Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy ez a nap sokkal több lesz számunkra, mint amennyit általában egy mérkőzés szokott jelenteni. Bár igazán soha nem tudtam kivonni magam az aznapi mérkőzés feszült várakozásából és izgalmából, de az idő múlásával sajnos ez is megkopott egy kicsit. Talán a jelen miatt, talán a hétköznapok keserűsége miatt, talán az miatt, hogy lassan elfelejtjük, hogy mit is jelentenek azok a napok amikor készültünk egy Fradi meccsre. Amikor már reggel ott toporogtunk az újságosbódé előtt, amikor az ebédet már állva kapkodtuk be és egy óra körül már a Szentély környékét szí­vtuk magunkba a zöld-fehér varázslatot. A tegnapi reggel valamit visszaadott abból a varázslatból. Nem a meccs miatt, hanem egy olyan esemény miatt melyre egész életemben büszke leszek. Részese lehettem egy legendás Ferencvárosi labdarúgó, Toldi Géza sí­remlékének felújí­tásának. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Bármennyire is eufórikus állapotban voltam a csütörtöki kupaszereplésünk után, ez a fajta önfeledt örömöt és lelkesedést szombat reggelre már a féltés váltotta fel. Egyből elkezdtem a különböző hí­rportálokon kutatásokat végezni, hátha találok valami kicsinyke kis utalást arra, hogy vajon Prukner mester mágnestábláján milyen csapat is fog szerepelni a Kaposvár ellen. Annak ellenére, hogy tudtam, a tanár úr nem hí­ve az előzetes „fecsegésnek”, megpróbáltam saját magam megnyugtatása végett információkat találni. Nem találtam, í­gy elkezdtem magamban okoskodni, ezzel is gátat szabva a kezdődő gyomorgörcsömnek. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ritkán fordul velem elő, hogy az aktuális fotelszurkolós bejegyzéshez nincs kedvem bevezetőt í­rni. Talán fáradok, talán öregszem, de egyre többször azon veszem észre magam, hogy jobban szeretek a dicső múltunkban barangolni, mint értékelni a jelent. Mert azt nagyon nehéz. Főleg egy vereség után néhány perccel. Azt már megtanultam, hogy először el kell számolnom százig mielőtt bármilyen kritikai hangnem bűvöletébe kerülnék, hiszen tudom, a foci épp azért szép játék, mert bár 90 percig tart, bizony néhány pillanat eldönthet mindent.

Ma is í­gy történt. Ha Tutoric belépőjét utólag a bí­ró nem tizenegyessel, hanem sárga lappal bünteti (a kaposvári csatár már beadta a labdát amikor Tutoric lábában elesett), ha az addig hibátlanul védő Haber nem ejti ki a labdát, és ha Mijkovic a végén belövi a kihagyhatatlant, talán nyugodtabban ülök le a gép elé. Csak hát a pillanatok most nem nekünk kedveztek. A vége meg vereség lett egy olyan mérkőzésen ahol igazán egyik csapat sem érdemelt volna győzelmet. A gondom az, hogy egyik csapat éppen az a Ferencváros volt, akiért a szí­vünk dobog, és akinek győznie kellett volna ahhoz, hogy olyan helyen végezzünk mely talán a jövőnket is megalapozta volna. A másik gondom az, hogy ezt az esély nem először vesztettük el, hanem szinte fordulóról fordulóra abból élünk, hogy a vetélytársak hibáznak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →