenre egy komputer pontosságával.
Márpedig az érintettek (volt szerencsém több évtizeden át hallgatni őket sok minden más mellett éppen az 1950 és 1956 között az Üllői úti pályán történtekről), soha, egy elejtett félmondat erejéig sem tettek semmilyen különbséget a csapat ÉDOSZ illetve Bp. Kinizsi néven végigjátszott évei között. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 6.
A Fradit csak átkeresztelni és átöltöztetni lehet…
Azoknak, akiket a fradizmusnak nevezett (semmi mással össze nem hasonlítható, össze nem vethető) létforma és életérzés örökre a hatalmába kerített, egy óra, vagy akár csak egy perc is elviselhetetlenül hosszú tud lenni, ha abban az órában vagy percben a Ferencvárost nem Ferencvárosnak hívják.
2012-ben visszatekintve az 1950-ben történtekre azt kell mondani: a borzalmas, az elviselhetetlen, a klubot valaha ért egyik legnagyobb megaláztatás szimbólumává lett „ÉDOSZ-korszak” – nem tartott tovább egy esztendőnél.
A Ferencváros a maga 1899-ben választott nevén, 1949 szilveszterén (Szombathelyen) játszik utoljára bajnoki meccset. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 5.
Kétszer kettő néha (csak a filmben) öt…
Ha a politikai terminológia nem igazán szeretett, ám néha kifejezetten hasznos szókincskészletéhez nyúlok segítségül, akkor azt kell mondanom: azon a bizonyos Károly napon (vagy harminc évvel a történések után) „apám nem fejtette ki a maga teljes valóságában az igazság minden részletét”.
Ennek roppant prózai oka volt: még vagy három évtized múltán sem akarta barátját megdöbbenteni azzal, hogy a Ferencváros pici, apró, kis darabokra való szétszedése már jóval korábban a felidézett válogatott tréning meccs előtt megkezdődött.
Nem mesélte el azt az ÉDOSZ – Bp. Honvéd mérkőzésen történt esetet, amelynek közvetlen érintettje volt, hiszen az egyik akció közben, amikor Bozsik Cucu elfutott mellette, a kispesti zseni oda szólt neki: Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 4.
„Kicsi, nálunk ez nem fog menni…”
Az egyáltalán nem a véletlen, vagy a pillanatnyi hangulat műve volt, hogy a „Tanár” (Lakat Károly) – aztán ahogy teltek-múltak a napok a többiek is – egyre levertebben, egyre szomorúbb ábrázattal érkezett látogatóba a még mindig kórházban fekvő Rudas Ferenchez.
Amikor aztán már a rendszert sem szidta a tőle megszokott vehemenciával, sőt, Feri minden, hol körülírt, hol konkrét kérdésére kibúvó választ adott, vagy megpróbálta azt viccel elütni, teljesen nyilvánvalóvá vált: az öltözőben, a csapat életében történhetett valami olyan nagy jelentőségű esemény, ami erős kihatással lehet valamennyiük sorsára, pályafutásuk folytatására. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 3.
„Rudas néni, a művésznő resztelt májat akar enni…”
Jó oka van annak, hogy még mindig maradunk egy kicsit azon a klinikán, ahová 1950. március 19-én, vasárnap késő délután, a Ferencváros – Postás mérkőzés közben elszenvedett lábtörése után Ferit beszállították, hiszen az „Év sérültje” (ahogy az akkori lapok nevezték) nem kevesebb, mint hat hetet (…) töltött a kórházban.
2012-ben, amikor komoly szívműtétek után is, amilyen gyorsan csak lehet, hazaküldik a betegeket, ez a hosszú idő jószerivel értelmezhetetlen, egészen addig, amíg Feri el nem meséli, hogy néhány nap múltán, amikor már a műtét után óhatatlanul jelentkező fájdalmak is elmúltak, kezdte kifejezetten jól érezni magát a klinikán.
Azt pontosan tudta, hogy játszani úgysem játszhat (volt orvos, aki határozottan kijelentette, hogy ezzel a lábbal, legfeljebb sétálni tud majd, de nem NB I-ben futballozni), az edzéseken meg mit bóklásszon a begipszelt lábával, csak zavarná a többieket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 2.
„Na akkor menjünk be a Rudashoz ebédelni”
A klinika nővérkéi azt hitték, csodát látnak. Már az is csak egy pillanat műve volt, hogy még a szabadnapon lévőkhöz is eljusson a hír: a kórházban fekszik az egyik legnépszerűbb, s a hölgyek körében mindig is nagy tetszésindexszel rendelkező magyar válogatott futballista, (aki még ráadásul a Fradi játékosa is), holott ezt a szót, hogy „tetszésindex”, 1950-ben természetesen nem ismerte senki.
Az operációja után az akkor már nem lábtörött, ám derékig gipszben fekvő Rudas Feri ágya körül mindenesetre egy csapásra akkora lett a forgalom, hogy a kórház igazgatójának külön pontban kellett szabályoznia a látogatások rendjét.
A közvetlen családtagokon kívül egyszerre csak öten lehettek a szobában, no, de a Fradi-szurkolókon már abban az időben sem lehetett kifogni holmi direktívákkal! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 1.
Amikor az álmok összetörnek…
Szerettem volna elkerülni, hogy egy személyes (nagyon is személyes, sőt megkockáztatom: ennél személyesebb már nem nagyon lehetne), élménnyel kezdjem el azt a sorozatot, amely az idén 91 esztendős, minden porcikájában zöld és fehér Rudas Ferenc, hollywoodi filmrendezőért kiáltó életét és futballpályafutását lenne hivatott feldolgozni (feldolgozni a feldolgozhatatlant?…), ám a sors úgy hozta: életünk egy-egy meghatározó eseménye annyira összeér, ami ezt lehetetlenné teszi.
