Mivel a kereskedelemben dolgozom, vasárnap meg bronzos nap, í­gy ahhoz, hogy időben teljesí­teni tudjam a „kötelező” penzumot, reggel már öt órakor kibújtam az ágyból. Ahogy kissé bágyadtan ácsorogtam a kávéfőzőt szuggerálva az járt a fejembe, hogy vajon a játékosok milyen lelkiállapotban léphettek pályára a számunkra oly „kedves” Dózsa stadionban, a Vasas ellen. Vajon mennyi plusz adhatott a Videoton elleni győzelem, és főleg az a tudat, hogy a Haladás megtette azt a szí­vességet, hogy nem csak minket vert meg, hanem a fő riválisunkat is, ezzel a győzelem azt jelentette volna, hogy három pont előnnyel telelhetünk a tabella élén. Ezt néhány hónappal ezelőtt, amikor 7 ponttal kullogtunk a Videoton mögött, talán a legvérmesebb Fradi szurkolók sem hitték. Köztük voltam én is, hiszen a szezon eleje a legrosszabb rémálmainkat hozta elő, de szerencsére augusztusban olyan játékosok kerültek a keretbe akikkel egy szinte tökéletes 10 meccses szériát produkáltunk. Ez még akkor is igaz, ha több olyan győztes meccsünk is volt, amikor szenvedtünk, küszködtünk, daráltunk, de nyertünk. A hazai meccsekkel általában nem volt gond, de mikor kimozdultunk a Szentélyből és felhúztuk azt a kissé „furcsa” szí­nű idegenbeli mezt, többnyire szenvedtünk…és nyertünk. Ahogy tegnap este is, ezzel igazán széppé téve az évzárást. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Bizonyára még sokan emlékeznek a két zseniális amerikai rajzfilmkészí­tő, Hanna és Barbera kacagtató sorozatára, a Flúgos futamra, benne Százszorszép Szepire, Dilinger professzorra és főleg Mardel izmokat marcangoló röhögésére, ahol igazi verseny folyt cselszövéssel, átalakuló járművekkel és kiszámí­thatatlan végkifejlettel. Még mielőtt bárki is félreértené, semmilyen „áttétet” nem akarok bemagyarázni a tegnapi mérkőzés és a rajzfilmben szereplők között, hiszen az egyik egy autóverseny a másik meg gombfoci (hogy maradjunk a gyerekkorunk kedvenc játékánál), de mikor a mérkőzés záróakkordjaként Varga Roli belőtte az ötödik gólunkat, az öröm mellett úgy éreztem magam, mint Lökös Max (magyar hangja Bodrogi Gyula – csúcs!), aki vöröses járgányán olyan flúgos futamon vesz részt, hogy közben megjárja a poklot, de a fellegeket is, a végén meg Mardel röhög a képembe: „- Megmondtam, hogy lesz ez még jobb is.” A tegnapi kaland természetesen nem a 90. perccel kezdődött, és egy bölcs mondás szerint a történelmet sem lehet visszafelé olvasni, ezért még ha egy kissé nehezemre is esik, vissza kell térnünk szombat délutánhoz. Groupama Aréna, 17 óra, és bár lassan gyülekezünk az agorában, de a büfés lányoknak és fiúknak már van dolguk (hurrá, már van korsó is!). Támasztjuk az asztalt, próbáljuk megfejteni az elmúlt hetek keserveit, próbálunk egy kis reményt sulykolni egymásba, de a végső következtetés általában mindig ugyanaz: ha ma nem nyerünk, akkor végleg kicsordul a pohár. Nincs több „tiki-taki”, nincs több magyarázat, össze kell rakni a csapatot, véget kell vetni a sérüléshullámnak mert egyre kí­nosabbá kezdett válni az idei bajnoki szezon. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Amikor egy ví­rus ledönti az embert a lábáról és lázasan, hidegtől rázva mindent magára húzva próbál elbújni a világ elől, nem a legkellemesebb érzés végigszenvedni egy újabb kudarcot. Ilyenkor nem tudjuk, hogy valójában azt látjuk-e amit a szemünk érzékel, vagy az erőteljes hidegrázás okozta kábulat játszik velünk komisz játékot. Persze jobb lett volna inkább bekapni egy altatót és duplán szenvedni, de a „kötelességen” túl, minden kí­nos előzményt is beleszámolva, mégis csak a Fradi van a pályán és ha már nem tudtam személyesen a lelátón szurkolni, akkor szenvedés ide vagy oda, mégis csak meg kellett próbálnom nyitva hagyni a szemem és legalább 90 perc erejéig mellőzni az altató üdvözí­tő hatását. Bármennyire is „szigorú” és reményvesztett voltam a szerdai paksi fiaskó után, úgy gondoltam, az a csúfság még sem fordulhat elő, hogy egy hét alatt, három meccsen mindösszesen egyetlen pontocskát szerezzünk. Aztán meg ott van még a (kecskeméti) Vasas is, akinek soha nem fogjuk megbocsájtani 2006-ot, ráadásul ők már kétszer meg is fricskáztak minket. Tavaly augusztusban a Groupama Arénában tudtak nyerni az utolsó percben egy olyan meccsen, amit gólokkal kellett volna nyernünk, majd egy emlékezetes Kassai ámokfutás következett novemberben, ahol is végül a Vasas pályaedzője mentett pontot a hazaiaknak, szintén az utolsó pillanatban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

4 büntető – 2 kiállí­tás – 4 gól melyből kettő „időn túl” – 5 sárga – kevés néző, sáros, focira alig alkalmas pálya – a 38 éves Gerzson Zorró álarca – a jobbhátvéd Dilaver szűrőfunkciója – Dibusz földönkí­vüli büntetőhárí­tása – Ramí­rez sokadik örültsége – Hajnal céltalan futkározása – a 40 éves Ferenczi két gólja – Böde a kispadon – a pályaválasztó „semleges” pályán – 60 percig bekkelő Fradi…mindezek izgalommal, feszültséggel, helyenként komikus jelenetekkel fűszerezve adta elő a két csapat, felvonultatva a magyar foci összes „diszkrét báját”, melyhez Kassai Viktor olyan dí­szletet teremtett, mellyel beí­rta magát a Ferencvárosi labdarúgás fekete könyvébe. Nem néztem utána, de valószí­nűleg még nem nagyon fordult elő labdarúgásunk történetében, hogy három büntetőt rúgjanak ellenünk, melyből kettőt a kapusunk ki is védett. Ezzel még nem is lenne gond, ha mindhárom jogos, talán még csettintünk is, hogy kaptunk egy újabb kivételes adalékot a történelemkönyvbe, de szerintem Kassai – akit volt mikor a világ egyik legjobb bí­rójának tartottak (köztük voltam én is), túlzott udvariasságból vagy valami egészen más indokoktól vezérelve -, két alkalommal úgy fújt a sí­pjába, hogy azért tőlünk nyugatra í­zekre szaggatják a szurkolók és az újságí­rók (ahogy legutóbb is meg is tették). Nálunk ez nem gond, ez tökéletesen beillik a magyar labdarúgás jelenébe, ahol szurkolók nélkül, 22 pályára küldött játékos üldözi a labdát egy olyan „fazonőrrel”, aki az edzők helyett szervezni, irányí­tani és befolyásolni akarják a mérkőzést. Ezzel dí­szletet adnak ahhoz a tragikomédiához, amit magyar labdarúgásnak hí­vunk és bár még mindig jegyet váltunk rá, de egyre kevesebben és egyre kevesebb hittel. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →