fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Elrontottuk a „felújított” stadionavatót
Szombat reggel miközben békésen szürcsölgettem a kávémat azon morfondíroztam, hogy vajon hová is tűnt a tavalyi hó? Mielőtt bárki azt hinné, hogy a derbigyőzelem után egy kissé homályossá váltak a gondolataim, természetesen nem a januári zimankót sírom vissza (ráadásul az már az idén volt). Aki ismeri Villon mester versét azok tudják, hogy az a tova tűnt tavalyi hó nem egy síversenyt sír vissza, hanem a tova tűnő régi emlékeket. Néhány éve már a derbi hetének elején arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kíséretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki díványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak. Ma meg békésen iszogattam a kávémat és a derbi varázs helyett annak örültem, hogy a ránk szakadt tavaszi napsütés milyen kellemesen simogatja a fagyhalál közeli izmaimat. A délutáni kertészkedés után már kezdett felszökni az adrenalin, bár az is lehet, hogy ezt a „kimerítő” munka utáni izomgörcs okozta. Ahogy az óramutató kezdett hatfelé bandukolni, már éreztem egy kis mocorgást, mégis csak egy bajnoki derbi következik, abból is a 219., mely eleve tiszteletet érdemel, hiszen az ősök 112 év alatt számtalan örökké emlékezetes mérkőzéssel tették a magyar labdarúgás első számú találkozójává. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Újabb érdektelen döntetlen
Múlt héten a Loki elleni döntetlen után egy bizonyos veszett fejsze nyele után próbáltam kapadozni, bízva abba, hogy azt tegnap késő délután a Videoton kapujában találjuk meg és akkor még lesz esélyünk a „fej” és a „nyél” összeillesztésére. Ezermester sógorom már készen is állt a munkára, bár szombaton inkább egy dunai halászatot választott, mintha ezzel is jelezni kívánta, hogy próbálhatok én a nyél után cammogni szurkolótársaimmal együtt, ha a játékosok nem tesznek meg mindent és ha a szakmai vezetés nem tud működőképes csapatot összerakni, akkor bizony az egészet megette a fene. Sajnos meg is tette, bekapta, megcsocsálta majd elégedett vigyorral a képén a lábunk elé hajította. Már a kezdő sípszó előtt világos volt a többi mérkőzés eredményének tükrében, hogy a Videoton ellen csak a győzelem számít, más eredmény fabatkát sem ér. Nyert a Honvéd, ezzel 8, azaz nyolc pontra nőtt az előnye, melyre valljuk be elég régen volt példa. Talán a legfanatikusabb Honvéd szurkoló sem emlékszik rá. Ráadásul az Újpest is felzárkózott és még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy a Mezőkövesd Pakson beleszakadt a késbe, mert így legalább nem esett meg a dupla szégyen. Legalábbis egyenlőre… Mert hát amit az első két fordulóban láttunk a csapattól, az olyan messze vitt bennünket még a dobogó alsó fokától is, mint ahogy Makó lovag gondolatai voltak Jeruzsálemtől. Messzire… nagyon messzire, ahol talán még a madár sem jár. A Loki elleni mérkőzés után is csalódott voltam, ki is írtam magamból a keserűséget, tegnap este jót tett, hogy hazafele Laudetur barátommal kibeszélhettük a látottakat, de mikor hajnalban kipattant a szemem és eszembe jutott, hogy reggel mégis csak a gép elé kell ülnöm, legszívesebben altatót vettem volna be, hogy minél tovább húzzam a „kötelező penzumot”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy pont, ami nem sokat ér
„A hivatalos footballszezon a mai nappal beköszöntött. Az első osztályú csapatok ma már a bajnokságért küzdenek s a mai eredmények után véleményt alkothatunk magunknak arról, vajjon a téli szünet a csapatok képességére mily befolyással volt s hogy a szünet alatt beállott csapatváltozások után mily reménynyel nézhetünk a tavaszi fordulók kimenetele elé.” – Mielőtt azt hinné a kedves olvasó, hogy a két hónapos téli szünet alatt a fotelszurkolónál komoly nyelvészeti problémák merültek fel, annyit a védelmemre felhozok, hogy az előbbi idézet 1905-ből való és mivel szeretek ragaszkodni az eredeti szöveghez, így a Word szövegszerkesztője hiába akadt ki és zárta be önmagát az általa hibásnak vélt szavak láttán, én maradok a történeti hűségnél. Azóta több mint száztíz év telt el, és hiába változott körülöttünk a világ és hiába írjuk már egy „j-vel” a vajon szót, manapság is épp olyan reménnyel és bizakodással várjuk a tavaszi rajtot, mint ahogy elődeink tették. Ezen meg az sem változtat, hogy amíg a magyar foci a téli álmát alussza, tőlünk nyugatabbra még szilveszter napján is kergetik a bőrlabdát. Nálunk eközben mást kergetnek, de ezt most hagyjuk, inkább idézzük fel Janó bácsit a sarki kocsmából, aki miközben megpróbálta lebirkózni a sokadik nagyfröccsöt a torkán egy örök igazságot osztott meg a világgal: úgy várom a tavaszi focirajtot, mint anyjuk a postást, hogy hozza a nyugdíját. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Jó, hogy vége
Ez a hét sem telt el nyomtalanul. Adventi gyertyák hiába gyúltak, és a karácsonyi nagybevásárlások sem „riasztották” el a fekete varjúkat az Üllői úti fák ágairól. A fákról lehulltak a levelek és bár van bennük továbbra is élet, de sajnos lombkoronák híján nem takarják el a varjakat, akik nyugodtan károghatnak. Sajnos van is miért. A hét eseménye Pintér és Lovrencsics (ne feledjük, mindketten az EB „hősök” táborának tagjai) pihenőre küldése volt, állítólag fáradtság volt az oka, de én inkább fásultságnak nevezném, hiszen Gera Zoli is ott volt az EB-n, sőt aktív részese is volt a sikeresnek titulált szereplésnek, ráadásul Gerzson már a harmincnyolcadikat tapossa, ha valakire ráfért volna a pihenő, akkor az ő és nem Pintér valamint Lovrencsics. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Ramírez is ajándékozással múlatja az időt, a Hüsing-Trinks páros talán már nincs is Magyarországon, Varga Roland meg csak lábadozik a sérüléséből, miközben a többszörösen visszavonultatott Csukics még mindig kezdő, hát…ne csodálkozzunk azon, hogy a valamikori égig érő Üllői úti fák oly gyorsan hullajtották el a leveleiket. Olyan gyorsan, ahogy a csapat szórta el a pontokat, kapta a sárgákat, a pirosakat, az eltiltásokat és helyenként a jókora pofonokat. Valami nagyon megtört és nem csak a valós sérelmek miatt. 19 mérkőzésből 30 pont, az alig több mint 50 %-os teljesítmény. És akkor még nem is említettük a tavalyi „havat” (Villon mester vajon tudod hová tűnt?), hiszen egy évvel ezelőtt ilyenkor már szinte bajnokok voltunk. A mai viharos döntetlen után meg, bár nem nagy a lemaradásunk, de mégis csak a bajnoki cím védőjeként „kullogunk” a dobogósok után. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szülinapi csőd
Valamelyik tévéadón (talán az M1?) van egy szórakoztató vetélkedő műsor, Maradj Talpon! címen, ahol ha a játékos nem tudja a választ, lezuhan a mélybe. Ha most felállítanám a pódiumra Fradi kezdő 11-t, és feltenném a kérdést, miszerint december 3-a kinek a születésnapja, valószínűleg nagyon kevesen maradnának talpon. Ráadásul a mai produkció után még az is a mélybe landolna, aki esetleg tudná, hogy a mai napon 116 éves a Ferencvárosi labdarúgás. Még ha nem is kerek az évszám, de 116 évet megélni a XX. és a XXI. század vérzivataros éveiben, több mint ünnep. Ha ehhez hozzávesszük azokat az eredményeket melyek dicsőséget hoztak a zöld-fehér meznek, legalább néhány perc erejéig meg kell állni, be kell hunyni a szemünket és felidézve a Ferencvárosi labdarúgás legendás éveit tisztelegni kell azok előtt, akik nélkül ma nem lenne Ferencváros. Még akkor is, ha a mai Fradi, a mai játékkal alaposan belerondított az emlékezésbe, mert amit ma láttunk, azt csak egyetlen szóval lehet jellemezni: csőd. Most még magyarázatokat sem lehet kreálni, főleg nem összeesküvés elméleteket, mert legyen bármilyen fájó is a megállapítás, de el kell ismerni, ma a Mezőkövesd játszotta a focit (legalábbis magyar szinten) és teljesen megérdemelten gyűjtötte be a három pontot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Három pont, kapott gól nélkül!
Mozgalmas héten vagyunk túl. Más jelzővel is illethetném a mögöttünk hagyott napokat, de a fekete szót kisajátította a pénteki webáruház őrület, amikor is a vásárlók olyan heves rohamokat intéztek az először felárazott, majd kedvezményessé tett áruk ellen, mint anno a híres T-betűs csatársor. Számunkra a „black week” Kassai ámokfutásával kezdődött, melynek felemlítése is erős vérnyomáspumpálással jár és mivel még nem vagyok túl az esti gyógyszeradagomon, így gyorsan túllépnék rajta, de mivel a 90+3 percnek vannak folyományai is, így néhány percig még 200/110 körül kell tartanom a vérnyomásomat. Kezdődött azzal, hogy Ramírezt három meccsre meszelték el (tegyük hozzá gyorsan, hogy jogosan), amit a klub még megfejelt egy kis pénzelvonással és egy száműzetéssel, melyből szerintem a télen szépnek éppen nem nevezhető búcsú is lehet – bár ne legyen igazam. Doll mester sem kerülhette el a sorsát, őt az MLSZ nagyra becsült ítészei két meccsre száműzték a lelátóra, ami azért is érdekes, mert valójában csak akkor szembesültünk a bünti tényével, amikor nyilvánosságra hozták, hiszen a Vasas elleni meccsen valójában senkinek sem tűnt fel, hogy Doll is pirosat kapott. Közben Orosz Pál is megírta levelét, melyben tudatta a továbbra is nagyra becsült MLSZ ítészekkel, hogy a jövőben Kassai urat a Fraditól lehetőleg a legtávolabbi pontra küldjék dolgozni (lenne javaslatom arra a pontra). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tragikomédia, díszlettervező: Kassai Viktor
4 büntető – 2 kiállítás – 4 gól melyből kettő „időn túl” – 5 sárga – kevés néző, sáros, focira alig alkalmas pálya – a 38 éves Gerzson Zorró álarca – a jobbhátvéd Dilaver szűrőfunkciója – Dibusz földönkívüli büntetőhárítása – Ramírez sokadik örültsége – Hajnal céltalan futkározása – a 40 éves Ferenczi két gólja – Böde a kispadon – a pályaválasztó „semleges” pályán – 60 percig bekkelő Fradi…mindezek izgalommal, feszültséggel, helyenként komikus jelenetekkel fűszerezve adta elő a két csapat, felvonultatva a magyar foci összes „diszkrét báját”, melyhez Kassai Viktor olyan díszletet teremtett, mellyel beírta magát a Ferencvárosi labdarúgás fekete könyvébe. Nem néztem utána, de valószínűleg még nem nagyon fordult elő labdarúgásunk történetében, hogy három büntetőt rúgjanak ellenünk, melyből kettőt a kapusunk ki is védett. Ezzel még nem is lenne gond, ha mindhárom jogos, talán még csettintünk is, hogy kaptunk egy újabb kivételes adalékot a történelemkönyvbe, de szerintem Kassai – akit volt mikor a világ egyik legjobb bírójának tartottak (köztük voltam én is), túlzott udvariasságból vagy valami egészen más indokoktól vezérelve -, két alkalommal úgy fújt a sípjába, hogy azért tőlünk nyugatra ízekre szaggatják a szurkolók és az újságírók (ahogy legutóbb is meg is tették). Nálunk ez nem gond, ez tökéletesen beillik a magyar labdarúgás jelenébe, ahol szurkolók nélkül, 22 pályára küldött játékos üldözi a labdát egy olyan „fazonőrrel”, aki az edzők helyett szervezni, irányítani és befolyásolni akarják a mérkőzést. Ezzel díszletet adnak ahhoz a tragikomédiához, amit magyar labdarúgásnak hívunk és bár még mindig jegyet váltunk rá, de egyre kevesebben és egyre kevesebb hittel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Taktika: 0, Játék: 0, Eredmény: 0
Ezzel a rövid értékeléssel (vagy inkább véleménnyel) be is lehetne fejezni a mai napi foteles szösszenetemet, mert már előre érzem – pedig még nem nagyon fogalmazódott meg bennem, hogy miről is írjak – nem lesz egy kellemes kirándulás, nem fog sütni a nap, a patakvíz sem fog a lábunk alatt békésen csordogálni, a kedvesünk sem fog szeretettel hozzánk bújni és Morzsi kutya sem fog órákig önfeledten szaladgálni az erdő sűrűjében. Mert végül is az elmúlt idők legkiábrándítóbb Ferencvárosát láttuk tegnap, ennél csak a Nagy Tamás „korszakban” játszottunk rosszabbul (az csak két mérkőzés volt, de a Haladás elleni 1:2-t soha nem feledem). De ne legyek ennyire „kegyetlen”, tegnap azért volt néhány helyzetecskénk (melyek elpuskázásában most kivételesen Dani jeleskedett, de Djuricin is hozzátette a szokásost) és az utolsó 10 percben már úgy pörgött a csapat ahogy az elejétől fogva kellett volna, de akkor már a veszett fejsze nyele kirepült az Arénából és valahol a Sas lábainál landolt. Aki megpróbált lehajolni hozzá, de mikor meglátta a fejszére írt üzenetet, erős karmaival megragadta és egészen Újpestig repítette – örüljenek valaminek a lilák is… Nekünk túl sok örömünk nem volt a tegnapi napban és akkor még finoman jellemeztem magam és szurkolótársaim lelki állapotát a végigszenvedett 90 perc alatt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Elek nem énekel
Kodály országa vagyunk, a módszere mellyel megpróbálta a zene szeretete felé irányítani az embereket világhírnevet hozott a zeneszerző, tudós számára. Mert bár nálam (és anno városi „hírhedt” C osztályos fiúinál) ez a próbálkozás nem nagyon jött be, igaz arra a bizonyos „tá-titi” és a „tá-á-á” negyedhangokra emlékszem még és talán a „lá-ig” még szolmizálni is tudnék, de kézjelekkel már lennének problémáim. Ahogy a hangok összefűzése sem az erősségem, a beszéden kívül ami a torkomon kipréselődik az inkább üvöltés, ami legfeljebb Zordonnak tetszenek (Oroszlánkirály), de már a környezetem inkább menekülésre vagy füldugóra fogná a hangzásvilágomat. Ettől még imádom a zenét, persze aki a 70-s években nőtt fel (Pink Floyd, Deep Purple, Queen, Supertramp), az nem is teheti meg, hogy nem szereti és bár manapság, ráöregedve a rockzenére inkább Loreena McKennitt kelta zenéje és természetesen az Üllői úti fák zizegése ejt kábulatba, no meg a „Hajrá Fradi!” győzelemmel spékelve, roston sütve, előtte persze több órás pácolással ágyazva (ezt a konyhai hasonlatot az Aréna-Agóra „népe” érti igazán). Túl lépve saját magam énektudásán, azt már nem tudhatom, hogy a diósgyőriek válogatott játékosa, Elek Ákos mennyire sajátította el a Kodály-módszert, de azt a szokásos mérkőzés előtti egyik „tanmesés” nyilatkozatában utalt rá, hogy a Videoton elleni hazai győzelem után az öltözőben csak tapsoltak, de a Fradi stadionbúcsúztató mérkőzése után már énekelni is fog, persze csak akkor ha győznek. Nem győztek…Így Elek nem énekel, legfeljebb sírdogál, de Székely Éva óta tudjuk – amit valójában én soha nem értettem, miszerint sírni csak a győztesnek szabad. De kérdem én, mi Fradisták tán sírtunk a meccs után? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy kis „segítséggel” majdnem elrontottuk
Annak ellenére, hogy a jegyzetem címében használtam egy idézőjelet, azok számára akik nem láthatták a Honvéd elleni 200. mérkőzésünket, talán elsőre nem nagyon érthető, hogy milyen „segítség” kellett ahhoz, hogy majdnem elrontsuk a nagyon is simának ígérkező győzelmet. Ahogy eddig, a fotelszurkoló amikor leül a gépe elé és megpróbál valami értelmet adni a mondandójának – főleg hazai mérkőzés után – nem szokott mérlegelni, nem néz utána az eltelt 90 perc történéseire, hanem „durrbelebalázs” módjára, meghagyva a lelátói hangulatot, arról ír, amit ott, akkor érzett. Emiatt természetesen néha elrugaszkodik a valóságtól, hiszen számos eset visszajátszva másképpen hat, de ha megvárnék minden értékelést és videót, akkor eltűnne a varázs, eltűnnének a saját érzések és gondolatok. Egy régi mondás szerint (nem pontosan idézve) a jelen valóság átélése nem mindig jelent bizonyosságot, de jelenti azt, aki vagy. Nálam ez a szurkolói állapot, mely a Szentély lelátóján ülve hatványozottan érvényesül. Gondoljanak csak benne, milyen hangulat, milyen idegi borzadály uralkodhatott rajtam, amikor is Lanzafame kamu büntetője után felálltam és miközben a lelátóval egyetemben elég hangosan adtam a bírói „csapatmunka” tudomására, hogy jobb lenne inkább a mezőgazdaságban tevékenykedni, lerohantam az aréna „agorájába”, mert az utolsó perceket már képtelen voltam a „pályán” tölteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
