fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Veszélyes döntetlen?
Amikor kiderült, hogy a litván bajnokot sodorta felénk a szél, az első gondolatunk az volt, hogy innentől már biztos a csoportkör. Még a Dinamo elleni visszavágó előtt voltunk, fél szemmel a BL-re kacsintottunk, árgus szemekkel figyeltük a norvég bajnokot, miközben a Süduva két győztes meccsen kiverte azt a Maccabit, akik tavaly minket „tréfáltak” meg. Azóta persze sokat változott a Maccabi ereje, de papíron még így is ötször annyit értek mint a litvánok. Bár a számok néha fejtetőre állnak, de az ötszörös szorzó a mi esetünkben a Dinamo ellen bejött, a visszavágó második félidejében – még ha fájdalmas is leírni -, de kivégeztek minket. Ezután már egy kicsit árnyaltabban néztünk a Süduva játékerejére, érték ide vagy oda, az elmúlt három évben mégis csak eljutottak a play-off körig, mi meg sorra elvéreztünk az első vagy a második körben. Azt nem néztem meg, hogy az a bizonyos „ötszörös szorzó” mikor szokott fejre állni, de minden bizonnyal ritkán és ezen esetek szokták a kivételeket erősíteni. Ettől függetlenül ahogy teltek az órák egyre bizonytalanabbá váltunk, elmúlt a magabiztosság, Rebrov mester is 50-50%-ról beszélt, melyben a kötelező egyensúly érzésén túl benne lehetett a Dinamo ellen pofon és talán még a Rákóczi elleni gólképtelenségünk is. Azt tudtuk a litvánokról, hogy általában 8-9 emberrel védekeznek, a buszokkal elfoglalják a saját térfelüket és megpróbálnak gyors kontrákkal operálni. Ennyi csupán a taktika, de elnézve az eredményeket, eddig hasznosnak tűnt. Vajon ellenünk is ezt fogják játszani? Vajon a csatáraink képesek leszek a góllövő csukát felhúzni, vajon az eltűnő (eligazolt) kreativitást valahogy vissza lehet csempészni a játékunkba? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Helyzetcunami
A keddi BL kiesésünk után, az EL Play-off előtt, két halasztott mérkőzéssel a hátunk mögött mi is bekapcsolódtunk a bajnokságba. Szerkesztőtársam, a ZTE meccs elhalasztása után azzal a zseniális ötlettel állt elő, hogy a Fradinak talán nem is kéne végigküszködnie a bajnokságot, elég lenne a végén egy bajnoki döntő és kész. Addig meg nyugodtan készülhetnénk valamelyik csoportkörre (most már tudjuk a helyünket), plusz nem is kéne annyi játékost „eltartani”, mert abban mindannyian biztosak voltunk, hogy Rebrov mester rotálni fog és a bajnoki küzdelmekben főleg azoknak fog szerepet adni, akik addig nem, vagy csak néhány percet töltöttek a pályán. Létszámban bőven megvagyunk, akár két csapatot is ki tudnánk állítani, ami egyrészt jó dolog, de bizony vannak buktatói. A Kaposvár ellen be is jöttek ezek a buktatók, mert mással nehéz magyarázni, mint a játékhiány, a kihagyott helyzetek sokaságát, mely majdnem meg is bosszulta magát. Ha az elején Zubkov nem talál be, ülhettünk volna a szégyenpadra. Néhány hete kering az interneten egy matematikai egyenlet mely eléggé felborzolta a számok szerelmeseinek ingerküszöbét. Az enyémet speciel nem, soha nem voltam egy matekzseni, sőt inkább az ellenkezője, de ha az a bizonyos számsor gondot okozott (inkább vitát), akkor amit tegnap este a mérkőzés után, búcsúsörrel a kezünkben állítottunk fel, az főleg a Fradi tábor idegrendszerét viselte meg egy kissé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy ajtó becsukódott…
…de egy másik még nyitva van. Ha emlékeim nem csalnak, utoljára talán negyedszázada fordult elő, hogy egy kiütéses vereség után a lelátó felállva tapsolt és énekelt. Mindannyian tudjuk, akkoriban égig nőttek az Üllői úti fák, és hiába kaptunk egy ötöst az Ajaxtól, zúgott a „szép volt fiúk”. 1995 őszén a BL-csoportkört ünnepeltük, 2019 őszén meg azt, hogy legalább a selejtező (továbbra is utálom ezt a jelzőt) harmadik fordulójában szembesültünk a valósággal. Mely tegnap este jó nagyot csapott az arcunkba. Fájt, nagyon fáj és egy rövidke kis alvás után is még fáj. Talán túl nagyot mertünk álmodni, talán elhittük, hogy öt sikeresen „túlélt” meccs elegendő ahhoz, hogy nálunk sokkal nagyobb focitudással rendelkező horvát bajnokon is túljussunk. Mert a realitás mást súgott, de most nem hallgattunk senkire, nem akartunk semmilyen tényezőt figyelembe venni, szinte már görcsösen ragaszkodtunk az álmainkhoz, mely el is hitette velünk, hogy igenis képesek vagyunk a bravúrra. Mely benne is volt a „levegőben”, hiszen olyan első félidőt produkált a csapat, melyet 25 éve biztosan nem láttunk. És ha van egy kis szerencsénk, ha Tokmac meg tudta volna közelíteni a horvátok minőségét, talán már akkor eldől a továbbjutás. Javunkra. Magyar szinten elképzelhetetlen iram, lüktető játék, remek egyéni teljesítmények…mindezek megvoltak 45 percen át, csak az a fránya gól, csak a picinyke kis plusz hiányzott, mely végén nagyon is kiütközött a két csapat valódi tudása között. Tegnap este azzal is szembesültünk, hogy amit néha már „betegesnek” gondolunk, annak mégis csak van realitása. A Dinamó két fiatal játékosáért annyit kínálnak, mint az egész NB I játékosainak értéke, megszorozva kb. öttel. Azt sem tudnánk elképzelni, hogy a Fradi a Barcelona utánpótlásából, egy saját nevelésű 17 éves játékost „csalna” el Magyarországra, aki egy év múlva már stabil kezdő játékos, majd újabb egy év és már 40 millát ér…és tegnap este olyan dolgokat csinált (miközben azért fél szemmel már „kifele” kacsingatott), mely el is döntötte a továbbjutást. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Nyitva az ajtó
A XVII. században, ha az alattvalók vagy a nagykövetek audienciát akartak kérni a Napkirálytól először is el kellett utazniuk Versailles-ba, majd belépve a pompázatos kastély vaskapuin, több szobán át vezetett az út XIV. Lajosig. Az meg nem volt egy könnyű menet, hiszen nem csak az ajtók előtt strázsáló testőrökön kellett átvergődni, hanem a szobákat egy jó nagy pénzes ládával „védő” minisztereken is, akiknek ha nem csurrant-csöppent egy kis adomány, akkor jött Athos, Porthos, Aramis és D’Artagnan (oké, ők csak Dumas regényében próbálták megmenteni a királynő becsületét) és máris vagy a felcsernél, vagy a palota nagykapus bejárata előtt találta magát a vendég. Ha pedig nagy-nagy nehézségek árán el is jutottak a trónteremig, ott sem a Napkirály várta őket, hanem a mindig szigorú és agyafúrt Richelieu bíboros, aki végül is döntött, hogy a jobb vagy a bal oldali rejtett ajtót nyitja ki. Az egyik a királyhoz, a másik valamelyik miniszterhez, általában Colberthez vezetett. Már annak is lehetett örülni, de a végső cél, mégis csak a királyi lakosztály volt, a csodaszoba, mindenki álma, mert aki ide bejutott, annak örökre megváltozott az élete.
Szerhij Rebrov néhány hete öltötte fel legszebb ruháját és hű testőrei kíséretében indult el azon az úton, melyről tudta, hogy nehéz lesz, tudta, hogy többeket is hasonló szándék vezet, és nem is az ő csapata rendelkezik a legtöbb pénzzel, de felvértezve szívvel, ésszel és taktikai érzékkel eljuthat az „álmok szobájáig”, ahol már csak egy lépés és egy ajtó választja el a királytól, de ha Richelieu bíboros csak „másik” ajtót nyitja ki, már az is az álmaink birodalmát jelentené. Tegnap este nem Versailles csodás palotáján, hanem az Adria-i tengertől nem messze, egy elég furcsa kinézetű stadionban nyílt ki ajtó, ahová még nem léphetünk be, de az út felét már megtettük, és csak egy lépés kell és bejutottunk az előszobába. Onnan meg… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Picit megkésve, de annál nagyobb szeretettel
10 éves a „FOTELSZURKOLÓ”
2009. július 31-én egy új sorozat indult oldalunkon, mely a napokban immár tíz éves.
Így pár nap csúszással, de annál nagyobb szeretettel köszönöm minden olvasó nevében, ezt az immár 330 résznél járó egyedi hangvételű beszámolót a Fradi elmúlt évtizedéről LALOLIB szerkesztőtársunknak. A már említett bajnokságot felvezető rész után ma 10 éve, a ZTE elleni bajnokival indult igazából útjára. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Második lépcsőfok, egy kis dohogással
Annak ellenére, hogy agyunk legmélyebb bugyraiban a múltheti hajrában bekapott gól miatt (plusz Dibusz bravúr a végén) éreztük, hogy a visszavágó nem lesz egy unalmas babazsúr, de az eddigi három meccsen annyira elvoltunk „kényeztetve”, hogy még a legapróbb figyelmeztető jeleket is minimum Vlagyivosztokig száműztük. Az még elmegy, hogy a szurkoló így működik – főleg annyi hányatott év után -, de vajon a játékosok miért hitték el ugyanezt? Kétlem, hogy Rebrov mester úgy küldte volna fel őket a pályára, hogy gyerekek, csak sétáljatok fel a (mű)gyepre, nem kell itt erőlködni, főleg sárga lapot összegyűjteni, tudjátok jövő héten már Zágrábban lesz randevúnk és még az is lehet, hogy a megfigyelők is kémkednek, mivel a horvát bajnok „a Ferencváros játékáról nem tudok gyakorlatilag semmit” mondattal üzent, miután kitömte a grúz bajnokot. Tudom azt is, hogy nem könnyű úgy felpörögni, ha tudod, hogy jobb vagy és valójában a máltaiak csak akkor tudnak gólt lőni, ha mi ehhez lelkesen asszisztálunk. Persze más lett volna a műfüves randevú akkor is, ha a Szentélyben csak a felét pluszban belőjük a helyzeteinknek, akkor tényleg elég lenne csak a focicsukát bedobni a pályára. Mielőtt bárki is útilaput kötne a lábamra, hogy minek kötekedek, nyavalygok itt, hiszen végül is továbbjutottunk, ráadásul a két forduló alatt ki sem kaptunk, tisztelt fotelszurkoló gondolj csak az elmúlt évek szenvedéseire és annak tudatában folytasd itt az önmarcangolást…Oké, igaza van a szívemnek, tényleg nem kéne egyből a bevezetőben farkast kiáltani, főleg úgy, hogy a tegnap esti idegrohamot már kialudtam és jól belegondolva, néhány percet leszámítva (volt az 25 perc is), még a máltaiak vezetése után sem forgott igazán veszélyben a továbbjutásunk…Most meg az agyam kezdi verni az üstdobot, hogy azért ácsi, a nagy lelkesedésben nehogy már átessünk a ló túlsó oldalára, mert a földet érés egy kicsit fájdalmas lesz. No de hagyjuk el a lelki „tiki-takit”, nézzünk egy kicsit részletesebben a bödön fenekére, hátra közelebb kerülünk az igazsághoz, ami ugyebár mindig ott van, csak meg kéne valahogy találni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Háromból három, szépséghibával
Az előző évek nemzetközi kupakudarcai után bizsergető érzés volt úgy készülni a máltai bajnok ellen, hogy az esély úgy billen felénk, hogy nem kell egy ravasz piaci kofához méltóan megsegíteni a mérleget ahhoz, hogy az öt kilós krumpli zsák hat kilót nyomjon. Ebben nem csak a kofa „ravaszsága” volt benne, hanem az a tudat is, hogy az előző körben mégis csak egy nálunk értékesebbnek tartott csapatot vertünk ki kettős győzelemmel és ami a lényeg: magabiztosan. És ha a papíron háromszor értékesebb bolgár bajnok nem okozott gondot, akkor egy nálunk háromszor alacsonyabbra értékelt máltai bajnok már csak hab lesz a tortán. Egy könnyed tejszínes csokitorta, amit közel teltház ül körül és még el sem kezdődik a mérkőzés, de már lelkesen majszolja. Ennek megfelelően a Szentély agorájában már hat óra magasságában remek volt a hangulat, amit nem csak az „új” sör hideg lehelete dobott fel (plusz a frissen sült rántott hús+sült krumpli kombi is), hanem a szurkolói magabiztosság is. Csak néhányat kellett kortyolni a sörből, és már valamelyik csoportkör (arra azért vigyáztunk, hogy nem nevesítettük) „valamelyik” nevesebb csapata elleni idegenbeli mérkőzésre szerveztük a közös repülőutat. A vita csupán abból adódott, hogy vajon melyik fapadost válasszuk, mert éppenséggel nem nagyon szeretnénk, ha a Torino helyett Vlagyivosztokba vinnének minket. Én egy kicsit pianóra vettem a figurát azzal a kijelentéssel, hogy még 6 európai meccsünk biztosan lesz, majd mikor szerkesztőtársam halkan megjegyezte, ahhoz tovább is kell jutni a máltai lovagokon, éreztem, talán vissza kéne térni a földre. Az még rendben van, hogy szeretnénk néhány órácskát keringeni a Föld körül, de valóság nem a csillagok között van, hanem azon a zöld gyepen, amire pontban este nyolckor léptünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megcsináltuk!
Amikor tegnap este fél tíz magasságában a litván bíró hármat fújt a sípjába, úgy pattantam ki a fotelból mint amikor anno a seregben (oly régen volt, hogy talán igaz sem volt) a mindig kardot nyelő és saját maga énjét Cathcart ezredesnek (22-es csapdája) képzelő Szűcs zászlós berontott a körletbe és artikulátlan hangon kiüvöltött minket az ágyból. A különbség annyi volt, hogy akkor vigyázzba kellett vágnunk magukat, miközben jót kuncogtunk az egyik hajdúsági társunkon, aki mindig meztelenül aludt és reggel mutatkoztak is rajta az „elvonási tünetek”, melynek látványától Szűcs zászlósnak olyan vörös lett a feje, hogy néhányan a tűzoltó készülék felé vették az irányt. De visszatérve a tegnap esti kipattanásomhoz a fotelból, a vigyázzba állás helyett táncikálás volt, de hozzá taps, taps és egy Hajrá, Fradi! kurjantás párosult. Percekig csak álltam, miközben a „fülesemen” hallottam szerkesztőtársam szintén „eltorzult” örömét, és legszívesebben kirohantam volna a sötétbe hajló kalocsai éjszakába és végig kürtöltem volna a kihalt utcákon az örömöt. Akaratlanul is 1995 augusztus eleje jutott az eszembe, Brüsszel, az Anderlecht elleni csoda, amikor is az esélytelenek „nyugalmával”, és Lisztes parádés passzával és Kuntics még parádésabb góljával újrajátszottuk a Gaurus-hegyi csatát, amikor a verhetetlennek hitt római légiót a germán törzsek, Arminius vezetésével szó szerint a földbe döngölték. Akkor sem és tegnap sem volt földbedöngölés, bár Arminiust a ’95-ös és a tegnap csapatból is könnyű beazonosítani. 25 éve Novák Dezső, napjainkban meg Szerhij Rebrov a hadvezér, még hasonlóságot is tudnék találni, mindkettőjüket a sokak által hűvösnek vélt személyiség jellemez, mely mögött azonban elhivatottság, szakmai hozzáértés, remek stratégia áll, azon tényezők, melyek 25 év alatt sem változtak és melyek nélkül az Üllői úti fák sem tudtak az égig magasodni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy óvatos lépés
Samuel Beckett egyik legismertebb darabjában a szereplők a kezdetektől Godotra várnak, de hiába beszélnek róla, hiába reménykednek az érkezésében, Godot nem akar megérkezni. Pedig mindent megtesznek, többször is elpróbálják az érkezését, miközben áhítattal beszélnek a jöttéről és arról az állapotról, amikor betoppan és beköltözik az életükbe. Az elmúlt 8-10 évben valahogy mi is így voltunk a nemzetközi szereplés sikerének reményével, egy esetleges csoportkörrel, mely az anyagi „jutalom” mellé a szakmai sikert is magukkal hoznák. Emellett a zöld-fehér színek szerelmesei oly régen várják már azt, hogy a Fradi visszakerüljön az európai térképre, hogy ha Beckett várt volna hatvan évet darabja megírásával, akkor Estragon, Vladimir Lucy nem Godotra várt volna reménytelenül Londonban, hanem az Üllői út környékén sétálgattak volna arra várva, hogy a fák az égig nőjenek, ahogy azt 1995-ben tették. Sajnos azok a fák az idők folyamán „összementek”, mára oly kicsinyek lettek, hogy azok tetejéről csak Hegyeshalomig látni. Kerítést sem épített senki (legalábbis nyugat felé), egyszerűen elrobogott mellettünk a világ, mi csak nyalogattuk a sebeinket és a régi, dicsőséges időkbe kapaszkodva próbáltuk évről évre elhitetni önmagunkkal, hogy bizony nekünk az elitkörben a helyünk. Talán ezért is óvatos duhajként vártam a Ludogorec elleni selejtező (már ezt a szót leírni is rossz érzés) első mérkőzését. Pedig olyan felhajtás és elvárás telepedett a csapatra, mintha Godot már meg is érkezett volna, csak ki kell nyitni előtte az ajtót és fogadni a gratulációkat. Ennél azért sokkal nehezebb feladat várt a csapatra, amit belül mindannyian éreztünk ugyan, de azok a simogató, bársonyos szelek, melyek manapság az Üllői úton fújdogálnak, talán túlságosan meglágyították a szívünket és főleg a realitás érzésünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Itt a vége, fuss el véle…
Vége van, a függöny legördült… – bármennyire is szeretem Ady Endre Finita versét, de a jelenünk nem ad rá okot, hogy tovább idézzem a keserédes sorokat. Voltak idők, nem is olyan régen, amikor ha emlékeim nem csalnak, a teljes első verszakot idézhettem…és idéztem is. De azok az idők elmúltak, új és szebb szelek fújdogálnak az Üllői út felett, ahol újra nőni kezdtek a fák. Még nem az égig, ahhoz van még néhány lépcsőfok, de az esélyét megteremtettük. Három évvel ezelőtt is adva volt minden, 21 ponttal nyertük a bajnokságot, akkor is azt hittük, hogy miénk lesz Európa, de végül keserves csalódás lett a vége. De most hagyjuk a sopánkodást! A 2018-19-s bajnoki szezon a zöld-fehér boldogságot hozta el és ha nem is 21 ponttal, de 13-al simán nyertük a bajnokságot. A harmincadikat, a harmadik csillagot. A pontelőny „megerősítéshez” jön még néhány apróság: mi lőttük a legtöbb, mi kaptuk a legkevesebb gólt, és ami már a Mount Everest csúcsait döntögeti, az a gólkülönbségünk már-már „pofátlan” mivolta. Utánunk 5 csapatnak van még pozitív különbsége, és bár matekból mindig is csapnivaló voltam, de összeadni még tudok (azért mellettem van a számológép): 44 góllal tudott 5 csapat többet lőni mint kapni – nekünk 45 van! Ez persze mutathatja a bajnokság gyengeségét, de mutathat erősségét is, kinek-kinek a saját fantáziájára van bízva, hogy vajon a 12 csapatos lebonyolítás mennyire növelte meg a magyar foci erejét. Nehéz elmenni mellette, mert szinte minden mondatom után bevillan a július első hete, mert bár számomra (és sokunk számára) a harmadik csillag megszerzése volt az elsődleges, de ha megint ripsz-ropsz kizuhanunk Európából, akkor úgy járunk mint Jolly egérke, aki könnyen bejutott a nyitva hagyott hűtőbe, a sajtot is megtalálta, de óvatlan volt, nem figyelt, az ajtó becsukódott és kinyitni már nem tudta. Aki ismeri a történetet az tudja, hogy végül is sikerül kimenekülni a slamasztikából, de ahogy Virág elvtárs monda, az élet nem egy habos torta és nem is egy Hollywoodi történet, a sikerért, az előrelépésért nagyon meg kell dolgozni. Az első körben ez sikerült, a fegyelem, a precizitás, a lendület és a helyenkénti jó játék meghozta a sikert és most tényleg ne nézegessük a jövőbelátó masinába, élvezzük ki a jelent. A csapat, a szakvezetés és a szurkolók meg is érdemlik. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
