Rudas Ferenc
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 23.
„1956. november 9.: Sorbaállás, Rudassal, kenyérért…”
Az 1956-os esztendő remekül indult az akkor már edzősködő Rudas Ferenc számára. Vendéglőjének látogatói (ilyesmi is régen fordult elő vele) egyre gyakrabban kérdezgették tőle, hogy mit játszott a hétvégén az Egyetértés, mint, hogy miként is volt, valamikor réges-régen „az a bizonyos” eset (volt belőle megszámlálhatatlanul sok, mikor, kit, melyik érdekelt inkább, Feri azt húzta elő a pult alól…), sőt a meccsek „törzsközönsége” is közülük verbuválódott.
A csapat jó erőkből állt, az „öregfiúk” mindent megtettek azért, hogy megmutassák mi maradt belőlük a „régiből”, sorra nyerték a mérkőzéseket, a tabella élén álltak, minden jel arra mutatott: megnyerik a bajnokságot és NB III-as csapata lesz a magyar vendéglátásnak.
Feri munkájával minden tekintetben elégedettek voltak az Egyetértés vezetői, a Trombitás éttermet felvirágoztatta, a csapatot a tabella élére vezette, s miután az akkori pénzügyi szabályok értelmében trénerként csak egy megszabott (meglehetősen alacsony), összeget tudtak neki fizetni, úgy gondolták, a vendéglátás területén futtatják meg úgy, hogy „pénzügyi mérlege” bőven pluszban legyen. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 22.
Egy Ferencváros, amelyet világbajnokságra lehetett volna küldeni…
1949 nyarán, a 11 pontos előnnyel és 140 rúgott góllal megnyert bajnokság pillanatában olyan kincs volt a Ferencváros birtokában, amelyhez fogható ritkaság még a világ legnagyobb futballklubjainak történelmében sincs.
A csapatnak volt 12-13 olyan futballistája, akik közül a kezdőnek számító 11 (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) szinte változtatás nélkül pályára küldhető lett volna a válogatott mezében is, amiről persze szó sem lehetett, részint azért, mert jó néhány futballzseni (ebből következően a legjobbak közül kihagyhatatlan játékos), nem zöld-fehérben szerepelt, részint pedig, mert az akkorra már szövetségi kapitánnyá lett Sebes Gusztáv arra azért fokozottan vigyázott, hogy még véletlenül se alakuljon ki ferencvárosi dominancia a nemzeti 11-ben.
Henni, Rudas, Lakat, Budai, Kocsis, Deák és Czibor még így is rendszeresen tagja az esztendő válogatott mérkőzésein szereplő csapatnak, de ha ehhez hozzá tesszük, hogy a Kispestben már régen ott van Bozsik, Puskás, Rákóczi, Bányai, az MTK-ban Gellér, Börzsey, Lantos, Kovács Imre, Palotás, Hidegkuti, az Újpestben Szűcs, Balogh II, Egresi, Szusza, a bajnokság pedig a Ferencváros, MTK, Kispest, Újpest sorrendben fejeződik be (már ami az első négy helyet illeti), akkor a kor futballjához csekély affinitással közelítő olvasó is könnyen elképzelheti, milyen erős válogatottat küldhettünk volna arra az 1950-es világbajnokságra, amelyre végül ki sem utaztunk… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 21.
„Hát, magának is volt egy élete, Ferikém! Nekem meg egy feketém..”
1955-ben egy 1948-49-ben megnyert futballbajnokságról első kézből kulisszatitkokat hallani még akkor is katartikus élményt jelentett a hallgatóságnak, ha annak zömét olyan emberek tették ki, akik maguk is szemtanúi voltak a felemlegetett találkozóknak.
Márpedig Rudas Feri akkori üzletének mindennapi közönségét olyan emberek alkották, akik a hétvégéken az isten szent szerelmére sem hagytak volna ki egyetlen futballmeccset sem, azokon a találkozókon is ott szorongtak a lelátókon, amelyekről Ferit faggatták, no, de részint pompás érzés volt újra átélni annak a zöld-fehér nézőpontból csodálatos esztendőnek minden pillanatát, részint mégis csak más, ha a históriát egy olyan valaki eleveníti fel, aki nem csak látta, hanem alakította is a történéseket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 20.
Rudas néni már a csirkét rántotta, amikor szóltak: „Jó lesz a zsíros kenyér is…”
Azon a bizonyos (a „140 gólos”, mindent elsöprő évet megelőző) bajnoki döntőn tehát, Csepelen, 1948. június 26-án, a találkozó 5. percében 2:o-ra vezetett a Fradi, s az Üllői úti stadion Rudas kocsmájában Feri édesanyja (mert a papa, naná, hogy kínt volt a találkozón annak ellenére, hogy fia eltiltása miatt nem léphetett pályára ezen a döntő fontosságú meccsen, s egy Csiszár nevű, a tartalékból felhozott játékos helyesítette, aki meccs közben biztos, hogy nem sejtette, zöld-fehérben ez a kilencven perc az utolsó számára…) elkezdte megteríteni a bajnoki bankett asztalait…
Ha csak a félidőig vár, talán kicsit lassabban hordja a tányérokat, meg az eszcájgot, sőt egy zsíros kenyér, kovászos uborka, pohár sör vacsorával is készül, hiszen a félidőben már a Csepel vezetett 3:2-re! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 19.
„Hat percenként egy gól, avagy a felnőtté válás kora…”
1941 után 1955 volt az első olyan esztendő Rudas Ferenc életében, amelynek már nem a Ferencváros (ÉDOSZ, Kinizsi…) játékosaként vágott neki.
A „boldog békeidőkhöz” képest egy minden szempontból fakószürke magyar valóság kellős közepébe csöppent, amely egészen más hétköznapokat tartogatott egy volt sokszoros válogatott Fradi játékos számára, mint amilyeneket (megjegyzem: ugyanazok a hétköznapok…) tartogatott volna, ha még mindig NB I-es futballistának mondhatja magát.
Maga az esztendő olyan futballparádéval kezdődik, amelyet Feri sem tud kihagyni: az 1954-es bajnokságból elmaradt (még áprilisban, a 6. fordulóban kellett volna lejátszani) Bp. Honvéd – Vörös Lobogó mérkőzésre, január 9-én, a Fradi pályán (hol másutt?…) kerül sor. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 18.
„Elviszünk, ha te leszel a szertáros…”
Azt hinné az ember, hogy egy olyan ősfradistát, mint amilyen Rudas Ferenc, annál nagyobb megaláztatás, minthogy a szemébe mondják „nem számítunk tovább a játékodra…” nem érhet, ám ez egy csapásra már-már a dicséret és az elismerés rangjára emelkedik, ha a folytatást megismerjük.
A Fradi 1955 januárjában mexikói túrára készülődött.
Hatalmas dolog volt ez akkoriban, hiszen túl azon, hogy az egyszerű, hétköznapi emberek gyakorlatilag ki sem tehették a lábukat az országból, a kivételek közé is csak az élsportolók (közülük is kiemelten a futballisták) és a nemzetközi rangú művészek tartoztak.
1950-ben (már ÉDOSZ-ként) egy prágai Húsvéti tornán való részvételre kapnak engedélyt, aztán 1951 januárja és 1953 júliusa között (Bp. Kinizsi néven) egyáltalán nem utaznak külföldre. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 17.
„Úgy kullogtam el a Fradi-pályáról, mint egy kivert kutya…”
Azon a bizonyos, 1954-es év végi, bajnoki banketten a Ferit a vendéglő folyosójára kis magánbeszélgetése invitáló ferencvárosi vezető nem kertelt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 16.
„Ferikém, ha van egy perced… Mondanék neked valamit…”
1954. július 4-én, a magyar válogatott Svájc Bern nevű városában világbajnoki döntőt játszott az NSZK ellen. Ezt a finálét (amelyre minden magyar emlékszik, aki akkor élt, sőt, arra is, hogy hol, kikkel, milyen körülmények között élte, szenvedte, szurkolta, őrjöngte végig, hogy aztán a lefújás után maga is osztozzék egy ország gyászában), Rudas Ferenc édesapjával és néhány közeli szomszéddal pasaréti házának teraszán, rádión hallgatta végig.
Az előzmények ismeretében, gondolom, nem szükséges mélyebben elemeznem, mit érzett akkor, amikor mondjuk éppen Buzánszky Jenő mellett húzott kapura egy német csatár, s még ma, a döntő óta eltelt 59 évvel később sem mondja, akár egy fél szó erejéig, hogy ő bezzeg szerelt volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 15.
„Nekünk itt harangoztak, Sanyi bácsi…”
A brazil játékosok a szó szoros értelmében otthon érezték magukat Budapesten! A Flamengo volt az első futballcsapat, amely Magyarországon mérkőzésre készült, ám a Bp. Kinizsi elleni összecsapásig kisebb „riói karnevált” rendeztek szálláshelyükön, a margitszigeti Nagyszállóban (ma Grand Hotel Margitszigetnek hívják…), ahonnan már az első „brazil este” után szétfutott a városban a hír: aki fantasztikus ritmusú latin zenére vágyik, továbbá arra is kíváncsi, milyen tánc az igazi, vérbeli szamba, az próbáljon meg asztalt foglalni a szálló kerthelyiségében, vagy ha ott már nem jut hely, a nagytermében, hiszen a zene oda is kihallatszik.
Feri szerint már a második este „aranyárban” adták a jegyeket a brazil futballisták esti showjára, akik amint befejezték a vacsorájukat, ellentmondást nem tűrően leváltották a Nagyszálló szerződtetett cigányzenekarát, kölcsönkérték hangszereiket, s olyan fergeteges műsort improvizáltak, amelyet sem látványában, sem hangzásában nem sok magyar látott és hallott addig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 14.
„Zagallo? Ezt megeszem reggelire…”
Az 1948-49-es bajnokság álomszerű megnyerése óta Rudas Ferenc számára 1953-ban jött el az idő, amikor már újra teljes értékű futballistának érezhette magát.
A sérülés óta eltelt 2 év és 9 hónap maga volt számára a gyötrelem, a kétségbeesés, az elbizonytalanodás, sőt, időnként az egzisztenciális vészhelyzet korszaka.
Utóbbi korántsem túlzás, hiszen éppen azokban a hónapokban, amikor talán a legtávolabbnak tűnik az a pillanat, hogy újra magára húzza a 2-es számú mezt (még ha a piros-fehéret is), a család abszolút anyagi biztonságát jelentő Fradi-vendéglőt egyik napról a másikra államosítják, az senkit sem érdekel, hogy aki odakerül, talán még a futballmeccset sem látott életében…
A Fradi-szurkolók felháborodása persze a falakat döngeti, ám ez „madárfütty” azoknak az esztendőknek a gyakorlatához, pontosabban politikai akaratához képest. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
