fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Győztes évzáró
Eredményes, fárasztó, szenvedélyes évet zárunk. A magyar nyelv bőségesen rendelkezik jelzőkkel, több sort is tele tudnék írni velük mely mind-mind igaz lenne az eltelt hat hónapra. Voltunk Moszkvában, Barcelonában, a Balkánon és fél Magyarországot is körbe jártuk. Több ezer kilométer, ami nem csak a közlekedési eszközöket terhelte meg, hanem a játékosokat és a szurkolókat is. De megérte. Nagyon is megérte, mert a sok jelző helyett talán egyetlen szó is elég arra, amit július 10-től december 15-ig átéltük: sikeres. Ezt nem kell fokozni, a számok, az eredmények magukért beszélnek. 15 bajnoki forduló, 14 nemzetközi kupamérkőzés és 3 Magyar Kupa találkozó. A felkészülés során és a válogatott szünetekben voltak még felkészülési mérkőzések is, de azokat már „fölösleges” számolgatni, hiszen a lényeg mégis a nemzetközi szereplésen és a bajnokságon volt. Említhetném még a Magyar Kupát is (mely az egyetlen kellemetlen emlék), de az az összképen már nem nagyon változtat. Csúnya szóval „elengedtük” ezt a sorozatot, ősszel elég volt a kettős terhelés, bár egy Békéscsabát még félálomban is verni kellett volna. Nehezebb lett volna „elengedni” ha nem sikerül a csoportkör és ha nem vezetnénk magabiztosan a bajnokságot. De így csak egy legyintés (annál azért egy kicsivel több), de amit mellé a mérlegre fel tudunk pakolni, az bizony mindent überel, attól az inga akkorát leng, hogy át kell gondolni és főleg számolni a nehézségi erő hatását. Arra meg végképp nem vállalkoznék, egyrészt mert annak idején hiányoztam a fizika órákról, másrészt az eredmények sokkal többet mondanak a képleteknél. Csoportkör – ahol az utolsó meccsen egy kis szerencsével és egy jobb bírói szemüveggel akár tovább is juthattunk volna, bár ennek elemzésére sokkal több időt kéne fordítani. Rágódni sem szabad sokat, mert az elején már azt is „ajándéknak” tekintettük, ha hosszú évek után kijutunk Európába. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Eltékozolt győzelem
A derék paksi legények előrehozott ünnepi ajándéka után egy csöppet csillapult a bosszúvágyam. Nem csak a benzinkút kirablása miatt, de belegondolva, mégsem vagyok egy Charles Bronson, fegyverem sincs, nem is tudok olyan szúrós szemekkel a kamerába nézni, de mégis csak nehezen felejthető a felcsúti „rotációs” kisiklásunk. Persze a paksiak ajándéka után már megelégedtem volna egy szűkre szabott győzelemmel is. Mennyivel jobb lett volna vasárnap este ránézni a tabellára, elővenni egy nagyítót és azzal keresgélni az üldözőket. Felrémlett az is bennem, hogy talán pihenősebbre fogjuk venni a figurát, hiszen csütörtökön mégis csak egy sorsdöntő mérkőzés vár ránk Bulgáriában. Ami már eleve csak hab lehet a tortán, de mikor felsejlik egy dédelgetett álom, bizony nem könnyű feladat a földön járni. Ettől függetlenül úgy voltam vele (szerkesztőtársamtól tanult „bölcseletet” betartva), hogy a csütörtök még messze van, és először vasárnap kell tennünk még egy lépést a végső célunk felé. Ennek meg már nincs is köze a bosszúvágyhoz, ráadásul a paksiak gondoskodtak arról, hogy egyből megduplázzuk a lépést a következő bajnoki cím felé vezető úton. Ehhez győzni kellett volna. Néhány órával a mérkőzés és a néhány mondatos bevezető írása után még nem döntöttem el, hogy vajon mérges (dühös), esetleg csalódott legyek, vagy ránézve a tabellára lezserül legyintsek egyet, elővéve egy népi bölcseletet, mely szerint „több is veszett Mohácsnál”, nem kell búsulni (bár magyarok vagyunk), így is négy pont az előnyünk, és ha megelőlegezzük az elmaradt meccsünk három pontját, négyről egyből hétre is ugorhatunk. De mivel egy picinyke Charles Bronson mégis csak bujkál bennem, így az eltékozolt győzelem és a sípot fújdogáló kritikán aluli tevékenysége miatt inkább a csalódottságot hívta elő bennem. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Lehetne könnyebben?
Amióta ténylegesen is beléptünk Európába, olyan lelkesen lengedezik az inga, hogy ha annak idején Eötvös Lóránd előre tudja, valószínűleg más alapokra helyezi a torziós találmányát. Kezdetben azt hittük, a kissé döcögősen induló csütörtök-vasárnapi ritmus komoly „károkat” fog okozni nem csak az európai mezőnyben, hanem a hazai pontvadászatban is. Ez a felcsúti buktában teljesedett ki, igaz akkor még Rebrov mester is úgy gondolta, a rotálás megoldás lesz a gondokra. A mester hamar rájött – amire az Espanyol szakmai vezetése a mai napig nem -, hogy nem lehet állandóan cserélgetni egy csapatot, kell az állandóság. Az erőnléttel nincs gond, amit meg kellett tanulni, hogy mentálisan lehetőleg mindig topon legyünk. Ez sem könnyű és tényleg nem akarom degradálni a magyar bajnokságot, de csütörtökön játszani egy topligás csapattal telt ház előtt, ünnepi hangulatban, majd vasárnap leutazni Kaposvárra és ha törik vagy szakad, de ott is teljesíteni kell, be kell húzni a három pontot, nem könnyű feladat. Mindegy hogyan, a lényeg a győzelem, továbbra is „féken” kell tartani a követőket. A benzinkút is új kezelőt választott, tegnap este a tévében a volt lila kedvencünk (aki még szakmát is váltott) azt mondta, elég lesz kétszer megverni a Fradit és máris egyenlő az állás. Álmodozó a lelkem, de lelke rajta, nem is akartam szóba hozni, de felidézve lila múltját, egy kicsit morbidnak éreztem a megjegyzését. Természetesen a focilabda mindenhol kerek, így elvileg bármi lehetséges, ezért a csapatnak az a dolga, hogy ennek még a csiráját is jó alaposan döngölje a földbe, nehogy ki tudjon hajtani. Ez persze nem mindig könnyű feladat, tegnap meg is tapasztaltuk Kaposváron. Még akkor sem, ha a hazai 11 a tabella végén kullog és lassan távcső kell ahhoz, hogy a látókörbe kerüljön a bennmaradásuk. Ennek fényében könnyű feladatnak is ígérkezett a három pont begyűjtése, de belül azért motoszkált a kisördög, hogy bár eddig tényleg remekül muzsikáltunk ebben a flúgos futamban, de egyszer azért elszakadhat a húr. Ezen túl meg, bár nincs tekintélyes múltunk a Rákóczival (Ferenccel igen, az már 300 éves), eddig tizenkétszer léptünk pályára idegenben és csak egyszer sikerült győztesen elhagyni a Somogy megyei székhelyet. Mindez óvatosságra intett, ami végül is be jött, bár annak, hogy nem lett sokkal könnyebb a győzelem kivívása, nem csak rajtunk múlott. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A sors fintora
Nehezen jött álom a szememre. Pedig a hazafelé tartó közel kétórás útnak elegendőnek kellett volna lennie, hogy kitisztuljon az agyam, hogy leszálljak az érzelmek hullámvasútjáról. Utólag belegondolva, lehet, hogy nem is akartam nagytakarításba fogni, jó volt visszaidézni a mérkőzés pillanatait még akkor is, ha a mámoros ünneplésbe belerondított a sors és visszakérte az aprópénzt. Nem voltam dühös rá. Azt már megtanultam, hogy a sors egy szemvillanás alatt kibillentheti a mérleg nyelvét. Hiába tölt el minket mérhetetlen boldogság az egyik pillanatban, attól még a következő tele lehet keserűséggel. A kérdés azért ott motoszkált a fejemben, hogy vajon miért tegnap este kérte vissza azt, amit az elmúlt hónapokban elég bőkezűen osztogatott. Várhatott volna még néhány hetet, sőt ha zöld-fehér szíve lenne, kiböjtölhette volna ezt az évet. De sajnos ez nem kívánságműsor, a számlát tegnap este, a 96. percben tolta a szemünk elé. Elkerülhető lett volna? Persze. Ha Isael belövi az első büntetőt, ha Civicet nem állítják ki és ezért nem kapunk még egy „büntető” percet, vagy ha a spanyol csatár a kapunk helyett a stadion eredményjelzőjét találja telibe. Ez a sok „ha” felsorolva is magyarázkodásnak tűnik, de nem tehetek róla, valahogy mégis csak el kéne aludni, péntek reggel meg kiugrani az ágyból, csettinteni az ujjunkkal, mert a sors hiába fintorgott, hiába kérte vissza aprót, mégis csak egy remek estén vagyunk túl, egy olyan mérkőzésen melyre még büszkék is lehetünk, és ha 5 forduló után ránézünk a tabellára és azt látjuk, hogy még mindig van esélyünk a továbblépésre, akkor mosolyogni kell és nem mérgelődni. Mert ha július elején bárki azt mondja, hogy decemberben a továbbjutásért lépünk pályára, bármennyire is zöld-fehér a szívünk, csak kedvesen mosolygunk, megköszönjük a bizalmat, de belül érezzük, hogy az álmoknak is vannak határai. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Majdnem elszórakoztuk
Mozgalmas hét következik. Nem újdonság. Amióta (július közepe) tagjai vagyunk az EL csoportkörnek – a válogatott szüneteket leszámítva – csütörtök-vasárnap ritmusban telnek a hetek. Eleinte voltak gondjaink a kettős terheléssel, amit Rebrov mester rotálással próbált szinten tartani, de elég volt egy kellemetlen felcsúti kirándulás ahhoz, hogy új alapokra helyezze a stratégiát. Papíron megvagyunk ugyan, de egyrészt jöttek a sérülések, másrészt bebizonyosodott, hogy az sem járható út, ha állandóan más-más felállásban játszunk, ráadásul – ami nagyon örömteli – a „törzsgárda” egyre jobban belejött az erőltetett menetbe. Nem hinném, hogy kondi problémák lettek volna, inkább a koncentrációt kellett állandósítani és megtanulni győzni akkor is, ha a játék esetleg akadozik. Ebben eddig nagyon jók voltunk még akkor is, ha a szurkolók (köztük én is) néha-néha nehezebben viselték az egygólos, kiszenvedett győzelmeket, de mikor nagyon kellett a plusz és a jó játék, akkor úgy húztuk elő a tarisznyából, hogy az ellenfelek csak kapkodták a fejüket. Ez történt Fehérváron és legutóbb Debrecenben is. Ott még a gólzsák is kiszakadt, annyi gombócot nyomtunk le a a debreceniek torkán, hogy az még Szabó bakternak és a Patás Toppancs Miskának is nehezére esett volna, pedig ők aztán ájulásig tömték magukba a kukoricagombócokat a bakterház konyhájában. Azt meg az előttünk álló hét dönti majd el, hogy a válogatott szünet mennyire „vitte el” a lendületet, hogy az állásidőben kapott pihenőnapok mennyire rakták parkolópályára a koncentrációt, és a készülőfélben lévő „BigFradi” burgert jövő vasárnap este milyen kedvvel toljuk le a torkunkon. A zsömlét háromba kell vágnunk, az egyik felét ma késő délután kell megpakolni, jöhet rá a szósz egy kis hagymával, majd csütörtökön jön a „legértékesebb” darab a húspogácsa, jövő vasárnap meg jöhet rá a harmadik réteg friss salátával és mustárral. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – 6 pulykakakas a zsákban
A csütörtöki „dupla” pontot érő döntetlen után, miközben tapssal köszöntöttük a kissé (inkább nagyon) kifacsart játékosokat, amellett, hogy örültünk a késő esti produkciónak, felrémlett, hogy vajon elegendő lesz-e a szűken szabott három nap a regenerálódásra. Ha a végén összeadtuk volna a pályán lévő 11 játékos oxigénszintjét normál esetben talán egy emberét tette volna ki, de lehet, hogy őt is lélegeztetőgépre kellett volna kapcsolni egy kiadós lépcsőzés után. Ezt nem bántásnak írom, bár sokak szerint nem okozhatna gondot a kettős terhelés, de egyrészt a topbajnokságokban szereplők is megsínylik azt a flúgos futamot amit az UEFA a „pénz beszél” jelszó alatt a csapatokra kényszerít, másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar bajnokság sem feszíti szét az izmokat. Ha pedig igaz az utóbbi megállapítás, akkor talán még sem kéne annyit hangoztatni a kettős terhelést, vagy egy kicsit levinni a „szintet” másfeles terhelésre. Az igazságot úgy sem egy jegyzetben találjuk meg, azt a tények szokták igazolni, bár néha azok is felülíródnak. A tények meg vasárnap jöttek velünk szembe. Néhány órával a kezdés előtt mocorgott is bennem egy kis frász, és nem csak az esetleges fáradtság miatt, hanem a debreceni múlt miatt is, ahová még „normál” körülmények között sem győzni jártunk. Hiába énekelgettünk útközben a pulykakakasokról, a legtöbb esetben nem vigyáztunk, lyukas volt a kas és simán kiugrott belőle a három pont. Ami elég vészjóslónak hat, még elég mélyen él bennünk a májusi „kirándulásunk”, amikor az utolsó percben jött az álomgól, amit még felejteni sem engednek, hiszen úton útfélen erre terelődik a szó még akkor is, ha a szerzője már valamelyik benzinkúton munkálkodik, igaz, ott még csak segédmunkásként, tegnap is két percet kapott egy olyan mérkőzésen ahol a Fehérvár 70 percen át emberelőnyben játszott. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kétely nélkül
Ha a hetvenes években Luis Bunuel spanyol rendező előre látott volna a jövőbe, akkor a zseniális filmjében nem a burzsoáziát címkézi fel a „diszkrét bájjal”, hanem a történelmet, azon belül is azt a két hétet, melyben a magyar rekordbajnok október 24-én és november 7-én mérkőzött meg az orosz (szovjet) CSZKA Moszkvával. Október 24 jelentőségét, a szovjet tankok bevonulását Pestre nem nagyon kell magyarázni. November 7-vel már más a helyzet, azt a jelen történelemkönyvei és főleg a piros betűs ünnepek már hanyagolják, arról főleg azok tudnak mesélni akik éltek és átélték az átkos rendszert. A sors dupla fintora, hogy november 7-e valójában október 25-e (akkoriban naptárban is mást használtak a szovjetek), de ennek történelmi vonzatait már tényleg nem akarom ecsetelni. Ami miatt eszembe jutott az egész kettősség, benne Bunuel zseniális filmjével, a tegnap késő esti (vidékiként éljen a hétköznapi, 21 órás kezdés!) EL-mérkőzés „utcai történései”, ahol néhány feketébe öltözött, maszkos orosz próbálta eljátszani a száz évvel ezelőtti szentpétervári eseményeket, volt is egy kis bunyó, meg rendőrségi felvonulás „lovaskatonákkal”, de szerencsére a túlerő most a mi oldalunkon állt. Ebből az élményből kimaradtunk, de voltak olyan szurkolótársaink, akik a részesei voltak az ütközetnek, ami egy kissé fel is hevítette a kezdés előtti hangulatot az agorában, majd a lelátón is, mert elég sokszor csendült fel a mára már legendássá váló „Ruszkik haza!” és ha az élőképek szerkesztőiben felrémlett volna a rendszerváltás, a forradalmi zászlónk mellé egy „tavárisi konyec” (oroszul nem vállalom a leírást, biztosan sokan emlékeztek a plakátra) molinót is felcsempészhettek volna a lelátóra. Ráadásul annak dupla jelentése is lett volna, hiszen ha a CSZKA nem tud győzni az Üllői úton, akkor „első kalaposság” ide vagy oda, bizony elszállnak a továbbjutás esélyei. Miközben a legkisebb koefficiens értékkel rendelkező Ferencváros meg egy győzelemmel nagyon közel került volna a második helyhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ez még belefér
Nagyon ritkán fordul elő, hogy hazai mérkőzésen a „fotel” nem a Szentély lelátójára költözik. Az Üllői úti fák suhogása, az agora bábeli zsongása, a lelátó hangulata és természetesen a játék élő közvetítése semmivel sem pótolható. Tegnap mindez elmaradt, lett is volna hiányérzetem ha nem egy olyan „esemény” marasztal otthon, mely felülírt minden előbbi érzést. Laudetur barátom is beköltözött a hatvanasok klubjába, amit egy meglepetéspartival ünnepeltünk (újfent: Boldog szülinapot Barátom!) és bár egy mini agora ott is kialakult, a Fradi himnusz is felcsendült az ünnepelt „bevonulásakor”, a torta is zöld-fehérben pompázott, az ajándékok java része is a Fradihoz kapcsolódott, a hangulat is remek volt, mégis volt egy kis hiányérzetünk, amit azzal ráztunk le magunkról, hogy csütörtökön már ott leszünk a lelátón. Így is egy kicsivel hamarabb léptem le, valamit mégis csak látnom kellett a Mezőkövesd elleni bajnokiból ahhoz, hogy ma reggel le tudjam tenni az asztalra a fotelszurkoló jegyzetét. A zéró tolerancia miatt gyalogosan indultam haza, Dióné is úgy gondolta, hogy esővel ajándékozza meg az utat, kezemben az ernyővel hangolásként majdnem Gene Kellyt játszottam, bár nem dúdoltam el az éneket az esőben (nehogy még csendháborítás miatt vigyenek el), de eljátszottam azzal a gondolattal, hogy hazaérve és bekapcsolva a tévémasinát, valami „szépet” látok a képernyő felső szélén. Nem is kellett csalódnom, az első félidő vége felé kerültem fotel közeli állapotba, amikor már Ihnatenko góljával vezettünk. Laudetur barátom „elbocsájtó üzenete” jutott az eszembe, „holnap aztán győzelemről szeretnék olvasni”, de utána jöttek is a kisördögök szépen sorban, és duruzsolták a fülembe: ugye Te sem gondolod, hogy sorozatban lehet egy gólocskával „ippen-hogy” nyerni. És ha hét óra magasságában nem otthon lettem volna, biztos rakok egy máglyát és minden kisördög ott végzi. Pedig csiteri-csütöri, pontot nem a kisördög lopott, hanem a Mezőkövesd… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megtankoltunk!
Dózsa, Moszkva, Fehérvár. Ha néhány pillanat erejéig Verne Gyulaként képes lennék egy nullát elcsenni a nyolcas mellől, felülnék egy hőlégballonra és megpróbálnám meggyőzni Foggot és inasát Passepartout, hogy mondjanak le a Föld körüli utazásról, én tudok annál egy sokkal jobbat és főleg sokkal izgalmasabbat „idővonalat” is mutatni. Ráadásul itt nem kell gőzhajót, de még elefántot sem bérelni, nem fogunk eltévedni és a sziú indiánok sem fognak megtámadni minket. Egyedül talán Auda hercegnőt sajnálnánk, de helyette részese lehetünk egy nyolc napos, varázslatos utazásnak, benne egy kissé nyögve-nyelős derbivel, egy október 24-i moszkvai küldetéssel, mely után Stirlitz azonnal kérte a tavasz 17 pillanatát átnevezni Dibusz pillanataira, a végén meg egy sikeres tankolással. Így teljes az élet, így teljes a zöld-fehérek nyolc napos kalandja. Amikor először szembesültünk a sorsolás „szeszélyével” valószínűleg mindenki felszisszent és rohantunk is az olimposzi hegyek közé megkeresni Hermészt, hogy jósolja meg a jövőnket, de ő csak mosolygott, ez nem rá tartozik, van nektek egy remek edzőtök, bízzatok Rebrovban és főleg bízzatok saját magatokban. Könnyű ezt mondani, ha rosszul sül el a kaland, akkor az egész őszünk elszállhat, ezért már előre terveket szövögettünk, ha a három meccsből lesz két győzelem, vagy egy győzelem és két döntetlen, akkor már elégedettek leszünk. Egy győzelemmel alapból számoltunk, a dózsa ellen más nem is lehet, Moszkvában esetleg még kikapni is lehet, bár jó lett volna egy kis „történelmi reváns”, a MOL-Fehérvár-Videoton-Vidi meg röviden úgyis egy benzinkút, és biztosan fáradtak és talán még fásultak is leszünk, de egy pontra azért velük szemben jók vagyunk. Ezek voltak a tervek, a jóslások birodalma, mely végül is olyan véget ért, mint a Fogg-Passepartout csodás utazása a Föld körül. Háromból három, három remek haditerv, négy remek gól és természetesen DIBUSZ DÉNES, csupa-csupa nagybetűvel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Bevettük Moszkvát
Sokféle a szurkolók lélektana. Képes egyenes járatban a mennyek kapujáig repíteni, de képes Dante poklát is megjáratni még azokkal is, akikért a szíve születése óta dobog. És ha ehhez hozzáadjuk, hogy az a bizonyos szív zöld-fehér, akkor az egészet nyugodtan szorozzuk meg öttel, majd az eredményt emeljük négyzetre és a végén még biztonság kedvéért duplázzuk is meg. Mert mi Fradisták ilyenek vagyunk. És ilyenek is voltunk, kortól, nemtől és a szomszéd tehenétől is függetlenül. Apám mesélte, hogy megboldogult és örök emlékű nagypapám odáig elment, hogy egy Budai 11-től elszenvedett Üllői úti vereség után ahogy zötykölődött haza vonattal, a fél csapatot megpróbálta eladni a környező falvaknak. Táncost, akit minden idők legjobb szélsőjének tartott, száz pengőért ajánlotta fel Foktőnek kifutófiúnak, Lázár tanár urat akinél a labda új életere kelt, meg Homokmégyre küldte pedellusnak. Másnap reggel meg szégyenében felöltötte az öltönyt és elbandukolt a templomba, pedig oda csak húsvétkor és karácsonykor járt. Mindez természetesen a szombati derbi kapcsán jutott az eszembe, amikor is a hangulatunk egy hullámveréshez hasonlított, még szerencse, hogy hazánk nem határos tengerrel (valamikor még volt benne részünk), mert akkor cunami söpört volna végig az országon. De ahogy nagypapámnál, nálunk sem tartott sokáig Dante pokla, hétfőn már azon tanakodtunk, ha csütörtökön is nyerünk (szombaton nyertünk, mégis zúdult a cunami), akkor lehet módosítani az útirányt, amit meg is tetézhetünk egy „tankolással” is, mely után tényleg csak a csillagos ég szabhat határt…vagy az sem, mert mi szurkolók vagyunk, zöld-fehérek, és szenvedélyesek. Nagyon-nagyon szenvedélyesek. Sokan még Moszkvába is elutaztak, bíztak és reménykedtek, dacolva a kezdődő orosz téllel, melynek hatásairól néhány híres/hírhedt hadvezér tudna regélni egy keveset…amíg befagyott a szája az összes munícióval együtt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
